Atlantisz - Egy elfeledett civilizáció földjén II. rész

Edmund lassan tért magához. Agya kitisztult, de testét még nem tudta mozgatni. Érezte, hogy a földön fekszik. Teste apró szemcsés talajhoz, talán homokhoz simul. Hátát a tűző Nap süti. Halk susogást és madárhangokat hallott.
- Tehát életben vagyok. – gondolta. – És kisodródtam valamilyen szárazföldre… De hova?
Megfeszítette izmait és megpróbálta kinyitni a szemét. Ám egész testébe fájdalom nyilallt és a talajtól kissé elemelkedett karjai ismét ólomsúlyként zuhantak vissza. Ekkor a távoli hangok ütötték meg a fülét. Emberek beszéltek. Furcsamód bár nem ismerte a nyelvet, amit beszéltek, mégis értette őket. Pontosabban szavaikat, mondataikat értette de a beszéd témáját nem. Valamiféle királyról beszéltek és… és háborúról. Edmund nem tudott róla hogy most bárhol háború dúlna azon a környéken, ahol partra sodródhattak.

A hangok egyre erősödtek. Már a léptek lágy puffanását is hallotta a homokban. Ismét megfeszítette izmait és sikerült a szemét annyira kinyitnia, hogy érzékelte a körülötte lévő világ fényeit. Látta, ahogy két-három elmosódó árnyék közeledik feléjük. Hirtelen megtorpannak majd futásnak erednek. Az egyik alak letérdelt mellé és a hátára fordította. Kezét becsúsztatta Edmund feje alá és egy kissé megemelte azt. A fiatal skót a szemét most egy kicsit jobban ki tudta nyitni. Egy fekete hajú és szakállú férfit látott amint fölé hajol. Fején fémszínű, ívelt csúcsos sisak volt melyen, mint két szem két ökölnyi smaragd tündökölt. A férfi mögött látta a fénylő tengert és a hullámok és a homok találkozásánál a darabokra tört tengeralattjárót. Ahogy szemét körbefuttatta látta, hogy még úgy négy-öt hasonló fémszínű páncélt viselő férfi mászkál körülötte és vizsgálják a homokban heverő társait. Ezután magára nézett. Ruhája cafatokban lógott le róla. Ezernyi sebből vérzett és egész testét beborította a víztől ragadó homok. Szemei lassan ismét lecsukódtak, feje hátracsuklott a férfi kezében és elájult.

A fiatal skót lassan ismét magához tért. Feje még mindig zúgott végtagjai sajogtak. Ám már nem volt annyira elernyedve, mint azelőtt. Szeme szinte rögtön kinyílt és legnagyobb meglepetésére egy szobában találta magát ágyban fekve. Az ágy meglehetősen nagy volt. Talán még egy franciaágy méreteivel is felért. Az egész szoba olyan volt, mint egy ízléses régi helyiség. Ám egyes tárgyak azt mutatták, hogy ez a hely mégsem olyan, mint a századelő lakásai. Az egész szoba nem volt nagyobb húsz négyzetméternél. Falait ezer meg ezer réginek tűnő kép fedte. Alig látszott ki mögüle a feltehetőleg fából készült fal. Ahol mégis kilátszott volna a faliszekrények, takarták el vagy a tömérdek polc, amelyeken apró szobrocskák és kagylók helyezkedtek el. A fal mellett egy szépen kifaragott asztal állt. Úgy nézett ki mintha mahagóniból készült volna, de mégsem. Rajta lámpa helyett egy arasznyi magas állványon egy kétökölnyi gömb világított. Az ablak el volt takarva kívülről. Az ágy előtt heverő szőnyeg egy hatalmas medve szőrméje volt. De akkoráé amekkorát Edmund még életében nem látott. Úgy becsülte, hogy három-négy méter magas lehetett két lábra állva. A falon egy narvál, az északi tengerekben élő óriási hal, agyara lógott. Ám ez sem volt épp megszokott méretű. Az átlagos 1-1,5 méter helyett ez legalább 2,5 méteres volt.

