Az ember naplementéje

A férfi tökéletes nyugalommal sétált a tengerparton. Haját gyengéden fújta a sós, kissé hűvös nyári szellő. Kezében festőállvány, paletta és egy doboz festék volt. Meztelen lába belesüppedt a homokba amint ment, és, talán akaratlanul is lábujja közé vett egy kis homokot a tökéletes boldogság jegyében, hogy itt lehet.
Naplemente volt. Ezt a férfi is tudta, ekkor szeretett lent festeni. Mindennap más a naplemente… valamikor az ég rózsaszínes, majd hirtelen vált át narancssárgába, néha egy kis lila is vegyül a meleg színekbe, mikor felhős az ég. A férfi most a parttól egy kissé távol eső, magas, sziklás vidéken akarta megfesteni a csodaszép tájat. Lépcső vezetett felfelé, és a férfi ugyanazzal a rendületlen nyugalommal mászta a lépcsőfokokat, mint ahogy a parton ment, bár a lépcsőn lévő kavicsok igencsak élesek voltak. Kiválasztott magának egy sík helyet, és onnan nézte a messzeséget. Felállította az állványát, gondosan beillesztette a szűziesen fehér vásznat, majd némi festéket nyomott a palettára. Fehér, piros, sárga, kék… csak néhány szín, melyekből a művész, vibráló ibolyaszínt, élénk narancssárgát, és szikrázó napsárgát tudott keverni.

Először felvázolta a vonalakat és csak utána fogott hozzá megfesteni. Szemöldökét összeráncolva koncentrált. Tudta, hogy élete legjobb művét kell lefesteni. Ez volt az utolsó esélye.
Hozzáfogott, hogy kikeverje az ég színét. Gondolatai közben máshol jártak. Tizennyolc évvel ezelőtt, amikor először járt itt. Akkor ő, huszonhét éves fejjel, mint kalandvágyó fiatalember keveredett a szigetre. Munkát ajánlottak neki, és ő azt el is fogadta. A szigeten épp a nyári karnevál volt, a parton gyűlt össze a sokszínű tömeg. A férfi is odakeveredett, mert a cége is a támogatók között volt. Akkor látta meg a Nőt, a legédesebb teremtményt a világon. Ha létezik szerelem első látásra, akkor ez az volt. Táncosnő, érzéki, buja táncot járt. A közönség persze tombolt. A férfit, csak napnyugtakor ismerte meg. Rávetette napfényes mosolyát, párszor rezegtette szempilláját, és szambázni hívta. A férfi csak hebegett-habogott, hogy a csinos lány épp őt hívta. Még aznap este sétálni mentek. Bejárták a partot, még akkor is mentek, mikor már az egyetlen fényforrás a hold és a csillagok voltak. Felkapaszkodtak a sziklára, és egymás mellé ültek. Mindketten tudták, mégsem merték kimondani. Mert mit szól a másik? Mi van, ha nem úgy érez…?

Másnap is találkoztak, de akkor már cukrászdába. Az ott dolgozók, kuncogva súgtak össze, mikor már negyedik órája csücsült ott a párocska a sarokban lévő asztalnál. De ez nem zavarta őket, elmélyülten beszélgettek a művészetről, a táncról és magukról. Mikor hazakísérte a lányt, megcsókolta. Gyöngéden, finoman… igen, mintha csak tegnap lett volna…
A festő keze egy pillanatra megállt, hogy megszemlélje művét. A színek éltek, engedelmesen követték a művész utasítását. A férfi is tudta, hogy elkapta a pillanatot. Még egy kicsit dolgozott, elvégezte az utolsó simításokat, eközben ismét a múltba révedt a tekintete.
Később. A parton, négy év múlva egy fehér ruhás angyalt vezet az oltárhoz. Boldog volt, büszke, hogy ez a tündér vele készül egybekötni az életét. A menyasszony szép volt, haja háta közepééig göndörödött, az alkonyi fény megvilágította aranyló bőrét. Most is így él a férfi emlékezetében.
Tizennégy évig voltak házasok. Gyerekük nem volt, hisz a lány tíz évvel volt fiatalabb, mint ő. Várjuk még, várjunk... mondogatta mindig. Aztán nem lett belőle semmi. Felesége rákos lett. Szívszorító volt végignézni, ahogy a kemoterápiától kihullik a haja, egyre vékonyabb lesz. Az orvosok mindenütt biztatták, de nem volt túl sok esély. Magánklinikára akarta küldeni szerelmét, de az így válaszolt:
- Életem utolsó szakaszát nem csövek társaságában képzeltem el, hanem azokkal, akiket igazán szeretek.

A férfi nem akart nyugodni, felesége azonban hajtatatlan maradt. Ha most belegondol a férfi, hogy mennyivel lett volna jobb nejének ott a klinikán… Tegnap volt a temetése. Fehér ruhában temették, sírjára koszorúkat helyeztek. A férfi akkor határozta el magát, hogy megfesti azt, ami jóformán egész életét meghatározta, itt ismerte meg álmai asszonyát, itt volt az első randevújuk, itt nősült, itt fog meghalni.
Letette az ecsetet, aláírta a festményt, és úgy érezte, a lélek már most búcsút vesz a testtől, felszárnyal az égbe, és egyesül annak párjával. A festő magabiztos léptekkel indult a sziklaszirt szélére, s onnan a halál karjába.

A kép, nyolc hónappal később a helyi galériába került ezzel a címmel: „Az ember naplementéje”.