Asamikita élete, avagy a Jing és a Jang eggyé válása

1. Fejezet

Esett az eső, a földet sárrá változtatva áztatta tovább megállíthatatlanul. A sárban az eső a harcok utolsó jeleit mosta már el. Imitt-amott egy-egy hulla félig a talajba süllyedve, vagy éppen egy véres fegyver, ruhadarab volt látható.
Ezt ment mindenhol, amerre a szem el lát, s ott is, ahová már nem, s talán még azokon is túl. Ugyanez az esemény, ugyanezek a fejlemények, más-más helyszínen, két ország közt, egy kis nemzetben, hol a káosz, s a halál uralkodik a harcok végett.
Nem számít, ki kicsoda, ki hány éves, ki ártatlan, áruló, civil, harcos. Egy a lényeg itt: aki él, s mozog, azt megölik.
Ki ebben a háborús övezetben ragadt, s nem tudja védeni önmagát, annak vajmi kevés az esélye a túlélésre, de nem lehetetlen. Így van ez a történet főszereplőjével is, Okumari Asamikita-val.

„Alig állt a lábán, botorkálva haladt a sárban, mibe a mellkasán és az arcán lévő sebből egyaránt csöpögött a vér. Jobb kezét hiába szorította bordáinál lévő sebre, a vérzés nem akart elállni, de csökkeni se. Halvány, fakuló kék szemeivel körülnézett a teljesen kihalt, siralmas tájon Az egyre szaporuló eső már minden nyomát elmosta a nemrég lezajlott harcoknak.
Fekete haját kicsit csapkodta az enyhén feltámadt szél, amitől egész testén libabőrős lett. Teljesen átázott ruhája nem védte már semennyire az egyre jobban lehűlő szélcsapásoktól, s a továbbra is verdeső, kemény esőcseppektől se.
Csontig átfagyott végtagjait elnehezülve mozgatta, minden lépésnél egyre jobban süppedt be a sárba, nehezítve járását.
Napok óta menetelt egy random irányba, reménykedve, hogy segítséghez jut. Így haladt, miközben az égbolton a felhők egyre jobban sötétedtek, jelezvén, hogy esteledik, s ezzel a nő szemei alatt húzódó karikák is egyre jobban láthatóvá váltak.
Bal lábát hirtelen elnyelte a sár, aminek hatására ő egész testével belezuhant a sárba, miben félig azonnal elmerült. Fejét lassan kiemelte a sárból, majd a két, remegő kezének segítségével ülőhelyzetbe tornászta önmagát. Szinte mindenét sár fedte, még ott is, ahol eredetileg nem találkozott közvetlenül a sárral.
Lehunyta szemeit, majd kinyitva őket egy mélyet sóhajtott, s kezével kirángatta két lábát annyira, hogy utána feltudjon állni.
Miután ezzel végzett, s felállt, újból körül nézett. Sehol semmi, csak a végtelen sár, az azt tápláló megállíthatatlanul zuhogó esővel.
-    Feladjam? – kérdezte önmagától olyan rekedten, hogy azon még ő is meglepődött. – Nem, még nem – zárta le magában a témát egy rövid fejcsóválás közepette, s újból neki indult az útnak.”

Egy újabb esős napra ébredt Amegakure lakossága, mely egyben egy újabb harcokkal teli napot, éjjelt is jelent mindenkinek. Aki nem tud részt venni a harcokban, civilek, gyerekek, öregek, azok mind búvó- és óvóhelyeken húzzák meg magukat, de ez se adatik meg mindenkinek, így ők mikor hol rejtőznek, várva arra a napra, hogy végre ennek az egésznek vége legyen.