Lassan felült az ágyában. Végtagjai bár még mindig sajogtak mozgatni már bírta őket. Leemelte fejéről a rajta nyugvó hűvös párnácskát, mely a láz enyhítésére szolgált és lassan fölkelt. Most vette csak észre, hogy valaki átöltöztette. Bő szövetnadrág és kötött pulóver volt rajta az ágy mellett pedig ott hevert egy feltételezhetőleg neki előkészített szőrme mamusz. Fölvette a papucsot és lassan körbejárta a szobát. Először a képek vonzották magukhoz a tekintetét. Nem olyanok voltak, mint a normális fotók. Valahogy életszerűbbek voltak de színeik mégis haloványabbak. De nem elsősorban a képek minősége keltette fel Edmund figyelmét, hanem az, amit ábrázoltak. Az egyik meglehetősen nagy képen egy csata volt látható. Ám nem olyan csata, mint amilyet más képeken láthatunk. Bár leginkább egy koraújkori összecsapásra emlékeztetett mégis más volt. A katonák kékes árnyalatú páncélt viseltek melyeket színes kövek díszítettek. Egyesek fején íves sisak volt elől két sárga kővel, amelyek mintha a szemei lettek volna a fejfedőnek. A fegyverek sem voltak épp mindennapiak. Bár helyenként feltűnt egy-két gépfegyverre emlékeztető tűzfegyver de a legtöbb katona másfél méteres botokat tartott a kezében, amelyek mintha puskacsőben végződtek volna. De az egész képen inkább a kardok domináltak. Ám ami a legfurcsább a gomolygó felhőkkel tarkított égen halszerű járművek siklottak át fegyveres katonákkal a hátukon. Néhol lószerű állatok is feltűntek. Az egész meglehetősen bizarr volt. A kép alján egy aranyozott lapba vésve ez volt olvasható:
Frizavur-i csata 5676

Edmund meglepetten nézte a feliratot. Először az a kérdés merült fel benne hogy milyen időszámítást használhatnak ezek. A zsidó időszámítás érte csak el a hatodik évezredet a bizáncin, az óegyiptomin és a mezopotámiain kívül. Ám ezek már letűntek, mielőtt elérték volna ezt a kort. De az is különös hogy a zsidók 5676. éve egybeesik a mi 1915. évünkkel. Az első világháborúban pedig elképzelhetetlen lett volna egy ilyen csata. És egyébként is hol lehet az a Frizavur. A tekintete lassan átsiklott a polcokon álló szobrokra. Apró fekete szobrok voltak ezek. Ahogy vizsgálgatta őket egyre jobban összezavarodott. Az egyik szobor egy íbisz fejű, ágyékkötős alakot ábrázolt, aki karjait keresztben tartotta a karjait. Thot volt az, az óegyiptomi tudás és bölcsesség istene. Ám ez még nem elég mellette egy szakállas férfi szobra volt kinek fején hatalmas tülkökkel díszített sisak volt kezében pedig egy hatalmas kalapács. Nem ismert egy kultúrát, sem amely egyszerre tisztelte volna Thort a germánok háború istenét, Thotot és az összes egyéb istent kiknek szobrai ott állt a polcokon. Csak most vette észre a hatalmas festményen a harcoló katonák fölött a felhőkön álló halvány alakokat. Az ég „közepén” ott állt Thor, lábait szétvetve égnek emelt kalapácsával. Az abból kiinduló halvány fénynyalábok pedig áthaladva a felhőkön fényes villámokká váltak. Ott állt továbbá még Mars és Ares a római illetve a görög hadisten.

