A ház óriási volt. Sok ide-oda kanyargós folyosóval, régi festett képekkel, mint amiket ma már csak a múzeumokban látni. Miután megfürödtem, sokat gondolkodtam, hogy le –e mennyek vacsorázni. Idegen helyen, ha vendégségbe vagyunk, illik. Ebben a helyzetben is illett volna, csak hát én nem vendégségben voltam. Viszont ha nem megyek, le azt hihetik, hogy nem vagyok kíváncsi rájuk, és talán még tovább itt tartanak. Egyáltalán meddig szándékoznak engem itt tartani? Ezekre a kérdésekre választ kellett kapnom, minél előbb. Amikor kiléptem az ajtón nem gondoltam, hogy a ház ekkora lesz. Persze az már mindjárt az elején feltűnt, hogy igen régi házról van szó. Folyamatosan vettem a kanyarokat. Jobbra, aztán balra és megint jobbra. Ajtók sokasága tárult elém, akármerre néztem. Felnyögtem. Jellemző, egy házban is képes vagyok eltévedni, de egyáltalán hogy gondolhatta Derek, hogy odatalálok? Egy nagy piros ajtó elé értem. Rajta arany minták voltak. Közelebb léptem ujjaimat végigsimítottam a fába vésett jeleken, és felszisszentem. Gyorsan elkaptam az ujjam. Az ajtó megégetett. Értetlenül bámultam ki a fejemből, amikor egy hang a hátam mögül megszólalt. Derek volt az. Vajon mióta lehetett itt? Követett?
- Hát itt vagy. Nem erre van az ebédlő…- Felnevetett. - Na, gyere, elvezetlek.
Értetlenül bámultam rá. Nem látta? Nem látta, hogy az ajtó megsebezett?
- Ümm. Igazság szerint nem vagyok éhes, csak gondoltam körülnézek, ha már azt mondtad, hogy itt leszek egy darabig…
- Ugyan. Ha gondolod, nem kell enned. Viszont. Megtisztelhetnéd apámat a jelenléteddel… Na jössz? – Elindult a folyóson meg se várva engem.
Fejem lehajtottam és csendben követtem őt, s közben figyeltem a falon lévő ósdi nagy képkereteket.
- Ők a rokonaim. Az első bukott angyalok. Most már részben a tied is. Itt van minden . A történelmünk. A tiéd is. – Mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Bólintottam.
- És ez? – Mutattam egy üres képkeretre. Ez tűnt a legújabbnak. Fényes arany kerete volt. Valamivel modernebb. Közelebb léptem, és észrevettem az előbb már látott motívumokat a keret szélén is.
- Ez. Apám helye. - mondta komoran
- De hiszen… ő még...
- Nem halott, de majd lassan az lesz. A tanács küldte ide a képkeretet. Ezzel jelezve , hogy apámnak már nincs sok ideje hátra. De ha engem kérdezel. Én nem hiszek ebben. Nem hiszem, hogy egy képkeret határozná meg azt , hogy meddig élünk.
Bólintottam. Teljesen igaza volt. Teljesen egyet értettem vele, viszont tudtam, hogy ha a tanács valamit eldönt az úgy is van. Ismét apám szavai jutottak eszembe. Úgy 10 éves lehettem, amikor a tanácsról tanított nekem. Emlékszem 100 pontot kellett megtanulnom, hisz csak így válhattam igazi angyallá. 1. pont – A tanács minden felett ál. 2. pont, Amit a tanács egyszer kimond, visszavonhatatlan. 3.pont- A száműzést, semmilyen módon nem lehet visszavonni. Megborzongtam. Semmilyen módon nem lehet visszavonni. A szavak újra az agyamban kurkásztak, mintha az agyam el akarná fogadni, hogy amit én tettem, azt sem lehet visszavonni.
Derek kinyitott egy másik nagy piros ajtót. Beléptünk a terembe. Elámultam. Ódon nagy csillár lógott a plafonból, amit csak, a könyvekben láttam. A mennyezet hatalmas magasan volt. Freskó angyalkák repkedtek rajta. Óriási oszlopok tartották a mennyezetet, mintha csak le akarna szakadni.
Óriási nagy ablakok, színes üvegekkel. A fény, ahogy átvilágított csodaszépen hatott. Azt hittem újra a mennyországban vagyok. Vasárnap a templomban, ami minden vasárnap kötelező volt. Ekkor észrevettem a nagy asztal végén ülő öregembert. Igen ő volt az, aki elől elfutottam. Fejével felém biccentett és rám mosolygott.