Tűz Országának határa közelében több kis házikó is éppen maradt, ezek egyikében bujkált az Okumari család. Itt már nem volt annyira intenzív a harc, de azért még előfordultak idegen ninják a környéken, akik fosztogattak, s ha élő embert láttak, egyből legyilkolták.
Legfőképpen ezért nem merészkedtek elő a hálószobába épített mini bunkerből, ahol ő, Asamikita, az apja, az anyja, a bátyja, és a nagyanyja rejtőztek.
Minden ehetőt bevittek a majd’ fél szobát elfoglaló bunkerbe, ahol kicsit szűkösen, de még pár hétig talán gondok nélkül el lehetnek. Volt ott pléd ideiglenes alvóhelyként, kunaik, shurikenek fegyverként, ki-be csukható alkalmi pár centi nagyságú leselkedő helyek, amik egyben levegőcserére is szolgáltak, voltak még a bunkert körülvevő kis valószínűséggel hatékony csapdák, és végül maga a bunker, mely valamilyen szinten képes kiállni egy nagyobb fajta támadást is.
Felváltva őrködtek, természetesen az alig öt éves Asamikita és a hatvanhét éves nagymama, Chizoka ebben nem vettek részt, de a többiek igen. Éjjel a gyerekek apja, Rinji, a nappal háromnegyed részét az anyjuk, Yori, míg a nap negyed részét és az este nagy részét a nagyobbik gyerek, Yakuro volt az őr. Ezzel a beosztással próbálták önmagukat kímélni, s egyben védeni is.
Általában sose mozdultak ki a bunkerből, de néha muszáj volt, mert nem tűrhetett halasztást. Egyik ilyen esetnek számított, ha valakinek ürítenie kellett, s ha azt elvégezte, utána egy nem látható helyre villámgyorsan eltüntette mikor ki, ügyelve arra, hogy a kóbor ninják ne szagolják ki, hogy itt még van élő, civil ember.
A kis Asamikitának ürítenie kellett, ürített, melynek kiszállítása, s eltüntetése az alig fél órája felébredt Yakuro feladata lett.
A fiú tizenegy éves volt, de alkatra, mindenre egy tizenhat éveshez hasonlított. Haja a rejtőzködés ideje alatt majdnem a derekáig nőtt, melyet bénán, de copfba kötve hordott. Akárcsak apjának, neki is fekete szeme volt, anyjával, s húgával ellentétben, kiknek halvány, kék szemük volt.
Ruházata egy átlagpolgár ruhái voltak, csak a lábán nem volt semmi.
Így indult ki a bunkerből, kezében egy mini ládával, melyben két napos ürülék és a többi volt.
A hálószobában félhomály uralkodott, az egyetlen poros ablakon minimális szinten szivárgott be az a kevés fény, mit a beborult, esős ég nyújtott. A szoba látszatra rég elhagyatott volt, csak látszatra..
A helyiség levegőjében por úszott, mindent por fedett, s csak hosszas kutatás után lehetett volna észrevenni a porban áztatott ágy és a fal közti porban hagyott halványan látható lábnyomokat. A ház minden helyiségében ugyanez volt a helyzet, annyi különbséggel, hogy a többinél nem borította az egész szobát halványkék fény, melyet a kintről jövő idő fénye varázsolt ilyenné.
A fiú a fal és az ágy közti résnél egyensúlyozva majdnem pont a kilincsért nyúlt, mikor fülét a bejárati ajtó csikorgása csapta meg. Hirtelen izzadva, lázasan gondolkodni kezdett, majd villámgyorsan egy zaj nélkül kivitelezhető terv ötlött fel benne, majd nekilátott, hogy ezt véghez is vigye észrevétlenül.

Az ajtót két sziklarejteki ninja nagy nehezen kinyitotta, mely nyikorogva engedett a behatolóknak, s egyben jelzett is Yakuronak.
Ez a két ninja fosztogatni jött ebbe a házba, akárcsak az összes többi, általuk megjárt házba is.
Az egyikük egy magas, sovány, kopasz alak volt, ki fejvédőjét nyakába kötve hordta, s a sziklarejteki jounin egyenruhát viselt akárcsak társa, aki vele ellentétben egy alacsony, kócos, barna hajú fiatal fiú volt, és ő a fejvédőjét rendeltetésszerűen hordta.
Beléptek a félig kitárt ajtón keresztül a házba, majd egyből a poros konyhában találták magukat.
A kopasz elindult a bal irányba, mozdítható értékek után kutatni, míg társa a konyhát kezdte el feltúrni élelem után kutatva.
Minden helyet átnézett a nem túl nagyra sikeredett konyhában, de mikor pár pókon kívül semmit se talált, tovább indult volna, mikor feltűnt neki valami.
A szekrények egy kicsit távolabb álltak a faltól, mint ahogy náluk megvan szokva. Úgy vélte, hogy a sok esőzés miatt talán itt jobban penészedhet a fal, mint náluk, így ennyivel letudta a szekrényes dolgot, majd elindult a jobb irányba.
A konyha jobb oldalán egy piros ajtó nyílott, előtte egy víz- és porálló szőnyeggel. Ez a tény egy újabb gyanúnak adott löketet, de hamar lezárta magában annyival, hogy biztosan gyorsan kellett menekülniük az itt lakóknak, s csak ezért hagyták ezt itt. Úgy vélte az élelmiszereket talán egy korábbi fosztogató banda vihette el, hisz több erre utáló jellel is találkoztak már nem csak itt.
Rátette kesztyűvel fedett kezét a kilincsre, majd lenyomva azt, kinyitotta az ajtót, a hálószoba ajtaját, és belépett rajta.