Az elvarázsolt sziget 2. - Első benyomás

Nem tudtam pontosan mennyi idő telt el addig, amíg magamhoz tértem. Öt perc, fél óra, vagy esetleg egy egész nap, de azt már tudtam, hogy nem a kövön fekszem. A fejemet valaki az ölében tartotta. Rögtön arra gondoltam, hogy egy arra járó hajolt le hozzám. Valami viszont nagyon nem stimmelt. Melegem volt, és tűzött rám a nap.
Lassan kinyitottam a szemem, de a nap teljesen elvakított, úgyhogy rögtön be is csuktam. A fölöttem álló személy észrevette ébredezésem, ezért felültetett, de még mindig tartotta a hátam. Ez nem is volt nagy baj, mert nagyon fáradtnak éreztem magam. Mintha mindenem ólomból lenne. Lassan felemeltem a kezem és a szemem elé tettem, hogy körül tudjak nézni.
Zöld táj, színes házak és a kék ég fogadott. A házak között gyerekeket láttam. Először azt hittem álmodok, ezért megdörzsöltem a szemem és újra kinyitottam. A táj semmit nem változott. „Még mindig álmodok!” gondoltam. De nem. Minden túl valóságos volt. A napsütés, a meleg, a szúrós kis kövek a tenyerem alatt, a színek, és a támaszom érintése.
Nagyon megijedtem. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Mi történt velem? Mitől ájultam el? Mit fognak itt velem csinálni?
Próbáltam felugrani, de nem ment. A mögöttem álló személy kapott el, nehogy hátraessek. A lábam remegett a gyengeségről és a félelemtől is. Izzadtam, az agyam kattogott, a gyomrom görcsölt. Sikítani akartam és futni. Futni, amíg haza nem jutok.
Ehelyett egy idegennek dőltem, akit eddig még nem is láttam. Próbáltam megfordulni és visszaülni a földre, hogy ne kelljen az idegenre támaszkodnom. Nem akartam kapcsolatot senkivel, amíg meg nem tudom mi történt.
Nagy nehezen leültem, egy kis támogatással már meg is tudtam magam tartani. A rejtélyes segítőm egy nálam kicsit idősebb srác volt. Nem viselt pólót, valószínűleg a meleg miatt, így látható volt milyen jó alakja van. Félhosszú, gesztenyebarna haja és őszintén csillogó sötétkék szeme volt. Arcán aggodalom ült. Leguggolt hozzám és megkérdezte.
- Hogy érzed magad? Gyengének tűnsz. Kérsz egy pohár vizet?
A hangja lágy volt és megnyugtató, az arcán se láttam semmi aggasztót, úgyhogy a szívem kicsit kevésbé dobogott. Úgy tűnt nem vagyok közvetlen veszélyben.
- Hol vagyok? – kérdeztem követelőző hangon.
- Egy szigeten. Ez az Elvarázsolt sziget. Samu vagyok, a hely vezetője. Úgymond. Vagyis pontosabban én vagyok itt legrégebb óta. Te ki vagy?
- Hol vagyok? – ismételtem meg a kérdést, mert ezt a választ nem találtam elég kielégítőnek. És a sziget neve se tetszett, úgyhogy próbáltam feldúlt arcot vágni, bár Samu kedves mosolyával szemben nem volt esélyem.
- A szigetet földrajzilag nem lehet betájolni, – mondta még mindig mosolyogva – nem lehet látni a műholdakról, nincs rajta a térképeken, és hajóval se lehet megtalálni. De ne vágjunk egyből a dolgok közepébe. Hamarosan mindent elmagyarázok. Először válassz egy házat, biztos meleged van és le akarsz feküdni.
- Nem! – már kevésbé olvasztott meg a mosolya. Kezdett nagyon zavarni a helyzet. Egyre idegesebb lettem. – Ne térj ki a válasz elől! Mi folyik itt? Mi történt velem? Hogy kerültem ide? Mitől ájultam el?
- Nyugodj meg. Gyere, legalább az árnyékba menjünk be. És kérlek, ne kiabálj…
- Dóri – löktem oda neki a nevem.