- Ülj csak le. – Kezével beljebb invitált és az asztal másik végén lévő székre mutatott. Közben Derek már odament és leült egy székre. Lazán. Abszolút nem feszengett, igazán irigyeltem őt ezért. Görcsbe rándult gyomorral előrébb léptem, és leültem a székre.
Egy lány lépett be ekkor a szobába. Szőke haja, a derekát csapdosta. Fülében zenelejátszó volt. Igazán karcsú volt. Egy pillantást vetve csak rám. Berohant a szobába, és levágta magát a mellettem ülő székre.
- Clair, vedd ki a füledből azt a badarságot és üdvözöld szépen a vendégünket. – Szólt rá Derek apja. Két bamba, ugyan de gyönyörű szempár nézett rám, és kinyögött egy Hello-t majd tovább, durcizott. Mint egy kislány. Nem tudtam magamba fojtani a mosolyomat. Pár évvel ezelőtt saját magamra emlékeztetett.
- Ugyan apa mit vársz, tőle? Le is esne a gyűrű az ujjáról.. – Vágta oda Derek gúnyosan.
- Hogy a gyűrű, ami neked minden ujjadon van ugyan már.. hagyjál. – Förmedt vissza Clair, miközben a fülében lévő zenelejátszót próbálta kivenni a füléből, ami közben beleakadt, aranyszőke hajába.
- Rebecca, ne is figyelj rájuk szokásos testvéri gúnyolódás az övéké. – Szólt az öregúr és rám mosolygott. Engem meg kezdett egyre jobban feszélyezni, a helyzet. Az idegen társaság. Nem akartam itt lenni. Nem akartam semmilyen Derekkel, se a nyávogós húgával lenni. Szabad akartam lenni.
Az arcomra erőltettem egy mosolyt, és közöltem, hogy nyugodtan hívjon csak Becca-nak.
- Rendben van, Becca. – Ismét rám mosolygott. Átfutott az agyamon, hogy vajon ez az öregúr állandóan csak mosolyogni tud, valamilyen varázs folytán, vagy ez csak egy látszat, hogy elhiggyem, itt jó lesz nekem. Ők majd kezelnek. Honnan tudhatom biztosra, hogy egyáltalán bízhatok bennük?
***
Miután befejeztük a vacsorát, én jobbnak láttam volna, ha felmegyek a szobámba és kipihenem magamat. Túl sok minden kavargott az agyamban, ahhoz hogy mindent fel tudjak fogni, amit az elmúlt fél óra alatt mondtak nekem. Derek azonban nem tágított. Szeretett volna körbevezetni a házban, hogy máskor el ne tévedjek. Egy másik helyzetben biztosan nem utasítottam vissza egy ilyen jóképű srác ajánlatát. Most azonban nem tudtam rá úgy gondolni. Igazság szerint, csak azt az embert láttam benne, aki rám van bízva. Vagyis én vagyok rá bízva, ugyanis Derek apja bejelentette, hogy Derek nélkül nem léphetek ki a ház kapuján, mert túl „veszélyes „lenne. így hát illedelmesen elutasítottam Dereket és visszatántorogtam a szobámba. Bebújtam az ágyba, és próbáltam pihenni.
Az agyam viszont kattogott. Csak nem hagyott pihenni. Nem bírtam ki, hogy ne derítsem ki, hogy az ajtó mért sértette meg az ujjaim. Felálltam és csendben kiosontam az ajtón remélve, hogy már senki sincs ilyenkor a folyosókon. Hihetetlen, de a folyosó, ami a délután még ismeretlennek tűnt, most egyre közelibbnek éreztem magamhoz, az enyhe dohos szag, amit ez a ház árasztott magából itt is érezhető volt.
Automatikusan vettem a kanyarokat, míg nem oda értem az ismerős ajtóhoz. Szívem egyre hevesebben vert. Valami azt sugallotta nem kéne itt lennem, hisz ez csak egy ajtó, és valóban. Megérintettem az ajtót, de nem történt semmi.
