Árnyék nélkül 1.rész - Értetlenkedés

Soha nem fordult meg a fejemben az, hogy egyszer egy viccnek is szörnyű történetbe fogok belecsöppenni, alig tizennégy évesen. Budapesten lakok, Magyarország fővárosában. Velem együtt kétmillió polgár él ebben a városban. A legfontosabb: mindenkinek van árnyéka. Akarom mondani, volt.
Az egész egy egyszerű, szerdai éjszakával kezdődött. Minden este megnéztem a híradót, persze, ha tehettem. Sokszor ültem szüleim ágyán és figyeltem, ahogyan bemondják azokat a mocskos dolgokat, amiket az emberek művelnek. De ezen a napon a híradó más volt. Most csak egy hír volt porondon, az is fél óráig. Egy férfiról volt szó. Halott volt. Semmi érdekes, minden nap csak ezt lehet hallani. De ez most valahogy más volt.
Az utcán találtak rá. Szépen feküdt, mintha csak aludna, nyitott szemmel. Az arca nyugodt volt, állítólag semmi fájdalom, kín, öröm nem mutatkozott rajta.

Másnap, iskolába menet vettem egy újságot. Reménykedtem, hogy benne lesz a halott. Szerencsémre benne is volt. Nem csak leírás és cikk volt a lapokon, hanem egy kép is, ami a testét ábrázolta, az arcát egy fekete zsákkal lefedték. Szemügyre vettem, semmilyen erőszakra utaló nyomot nem találtak a fickón. Elgondolkodtam, hogy mi végezhetett vele, de nem jutottam dűlőre.
Az iskolába beérve már nagyon sokan vártak rám – mind osztálytárak – akik csak kérdeztek és kérdeztek.
- Láttad tegnap azt a hullát?
- Szerinted mi történt vele?
- Eszerint a hülye szerint az ufók ölték meg!
Erre elmosolyodtam, majd azon kaptam magam, hogy sehol nincs senki. Egy új diák érkezett meg. Szerencsétlennek mindenki a nyakába ugrott, csakhogy közelebb jussanak hozzá. Bementem a termembe, majd leültem. Két osztálytársam utánam jött.
- Téged nem érdekel, hogy mi történt?
- Érdekel, de miért jó ennyire felfújni. Nemsokára kiderül, hogy mi történt, aztán már úgy is mindegy lesz, hisz senkit nem fog izgatni. – ezeket mondtam én. Reméltem, hogy a jövőt jósolom meg ezzel a mondatommal, de később be kellett látnom, hogy tévedtem.

Eltelt pontosan öt nap. Már hétfő este volt, újra híradó. A harmadik halálesetről szól a mai nap. Érdekes, megint nem találtak nyomot, az ügyet vizsgálók. Már sokan fölvetették, hogy a nyomozók egyike gúnyt űz az emberekből. Ez a gondolat, amilyen gyorsan elterjedt, olyan gyorsan elszállt, amikor a harmadik gyilkosság megtörtént. Repült az idő, miközben záporoztak az új hírek. Az egyik nap, szám szerint a tizenegyediken, a tizenharmadik gyilkosságnál találtak egy nyomot. Egy hosszú zsinórt. Egy nap kellett, hogy kiderítsék az emberek, hogy mi lehetett az. Telefonzsinór. A halott mellett volt elhelyezve szépen összehajtogatva. Az áldozaton látszódtak a kín jelei, amit a fulladásánál élt át. A nyakán még kiválóan fénylett a vörös és lilás csíksorozat, ami a bizonyítékot jelentette. Rengetegen összeültek, mind kutatók, de nem jutottak semmire, csak egyre jobban tanácstalanabbak lettek.
Naponta lehetett hallani a gyilkosságokról. Az egyiknek egy toll fúródott a koponyájába, betörve azt, a másikat halálra égette egy vasaló. Ez utóbbi igen érdekes volt, hisz a szerszám nem volt bedugva, mivel az utcán senki nem vélt felfedezni konnektort.
Lassan három hét elmúltával kezdett összeállni a kép. Vagy talán csak az egyik része. Kiderült, hogy az, aki a tollat viselte a fejében, halála előtt egy levelet írt a szerelmének. A vasalóval megölt kisasszony pedig éppen vasalt, mielőtt kilépett volna az utcára.
Eltelt három hosszú hét. A halottak száma elérte már a huszonhatot is. Nem mertünk kilépni az utcákra. Viszont nem bírtam jól a bezártságot. Vállalkoztam, hogy lemegyek bevásárolni, hogy legyen mit ennie a családnak, az elkövetkezendő hetekben, legalább is addig, amíg ki nem derül, hogy ki a tettes. Nem volt messze tőlünk a bolt, most mégis kilométerekre volt tőlem. Zárva volt, de az ajtó be volt törve, így hát bementem. Kenyér, vagy egyéb péksütemény nem volt, de más fajta étel akadt bőven. Hátizsákomat felszereltem élelemmel és vízzel, majd kibújtam az ajtón. Amit akkor láttam, szörnyű volt.

Egy kislány szaladt az anyukája után, aki már jóval előtte járt. Beérte. Megfogta anyukája kezét, de gyorsan elengedte. Sikított. A földre esett és bömbölt. A hátából egy Barbie-baba állt ki. Velőtrázó visítás, majd csönd. Egy kismackó szó szerint odasétált hozzá és belemászott a szájába és várt addig, amíg meg nem fulladt. Az anyukája segíteni próbált rajta, de nem tudott. Mintha egy robotot kapcsoltak volna ki, szépen megnyugodott arccal a földre ereszkedett és mély, örök álomba kezdett. Rohanni kezdtem. Mikor hazaértem, mindent elmeséltem a szüleimnek, majd felhívtuk a rendőrséget, akik azt ígérték, hogy kijönnek a házunkhoz és ott majd mindent elmesélek. Soha nem érkeztek meg.

A következő dolgok derültek ki: az embert általában az utcán érte a halál. Legtöbbször egy olyan tárgy által hal meg az illető, amit utoljára használt.
A pánik, ami a házunkban történt, egyre elviselhetetlenebbé kezdett elfajulni. Senki nem tudta, hogy mit hoz még a jövő. Egy biztos: mindezidáig szerencsém volt, bármi is történt ezen az átkozott helyen.

Folyt.köv.