Egy Intézetben ébredtem. Fogalmam sem volt hol vagyok. Persze azzal tisztában voltam, hogy a Földön. Felálltam az ágyból és körülnéztem. Szép szoba volt kis ablakkal, tévével, virágokkal, a falon festmények díszelegtek. Abszolút nem mondható kórháznak, vagy elmegyógyintézetnek. Lassan az ablakhoz értem és elhúztam a függönyt. A szobába vakító fény szivárgott be az ablak rácsain keresztül. Kinéztem, de nem láttam semmit. A hátam iszonyatosan fájt. Ekkor az ingem alá nyúltam, és villámgyorsasággal csapott belém a felismerés, hogy be vagyok kötözve. Tehát akkor mégis kórházban vagyok. Felszisszentem. Az ujjaim végig jártattam a derekamon, aztán lassan felfelé a hátamon, amikor az ujjaim a hátam közepére értek, hatalmas fájdalom szúrt bele. Ujjaimat gyorsan elkaptam, és visszatántorogva leültem az ágyra. Hát tényleg megtörtént. Nem álom volt. Valóban itt vagyok a Földön, angyalként. Lassan újra erőt vettem magamon és odavánszorogtam az ajtóhoz. Zárva volt. Talán mégsem kórház, hanem inkább elmegyógyintézet… Vagy egy luxus börtön talán? Ekkor zajokra lettem figyelmes. Kulcscsörömpölés, a zár kattant egyet, és az ajtó kitárult. Egy alacsony tömzsi férfi állt benne. 50-60 körüli lehetett.
- Hát felébredtél? – Szólt hozzám. Ahogy ott ált előttem, félig kopaszodó és ősz hajjal, hirtelen a nagyapámat jutatta eszembe. Hasonlított rá. Nagyon is. De nem. Nagyapa halott. Meghalt mielőtt én igazi angyallá váltam volna. Azaz pontosan a 15. születésnapom előtt…
Bólintottam. Nem volt időm udvariasságra. Az agyam kattogott az ajtó nyitva volt. Ha most erőt veszek valahogy magamon és elfutok, akkor elmenekülhetek. Ki ebből a házból. El messzire. A sebeim még mindig fájtak. Talán nem lenne jó ötlet. Nem kéne. De mi van, ha itt maradok és megtudják a titkom? Nem. Azt nem engedhetem. Nem akarok további büntetéseket. Elég volt az, hogy száműztek. Erőt vettem magamon, és nekiiramodtam. Éreztem, ahogy a sebeim iszonyatosan égetnek és szúrnak. Kikerültem a férfit és futottam. Egy folyosóra értem ki, kezem a kötésre szorítottam, hátha ezzel enyhíthetem a fájdalmamat. Nem sok sikerrel. Egymás után vettem a kanyarokat, valami kijárat félét keresve, míg nem egy erős kéz állított meg. Egy fiú volt az. Velem egyidős lehet. Vagy talán idősebb. Nem tudtam megállapítani. Fekete haja volt. Kigyúrt teste. Igazán jóképűnek mondható. Belegondoltam, hogy, olyan jóképű, mint nálunk az angyalfiúk. Ugyanis az köztudott, hogy az angyalok rendelkeznek egy plusz tulajdonsággal. Gyönyörűek. Igen. A bukott angyalok.. Hát.. már kevésbé... Az agyam legmélyéből újra előtörtek apám szavai. Az angyalok. A tanács. A mennyország kapuja. Hirtelen sebességgel villogtak a fejemben a képek. Hiszen már én sem vagyok az, és sohasem leszek, soha többé. A föld megindult körülöttem a tárgyak elmosódtak. Egy hang, egy kéz szorítása, és már zuhantam is a mélybe. Vissza apámhoz és az angyalokhoz. Jacobhoz.