Újra és újra próbáltam kitapogatni a régebben látott jeleket rajta, de nem találtam. Eltűntek. Valaki bent volt a szobában. Halottam, ahogy az ajtó felé közeledik. Megfontolás nélkül fogtam magam, és benyitottam az egyik szobába. Koromsötét volt. Az ajtót résnyire nyitva hagytam, és vártam. Reménykedtem, hogy nem vesz észre senki. Próbáltam kihallgatni, hogy ki lehet az. Gondoltam biztosan. Derek és a húga veszekednek megint. Ez a női hang viszont abszolút nem volt Clairhez hasonló se. Ez a hang, jeges volt és kegyetlen. Hátrálni kezdtem, mikor valami a lábam alá került és lehuppantam a földre. Halottam, ahogy a léptek megállnak egy pillanatra, aztán tovább haladtak. Amikor épp fel akartam kelni a villany felojtódott, és Clair-el találtam szembe magam. Clair értetlenül meredt rám, hogy mit keresek az ő szobájában. Arcán felháborodás, és némi meglepődés tükröződött. Nem tudtam, hogy megbízhatok –e benne.
- Sétáltam- szóltam a kérdését meg se várva.
- Azt látom. Jó kis séta lehetett- vigyorgott gúnyosan.
Nem értettem mire akar célozni, meg se várta, hogy kinyögjek valami érthető magyarázatot.
- Előttem nem kell magyarázkodnod. Bele látok a gondolataidba.
- Na ne nevettess, hogy látnál bele az agyamba?- Na szuper egybe vagyok zárva egy kamaszodó kis csajjal, aki bukott angyal és egyben látónak képzeli magát...
- Nem muszáj elhinned, de akkor mégis honnan tudom, hogy az ajtó megégetett téged.
- Milyen ajtóról beszélsz?
- Ugyan már, most komolyan, előttem nem kell megjátszanod magad. Tudom, hogy a könyvtár piros nagy ajtaja megégette a kezed, amikor Derek rád talált.
- Te kémkedtél utánam?- meredtem rá hitetlenül.
- Ugyan, most őszintén szerinted én nekem minden vágyam lenne valaki után kémkedni?
Épp válaszra nyitottam volna a számat, de közbe szólt.
- Hát nem. Elárulok neked valamit. Igen is van képességem. Dereknek is van, apámnak is és neked is. - Fogta magát és kényelmesen leült az ágyára, kezével megpaskolta a maga mellett lévő helyet, hogy én is üljek oda. Nem tiltakoztam. Minden vágyam volt, megtudni, hogy ki is vagyok igazából. Egy angyalon kívül. Arra is kíváncsi voltam, hogy mért őrzik ezt a világot annyira az angyaloktól, és ha erre pont Clair egy 15 éves cserfes kislány fogja megmondani a választ, akkor igen is meghallgatom.
- Na szóval – kezdte. – Tudod, hogy mért védik annyira az angyalokat attól, hogy ki bejárkálhassanak a Föld és a Mennyország között? Megráztam a fejem. Felnevetett. Butuska kislánynak éreztem magam mellette, pedig igazán nem kellett volna, hisz én voltam az idősebb.
- Tudod, ezt bezzeg nem tanítják az angyal iskolába. A bukott angyalok viszont tudják. – felnevetett. – Ott fent, nagyon jól tudják, hogy mindenkinek meg van a maga képessége. A tanács viszont ezt eltitkolja, ugyanis az angyalok akkor elkezdenének versengeni, hogy ki a legjobb. A földön a bukott angyalok viszont tisztába vannak a képességeikkel. Ki is használják mind.
Nem értettem, milyen képességre céloz. Értetlenül meredtem rá, ezért folytatta.
- Félnek tőlünk Becca. Félnek, hogy ha ide lejönnek, elmondjuk nekik, és segítünk rájönni a képességeikre. - Szeme sarkából egy könnycsepp gördült le. Értelmetlenül meredtem rá. Félnek? De hiszen mi is ugyanolyanok vagyunk. Ekkor hirtelen felismerésként hasított a fejembe, hogy két napja, még én is féltem. A tudat, hogy két napja a mostani saját magamtól rettegem. Megdöbbentett. Egy szörnyszülött lettem. „Kinek elveszik a szárnyait…soha sem lehet már többé igaz angyal” Felálltam. Clair értelmetlenül nézett rám. Valamit szólt még utánam, de én már nem hallottam messze jártam már. A ház másik felébe, az ideiglenes zárkámban. Tudtam, hogy ki kell szabadulnom valahogy innen. Tervem azonban még nem volt. Bebújtam az ágyba, és megfogadtam magamban, hogy holnap első dolgom lesz ki eszelni egy tervet, hogy hogyan is juthatok ki innen. Szemeim lecsukódtak. Az információk sokasága keringett az agyamban. Bukott angyalok. Angyalok. Ajtó. Clair. Derek. Az én titkos képességem. A titokzatos női hang. Szörnyszülött.
Nem foglak meglepni: tetszett!