Edmund zavartan bámulta a képet, amikor léptek zaját hallotta a háta mögül. Ijedten pördült meg tengelye körül. Egy méterre mögötte egy középkorú férfi állt. Barna haját és apró kecskeszakállát ősz szálak tarkították. A férfi arca meglehetősen nyúzott volt. Ruhája sötét zöld színű volt.
- Úgy látom már jobban, érzi magát. – mondta a férfi.
Kiejtése meglehetősen furcsa volt. Úgy hallatszott mintha az öreg egyszerre akarna angolul, németül, franciául és skótul beszélni.
- I-igan. – dadogta Edmund.
A férfi nem szólt semmit csak elmosolyodott. Majd miután rövid ideig farkasszemet néztek az Edmund háta mögött lógó képre, függesztette a szemét.
- Á igen! – sóhajtott. – A frizavur-i csata.
Edmund lassan visszafordult de fél szemét továbbra is az idegen alakon tartotta. Nem éppen úgy nézett ki, mint egy arab vagy egy olasz. Más tájra meg nemigen sodródhatott. Vagy legalábbis azt nem élte volna túl.
- Jó régen történt már. – folytatta a férfi rövid szünet után. – Már majdnem kétszáz év eltelt az óta de mégis mintha csak tegnap lett volna.
Edmund meglepetten nézett erre a furcsa figurára.
- Azt akarja mondani, hogy maga ott volt ebben a csatában?
A másik úgy nézett rá mintha a fiú valami teljes őrültséget mondott volna.
- Dehogyis! – kiáltott fel.
- Húúú! – sóhajtott Edmund – Már attól féltem, hogy megőrültem.
- Nem… - mondta ismét a férfi. – Én túl fiatal vagyok ahhoz. De szegény nagybátyám ott halt meg.
Edmund ismét meglepetten fordult a férfi felé.
- A nagybátyja?!
- Igen. Mi olyan különösebben. Ne mondja, hogy fiatalabbnak nézett, mert úgysem hiszem el.
- De hát… de hát – dadogta Edmund. – Az előbb azt mondta, hogy ez a csata kétszáz éve volt.
- 173… hogy pontosak legyünk. – válaszolta a férfi.
- Hisz akkor… akkor magának legalább… legalább 190 évesnek kell lennie.
A férfi jóízűen felnevetett.
- Na azért ez mégis túlzás! – mondta. – Ennyire még én sem nézek ki öregnek.
Edmund megnyugodva sóhajtott. Már ő sem értette magát. Hogyan is gondolhatta, hogy ez a férfi ilyen öreg lenne.
- Nem fiacskám. – mondta a férfi. – arra még várnom kell egy keveset… még csak most töltöttem be a 139-et.
- Elnézést… - hebegte Edmund. – 139-et mondott?
- Igen annyit. – válaszolta értetlenkedve a férfi.
- Jó vicc – nevetett föl Edmund. – Most jól megtréfált… Na jó… most komolyan. Mennyi idős.
- Rendben öcsi megfogtál. – mosolyodott el a férfi is.
- Ezt ne mond el senkinek, de tegnap töltöttem be a 140-et.
- Hogy micsoda?! – kiáltott fel a fiú. – Na jó ez már sok.
- Pedig így van. – értetlenkedett a férfi.
- Először is. – mondta Edmund szórakozottan. – Ki maga és egyáltalán hol vagyok?
- Elnézést – hajolt meg a férfi. – Tényleg még be sem mutatkoztam. – A nevem Gripir Santen. És üdvözlöm a kunyhómban.
Azzal kiegyenesedett és széttárta a karjait.

Edmund már szinte meg sem lepődött ezen a furcsa néven.
- Szép kunyhó. – mondta. – De pontosan hol is áll?
- Á igen. – csapott a homlokára a férfi. – Gondolhattam volna, hogy az ár messziről sodorta ide. A Vindráni folyó deltájánál vagyunk Avalon tartományban.
- Hogy hol?! – kérdezte Edmund.
- A Vindráni deltájánál Avalonban. – ismételte a férfi. – Biztos hallott már erről a helyről. Vagy ha nem a folyóról biztos.
- Legalább azt mondja, meg milyen országban vagyunk!
- Milyen kérdés ez?! – csodálkozott Grathery. – Hát Atlantiszban… hol máshol?
- Szóval… szóval mégis létezik?!
- Már hogy ne létezne.
- A társaim! – kiáltott fel Edmund. – A társaim hol vannak.
- Kinn az erdőben… De maga még jobb, ha itt marad…
Ám már nem bírta megállítani Edmundot. A fiatal skót villámgyorsan kirohant a nyitott ajtón.

A vastag fa tákolmány mögött egy kör alakú szoba fogadta, amely valamivel nagyobb volt, mint az ő szobája. Közepén egy fa asztal állt néhány székkel. Az egyik fal szinte teljesen ki volt bontva. Előtte hatalmas esőerdei fák álltak. Kintről az éles madárrikácsolás mellett emberi hangok hallatszottak. Edmund odalépett az ablakhoz és kinézett. Úgy harminc méterrel lehetett a föld fölött egy óriási fa törzsére rögzített kunyhóban. Az egész környéket amerre a szem ellát ötven méter magas fák, tarkították. Egyik irányból hallani lehetett egy vízeséscsobogását. A fa lábánál Lord Moen közeledett Tonyval és néhány tengerésszel. Tony egy kisebb szarvas méretű valamit tartott a vállán. Úgy nézett, ki mint valami óriásira nőtt rágcsáló. A kis csapat tagjai vidáman beszélgettek. Ilyen távolságból és pláne ilyen hangzavarban, amit a madarak csaptak Edmund egy szót sem értett a beszédükből. Tony és Lord Moen elkezdtek fölfelé mászni a fa törzsére erősített „lépcsőfokon” míg a tengerészek letelepedtek a fa alatt, és falatozni kezdtek.

