Angyalszárnyak 4 rész

Éjszaka szörnyű álmom volt. Álmomban, egy kislány látogatott meg engem. Próbált valamilyenféle segítséget, de én nem értettem mire akar kilyukadni. Aztán a kislány futott. Én utána eredtem. A lány átlépett egy kapun, utána léptem volna, de nem tudtam. A kaput ugyanazok az arany motívumok díszítették, mint a könyvtári piros ajtót. A kislány a kapu túl oldaláról, kérlelt, hogy menjek utána, mert mutatni akar nekem valamit. Próbáltam áthatolni az ajtón, de csak nem sikerült. Ekkor a kislány valami, számomra ismeretlen nyelven kezdett beszélni. Felriadtam. Fölültem az ágyamon, és hitetlenkedve vettem észre, hogy a nap már rég felkelt. A fénye átszűrődött az ablak előtt lógó függönyön, és ez által igen csak kellemes színt varázsolt a szobának.  Felálltam, és becsoszogtam a fürdőszobába. A mosdókagyló fölötti tükörből egy lány bámult vissza rám. Bele telt egy időbe, mire rájöttem, hogy én vagyok az, csupán emberibb formában. Régi szép szőke hajam színe, most rézvörösre váltott át. Arcomat apró szeplők keretezték. Egy maradt csak ugyanolyan rajtam, és az a szemem volt. A nagy zöld szemek, melyben annyi titokzatosság és bizonytalanság lakozott. Így elnézve magam, megállapítottam, hogy az új énem inkább hasonlít egy zöld ocsmány ruhás vörös hajú törpére, mint sem egy bukott angyaléra. Tisztában voltam vele, hogy ha valaki megbukik, akkor, megváltozik. Csúnyább lesz. Ez is egyfajta büntetés az angyaloknak, mert egész életükben szépek voltak, de ha megbuknak, elveszik a szépségüket. Ekkor Derek jutott eszembe. Ő abszolút nem csúnya most sem. Talán még szebb lett volna azelőtt mielőtt megbukott? Iszonyatosan kíváncsi voltam a történetére. Meg akartam kérdezni. Tovább bámultam magam a tükörbe. Ugyan az a vézna alak. Legalább ez megváltozhatott volna. Gondoltam magamban gúnyosan. Ekkor eszembe jutott a szárnyaim helye. Óvatosan lehúztam magamról a pólót, és elkezdtem lassan lehámozni magamról a fáslit is. Bár persze tudtam, hogy Derek azt mondta ne tegyem, ne vegyem le. De ugyan ki nekem ő, hogy meg mondja, mit csináljak? Nekem senki sem mondta meg idáig sem, és ez így is fog maradni. Felszisszentem, mikor a fáslit sikerült teljes egészében lehámoznom magamról. Háttal álltam a tükörnek és vizsgálódva áttekintettem a vállam fölött. Hátamon két óriási nagy seb húzódott. A friss levegő csípte a hegeket. Ekkor ajtónyikordulás hallatszott. Gyorsan felkaptam magamra a pólót, és kimentem a fürdőszobából. Derek, épp az ablakon bámult kifelé, mikor becsaptam a fürdőszoba ajtóját, jelezve, hogy ott vagyok.
- Á, hát itt vagy. Már kezdtem azt hinni, hogy újabb szökési kísérlettel áltál elő, és mehetlek megkeresni. – Arcán gúnyos vigyor jelent meg.
- Hát, megnyugodhatsz. Itt vagyok, bár sohasem tudhatod meddig. – Közelebb léptem hozzá, és próbáltam érzelmeket leolvasni az arcáról. Annyi kérdésem volt. Biztos voltam, hogy ő minden kérdésemre tudja a választ. De vajon merjek kérdezni? Merjem megkérdezni, hogy mi ez a hely? Hogy kerültem ide? Ki ő?
Elmosolyodott. Éreztem magamon a tekintetét, ahogy végig mér tetőtől talpig. Egy pillanatra megállapodott a tekintete a derekamon, ahol kissé pólóm felgyűrődött, így látszani engedte a hófehér bőrömet.
-Levetted a kötést. – Közölte szárazon, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Kezdtem kínosan érezni magam.
- Le – válaszoltam egyszerűen. Ha ő így akkor én is. Ekkor közelebb lépett, olyan közel, hogy szinte teljesen beférkőzött az intim szférámba. Lassan, gyengéden megfogta a derekam, és a pólómon keresztül végig simította a hátamon a kezét. Mikor sikerült kitapogatnia a sebe, felszisszentem. Elégedett sóhaj hagyta el a száját. Hátrálni kezdett, végül megszólalt.
- Gyere, bekötözlek. – Arcán ismét vigyor jelent meg. Aztán gyorsan megfordult, mintha csak azt szeretné, hogy ne vegyem észre ezt a mosolyt, de már késő. Elindult az ajtó felé, és én szó nélkül követtem.