Kinyitottam a szemem. Tudtam hol vagyok. Ugyanaz a szoba. Ugyanazok a függönyök. Semmi sem változott. Felültem az ágyon. Észrevettem, hogy az ágy mellett lévő öreg fotelba, az a srác ül, akit láttam. Aki megfogott?!Halványan derengett valami , hogy futni próbáltam, de többre már nem emlékeztem. Olvasott. Kusza fekete hajtincsei belelógtak az arcába. Így figyeltem őt, éppen amikor rám nézett. Találkozott a tekintetünk. Az ájulás határán voltam. A barna szempár, ami kutatóan arcomra nézett, aztán bele a szemembe. Becsukta a könyvet, és letette a fotel mellett álló dohányzó asztalra, és leült mellém az ágyra. Rá akartam szólni, hogy ne üljön már ilyen közel, de nem tettem. Valami visszatartott. Egy érzés, amit nem tudtam hova tenni.
- Hát felébredtél. Ideje volt már. Ugye most nem fogsz elfutni?- mosolygott rám, és gyengéden megsimította a karom. Összerezzentem.
- Hát, igazából attól függ…
- Mégis mitől? – Megint mosolyra húzta a száját. De ezt nem az a mosoly volt, ami kedves, és aranyos.. Ez inkább gúnyt tükrözött.
- Attól, hogy hol vagyok?- mondtam komoran.
- Ó, bocs tényleg. Tiszta hülye vagyok. Derek vagyok, és ez itt. Hát.. ez itt a házunk. Pontosabban apámé és az enyém.
- Mi… micsoda? Te és az apád idehurcoltatok és valami rabszolgának akartok használni?- Kislányos nyavalygásnak hangozhatott, mert Derek elkezdett nevetni és megsimogatta a fejem mint akár egy kiskutyáét.
- Dehogyis te butus, bár nem hangzik rosszul. De meg kell nyugtatnom téged nem ezért vagy itt.- mondta, és arcán újra mosoly jelent meg.
- Hát akkor? – förmedtem rá türelmetlenül.
- Igazából. Nem mondhatok sokat neked. Majd mindent idővel. Legyen annyi elég, hogy apám is, és én is bukott angyalok vagyunk. Mint te. Együtt száműztek minket a Földre, már réges-régen.
- Óóó…- Egy bukott angyal, mint én, de hogyhogy régóta? , és vajon mi bűnt követhetett el, talán azt, amit én, talán ő is? Annyi kérdés keringett az agyamban, amit meg szerettem volna kérdezni, de valahogy nem mertem. Hihetetlen. Valami van benne, ami arra késztet, hogy befogjam a szám, és ne legyek többé kislány.
- Nincs De… Figyelj, egy valamit meg kell jegyezned. Amíg itt vagy, és láthatólag itt leszel egy darabig. Senkinek se beszélj rólam, apámról, se saját magadról, hogy mi vagy valójában. Nem árulhatod el Senkinek. Továbbá apám nem szereti, ha arról kérdezgetik, hogy hogyan bukott meg.
Ezzel felállt. Felvette az íróasztalról a könyvet és az ajtó felén indult. Ledermedtem. Nem bírtam megszólalni. Próbáltam betáplálni az agyam egyik zugába az információkat, amit az előbb halottam.
- Ja, és még valami, 7- kor vacsorázunk. Ha gondolod, nyugodtan csatlakozz, de én a helyedben először vennék egy forró zuhanyt. Jót tesz . A törülközőt meg mindent megtalálsz a fürdőszobában. A kötésed pedig még ne vedd le.– ezzel újra rám mosolygott, és becsukta az ajtót.
Megfogadtam a tanácsát, és becsoszogtam a szobából nyíló kis fürdőszobába. Megengedtem a vizet, és csak figyeltem, ahogy a kád megtelik forró vízzel. Levetkőztem, majd elmerültem a habokban. Gondolkodtam. Már most hazavágytam. Hiányzott az otthoni kád, a kis köpenyem, a papucsom. Minden, amitől otthon érezhetem magam. Itt minden olyan idegen, és más számomra. Nem tudtam, hogy fogom kibírni. Itt ahol még sose éltem. Nem is akartam élni. Soha.