A két férfi hamarosan felért a „lépcsőn” és beléptek az ajtón.
- Á, Edmund! – kiáltott fel Tony – Csakhogy végre felébredtél.
A termetes férfi ledobta a hatalmas rágcsálószerűséget a válláról és egy jó nagyot csapott Edmund hátára.
- Csak óvatosan! – szisszent fel a fiatal skót. – Még mindig fáj a hátam a hajótörés óta.
- Elég pipogya alak vagy te haver. – vetette oda Lord Moen miközben az ajtófélfának támaszkodva, pipázgatott.
- Miért mondja ezt? – nézett rá értetlenkedve Edmund miután végre sikerült lelökődnie magáról termetes barátja kezét.
- Már itt vagyunk három napja és maga még mindig a hátát fájlalja. – válaszolta mosolyogva a vadász.
- Három napja?! – kiáltott fel Edmund.
- Igen. – helyeselt Tony. – Csak te voltál olyan álomszuszék, hogy átaludtad az egészet.
- Ja. – helyeselt Lord Moen. – Az öreg már attól félt, hogy nem éled túl.
Azzal a felé az ajtó felé bökött a fejével, amelyen az öreg Santen az előbb távozott, hogy magára hagyja vendégeit.
- Apropó… - fordult vissza Edmund. -… nektek nem említette hogy hány éves?
- De… - bólogatott Tony. – Azt monda, hogy 139.
- És ezt te egy kicsit sem tartod furcsának?
- Lehet, hogy másképp számítják az időt. – vetette oda Lord Moen.
- Az nem valószínű. – hallatszott egy hang kintről.
Mindenki az ajtó felé nézett. A fadeszkákból összeeszkábált lapajtón Malcolm lépett be Chirby társaságában.

- Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Tony.
- Beszélgettem az öreggel a témáról. Plusz találtam régi faragványokat az erdőben, amelyek azt mutatják, hogy bár az időszámításuk némiképp eltér a mienktől az évek hossza nagyjából ugyanannyi.
- Akkor mi lehet az oka? – kérdezte a termetes tudós.
- Talán a környezet teszi. – gondolkodott el Malcolm. – Nézzetek körül! Közel s távol sehol egy falu. Az öreg elmondása szerint a legközelebbi település kb. 2000 km-re, van innen. A friss levegő és az egészséges élet csodákat művelhet az emberrel…
- Jól van! De hát 140 év az azért még így is hosszú idő. Nem? – szakította félbe Tony.
- Így belegondolva nem biztos. – nézett ki az ablakon Edmund. – Ez az egész környezet… merőben eltérő az általunk megszokottól. Ezek a fák… valamiféle evolúciós változás során nőhettek meg ekkorára… És az állatok. Azok is gigantikus méretűek.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Chirby kíváncsian.
- Arra gondoltam… lehet hogy mióta ez a sziget… elsüllyedt… eltűnt… szóval mióta nincs összeköttetésben a mi világunkkal az emberekben is, végbemehetett valamiféle genetikai változás melynek következtében ilyen sokáig élnek.
- Ennyi idő alatt? – csodálkozott Malcolm.
- Gondolj bele! Platón szerint 9000 éve süllyedt el a kontinens… de ha csak a felét vesszük az is elég sokat, számít… És egyébként is… A történelemnek voltak olyan alakjai, akik a kor átlagát meghazudtoló kort értek meg.
- Például? – kérdezte bágyadtan Lord Moen.
- Például egy francia férfi még az előző évezredben 122 évid élt…
- OK! – szakította félbe Malcolm. – De ez a hapsi már 139. És a korához képest egész jól néz ki.
- Jól van, de az eltérő környezet más hatással lehet a fejlődésre… És egyébként is… Nem tudhatjuk hogy mióta élnek emberek Atlantiszban. Lehet hogy már több millió éve… Lehet hogy ők egy másik emberfaj, akik hosszabb ideig élnek.
- Szerintem ne gyártsunk elméleteket. – mondta Lord Moen. – Inkább azon gondolkozzunk, hogy hogyan juthatnánk haza.
- Még csak most érkeztünk és maga máris haza akar menni? – csodálkozott Edmund.
- Ne értsen félre! – szabadkozott a vadász pipájával a szájában. – Tetszik ez a hely… Nagyon is. Rengeteg nagy vad meg minden… de jobb tudni, hogy juthatunk haza innen… Pláne hogy a cél csak az volt hogy bizonyítékot találjunk a feltevésre, hogy ez a föld létezik. Most hogy itt vagyunk jeleznünk kéne a világnak.
- Van benne valami. – gondolkodott el Malcolm.
- Háát. – mondta halkan Edmund. – A hajónk tropára ment úgyhogy arra nem számíthatunk. Legjobb lesz, ha érdeklődünk, arról hogy egyáltalán hol is van ez a sziget.
- Talán az öreg tudja. – nézett föl Lord Moen.
- Sok dologban a segítségükre lehetek uraim, de ebben sajnos nem. – hallatszott az öreg hangja a hátuk mögül, most már tökéletes angol kiejtéssel.
A kis csapat tagjai megperdültek, és meglepetten néztek az öregre, aki a szemben lévő ajtóban állt kezében egy nagy tállal.
- Maga hallgatózott?! – kiáltott fel Edmund.
- Higgye el nem szándékosan – mosolyodott el az öreg és letette a tálat az asztalra. – Kérem, egyenek!

