Árnyékok nélkül 3.rész – Az útnak vége

Csak álltam egy helyben, nem tudtam megszólalni. Én ébredtem föl legelőször. Az ég még szürke volt felettem, a felhők kifehérítették a hatalmas boltozatot. Látni lehetett már a nap első sugarait. Alattam a Duna csörgedezett oly csendesen, mégis komoran és sötéten. Mintha valamit tudott volna és azt nem akarta elmondani nekem.
Mindenki a földön feküdt, életjelet nem adtak magukról. A fülem zúgott, majd egy pillanatra megállt. Fellélegeztem, amikor meghallottam a nyugodt, halk szuszogást a körülöttem lévők felől. Körbefordultam, majd ijedtemben hátrahőköltem. Egy, számomra ismeretlen nő feküdt tőlem alig hat-hét lépésre. Nem mozgott, nem lélegzett. Miközben hátrafelé lépkedtem, felrúgtam egy embert, aki azonnal felriadt. Látva a döbbent arcomat, megkereste a tekintetem irányát.

Érdekes, mintha ő meg se lepődött volna, elkezdte keltegetni a családját, majd a szomszédjait.
Én már ott voltam a szüleim közelében, mikorra az egész társulat ébren állt, mindenki a saját lábán. Gyors tanácskozás után, a férfiak begurították a Dunába, hogy az temesse el mindörökre. Ezután nyomban útnak indultunk. Mikor leértünk a hídról, halkan csak ennyit jegyeztem meg:
- Nem volt árnyéka!
Sajnos gyorsan tudatosult bennem, hogy nem vagyok biztonságban, nem beszélve a többiekről. Gyorsan valami menedéket kellett volna keresnünk. Ezt fel is vetettem, de leintettek, hogy nem lenne értelme, mindig ott van a közelünkben az árnyékunk.
Az ég már kéken ragyogott, a felhők gyorsan elmentek, a nap vidáman sütött ránk, mintha vigasztalna minket. Mindenki arcán a félelem tekintette rám vissza és az értetlenkedés, az elkeseredettség.

Délben valami szörnyű dolognak lehettem a szemtanúja. Az egyik, csöndesebb percben egy nő hangosan kiabálni, ordítozni kezdett. Mindenki, velem egyszerre rezzent össze. Először nem tudtuk mi a baj. Gyorsan hátrafordultam és akkor láttam meg, hogy egy kislány fekszik az úttesten, mellette az édesanyja térdepelt. Közelebb sodort a kíváncsi áradat és ekkor jobban szemügyre vehettem az áldozatot. A ruhája ki volt szakadva, mivel nagy erővel esett a földre, az arcán semmilyen fájdalom nem mutatkozott. Őszintén meglepődtem, amikor észrevettem, hogy mosolyog. Az arca élete utolsó pillanatából ragadta ki azt a csekély kis alkalmat, azt a pillanatot, amikor a szája mosolyra húzódott az elmúlt két nap történései után.
Nem tettünk semmit. Volt egy papa a csoportban, ő elmondott egy imát, amit mi szóról szóra követtünk. Nem temettük el, ott hagytuk a földön feküdve. Bevallom őszintén, semmi kedvet nem éreztünk ahhoz, hogy hozzá érjünk, mivel még teljes tudatlanságban szenvedtünk.
Halkan, sötéten caplattunk végig az utcákon, háztól házig. Többen orra is estünk, mivel mindenki a földet bámulta. A lábaim lassan elérkeztek arra a pontra, ahol olyan szinten elfáradtak, hogy megfájdultak. A talpam, mintha száraz lenne, fel akart szakadni. Az tépő érzést, szúró kínt hagyott maga után. Volt alkalmam néha-néha körbenézni, mi folyik mellettünk. Az utcák legtöbbször kihaltak voltak, a házak ablakait bedeszkázták, talán azért, hogy valahogy védekezni tudjanak az „átok” elől.

Néhány ember ugyanúgy, mint mi, csapatba verődve haladtak el mellettünk. Nem szóltunk egymáshoz, maximum megtudakoltuk a másiktól, hogy bírja-e a tempót, vagy nem. Tőlem is sokszor megkérdezték. Minden egyes alkalommal a pumpa egyszerűen a túltengéshez közeledett, a düh elárasztott a fáradtság és az idegeskedés jóvoltából.
Az ég már pirossá feslett át, mikor elértük a városhatárt a Kelenföldi pályaudvar mögött. Szemeimmel a környező városokat kerestem, de helyette egy hatalmas kőfalat találtam, ami éppen az építés folyamatában volt. Hosszú percekig tátottuk a szánkat. Miközben az építményt figyeltem, a felnőtt férfiak egy tagja megkeresett egy olyan személyt, akinek volt valami köze ehhez a dologhoz. Elmondta nekünk, hogy elrendelték egy fal felépítését a városhatáron körbe. Állítólag egészen jól haladnak, Budapest nemsokára el lesz zárva a külvilágtól. Állítólag azért van erre szükség, hogy megakadályozhassák ennek a „vírusnak” a terjedését. Erre hangosan megkérdeztem, mégis hogy gondolják ezt.
- Az emberek árnyéka beleolvad a falba, át már nem tudnak jutni rajta, mivel kell, hogy éltesse őket valami olyan dolog, amely az emberhez hasonló. Elvileg erre mi vagyunk a legjobb alanyok.

Sajnos más választásunk nem maradt, minthogy visszamenjünk a pályaudvar várójába, elhelyezkedjünk és várjunk, amíg pár tudós, aki messze elkerüli ezt a vidéket, kitaláljon valami megoldást. Szerencsére gyorsan besötétedett, így hamar elaludtam. Nagyon kényelmesen aludtam, mintha az ágyamban terpeszkednék.
Az éjszaka folyamán több álmot is láttam. Álmokat, amik talán megoldást adhatnak ennek szörnyűségnek a rejtélyére.