Már egyáltalán nem féltem, de a szívem még mindig a torkomban dobogott. Még csak 5 perce ismertem Samut, de már most jobban kiakasztott, mint anyám. Megint csak kitért a válasz elől, az előbb pedig össze-vissza beszélt. Ez nagyon zavart, de fölálltam és elsétáltam vele az árnyékba. Körülöttünk már volt néhány bámészkodó, de furcsamód mind gyerekek vagy legfeljebb friss felnőttek. Jobbnak láttam kevésbé feltűnő helyre vonulni.
- Jól van – mondtam, mikor végre leültünk. – Most már tényleg magyarázz el mindent. Hogy kerültem ide, ha nem hajóval. Repülővel? Helikopterrel?
- Nem, egyáltalán nem. Ide nem lehet eljutni semmilyen járművel.
- Akkor biztos hopponáltam – jegyeztem meg ironikusan.
- Hát valahogy úgy. Amit most elmondok, azt valószínűleg nem fogod elsőre elhinni, amin nem is fogok csodálkozni, mert elég hihetetlenül hangzik, de minden igaz. Ez az Elvarázsolt sziget. Olyan emberek vannak itt, akik megszöktek valahonnan. Te is így kerültél ide.
- Ugyan már, ez butaság. Ettől nem lettem más. Haza is akartam menni. Közben kerültem ide.
- Igen, mindenkivel így van. A sziget igazából egy ajándék, amit a bátorságodért kapsz, hogy bár megszöktél, rájöttél a hibádra, megbántad és azzal hogy hazaindultál, valahol mélyen próbálsz megváltozni. A sziget segít megnyugodni a sok stressz után, itt azt csinálsz, amit akarsz, - bizonyos szintig - és még csak nem is öregedsz! A szigetnek sok rejtett titka van, amit nem is lehet így rögtön elmesélni. Hetek, sőt hónapok kellenek, hogy valaki megismerjen minden titkot és minden történetet. Ami a legfontosabb dolog itt, az egy elég hihetetlen dolog. Itt lehet varázsolni!
- Nem! – szóltam közbe elég határozottan. – Nem várhatod el tőlem, hogy bevegyem ezt a sok sületlenséget! Ez mind butaság! Varázslás, meg ajándék?
Amíg Samu beszélt teljesen helyre jöttem, és rendesen körül is tudtam nézni. Nem gondoltam, hogy a fiú hazudna, vagy félre akarna vezetni, de nem hittem neki. Valószínűleg őt is megetették ezzel a mesével.
Felpattantam, hátra fordultam és elfutottam egy kis ösvényen, ami a falu mögötti erdőn keresztül vezetett. Már korábban kiszúrtam és reméltem elég messzire tudok jutni. Jól számoltam, senki sem követett. Egy ideig futottam, majd kicsit leültem pihenni.
Teljesen össze voltam zavarodva. Minden olyan hihetetlen volt. A hely, a gyerekek, amiket Samu mesélt, az hogy itt vagyok. Senki nem akart bántani, de nem is mondták meg, hogy kerültem ide.
Felálltam és tovább sétáltam. A kis erdő nagyon hangulatos, az idő kellemes volt. Egy kis szellő is lengedezett. Mindent összevetve barátságos hely volt, szívesen laktam volna itt, ha nem kellett volna hazamennem. A sétától teljesen megnyugodtam. Sok érdekes és szép növényt láttam, olyanokat is, amiket eddig még soha. Gyönyörű színes virágok vettek körül. Mintha álmodtam volna.
Úgy egy fél óra múlva értem ki az erdőből. Sós illat csapta meg az arcom. Egy tengerparton álltam. Amerre néztem mindenhol az eget és a tengert láttam. A parton nem volt senki. Elindultam az egyik irányba, ahol sziklákat voltak, nem is túl messze.
Séta közben levettem a cipőm, élveztem a homokot a lábujjaim között. A szellő gyengéden lengette a hajam. Felmásztam a sziklák tetejére és körülnéztem. Mögöttem a sziget terült el, a távolban egy hatalmas hegylánccal. Körülöttem ameddig a szem ellátott végtelen tenger hullámzott. Nem volt kiút.