A kis csapat tagjai leültek az asztalhoz, és óvatosan falatozni kezdtek a kugligolyó méretű gyümölcsökből, amiket az öreg eléjük rakott. Edmund csak most jött rá hogy mennyire éhes. Elvégre már három napja nem evett.
- Sajnos én nem igazán ismerem a külvilágot. - mondta az öreg pár perc csönd után. – Még az Avalonon határain túl eső tartományokat sem ismerem. Nem hogy más országokat.
- Ha már így alakult körülnézhetnénk ezen a szigeten. – mondta teli szájjal Edmund.
- Sziget? Miféle sziget? – értetlenkedett az öreg Santen.
- Hát a sziget… Atlantisz… - mondta meglepetten Edmund.
- Atlantisz nem sziget. – csodálkozott az öreg. Nyelvezete ismét kezdett visszatérni ahhoz a fura kevert nyelvhez. – Nem tudom ott, ahonnan ti jöttetek, mit neveznek szigetnek, de Atlantisz nem az…
A végére már szinte alig értették beszédét, amibe lassan különböző szláv és germán nyelvek is keveredtek.
- Na hát akkor még több látnivalónk lesz, mint hittük. – szakította félbe az öreget Tony mélyről jövő kacagással.
- Az már biztos. – felelte Edmund. – Már csak a többieket kéne megvárnunk és elkezdhetnénk készülődni az útra.

A többiek egy pillanat alatt elhallgattak. Tony örökké vidám arca is elkomorodott. Lord Moen letette a kezében lévő gyümölcsöt, felállt az asztaltól és az ablak felé fordult.
- Mi történt? - kérdezte halkan Edmund. - Mi történt a többiekkel?
Hosszú ideig nem érkezett válasz. Mindenki csak ült és nézett maga elé.
- Nem hallottátok?! - kiáltott fel Edmund dühösen és székéről felpattanva az asztalra csapott. - Azt kérdeztem, hogy hol vannak a többiek!
- Csak ötüket találták meg a parton és azt a húsz egyenruhás férfit.
- És, és Diane és Dominique? , kérdezte Edmund elcsukló hangon.
- Nem tudjuk mi történt velük - válaszolta közömbös hangon Lord Moen, de látszott rajta hogy együtt érez a fiatal tudóssal.
- Az nem lehet, hogy - kezdte Edmund de torka annyira kiszáradt, hogy nem tudta folytatni.
- Nem biztos, hogy meghaltak - próbálta megnyugtatni bátyját Chirby, és gyengéden átölelte az asztalra roskadó férfit.
- Igen - helyeselt Tony. – Lehet, hogy csak máshol sodorta őket partra a tenger.
Edmund nem válaszolt csak átölelte húgát és az ablakon át a távolba meredve a tengert bámulta.

Folytatása következik!