Álmok gyermeke 5.

Lilith leszegett fejjel hagyta, hogy tucatnyi termen és folyosón átcipeljék. Két izomkolosszus kirángatta a ketrecből és vitték, vitték... A menetet a megismert, ellenszenves katona vezette.
- Állj! Hova, mi célból és ki engedélyezte? - ordította valaki érces hangon.
- Ne üvölts, semmi szükség rá - morogta a katona. Lilith felpillantott. Hatalmas, túldíszített (már - már giccses) faajtó előtt álltak. Az ajtó előtt arany - ezüst ruhába bújtatott testőr posztolt és jelen pillanatban azzal volt elfoglalva, hogy igyekezett minnél határozottabb arcot vágni. Nem sikerült...
- Ki engedte meg, hogy lábadat emeld e küszöbre? - szavalta a testőr átszellemült, bamba arccal. A katona türelmetlenül karon ragadta és egyszerűen félrelökte az útból.
- Elég volt ebből. A többit majd, ha végeztem odabent... - mondta és belökte az ajtót. Az minden tiltakozás nélkül, nesztelenül kinyílt. - Várjatok kint! Ide ketten megyünk be! - intett hátra. Lilith karját elengedték, a lány dühösen az izomkolosszusok felé sziszegett. - Te meg mozogj már!
Lilith lehajtott fejjel belépett az ajtón.

"- Felemelni csak az üres fejet lehet!" - emlékeztette magát a régi tanításra. Így jól megfigyelhette a süppedős kék szőnyeg kanyargó mintáit: ha sokáig bámulta őket, formákat, alakokat adott ki - egy történet készült kirajzolódni a szeme előtt. Valószínűleg órákig elbámulta volna, elfelejtkezve arról, hol is van. De nem hagyták...
- Kit hoztál, Mantimeus? - hangzott a halk kérdés. Lilith meglepődött. Vaskos, brutális hangra számított és durva viselkedésre. Ehelyett egészen más volt. Inkább lágy, mégis tiszteletet parancsoló. Egy bölcs férfi kissé szomorkás hangja.
- Egy lányt, Nagy Úr. Gondoltam, érdekesnek fogja találni...
- Minden bizonnyal. Most hallgass... kérlek - ezen az udvariasságon Lilith elhűlt. Eddig úgy tudta, az efféle zsarnokok parancsoló, kegyetlen emberek, akiknek olyan szó, hogy ’kérlek’ meg ’köszönöm’ ki nem esne a száján. - Na, te lány, nézz fel. Szeretném látni az arcodat...
Liltih felemelte a fejét. Egy negyvenes férfit látott, aki kevés érdeklődéssel szemlélte. Barna szakálla bozontosan, rendezetelenül meredezett; gesztenyeszín haja sem volt jobb állapotban. Egy karosszékben már - már trónban) üldögélt, lazán a karfára támaszkodva.
- Egy teljesen átlagos lány. A haja szőke, gondolom, volt már jobb állapotban is. Ezt a ruházatáról is elmondhatom. A szeme... - váratlanul elhallgatott. Kiegyenesedett. - Nézz csak a szemembe! - Lilith tiltakozva elfordította a fejét.
- Nem hallottad? - kiáltott rá a katona.
- Hagyd, Mantimeus! - intette le a férfi. - Mi a neved?
Lilith másodpercek tizedrésze alatt döntött.
- Lilien... - felelte tisztelettudóan.
- Lilien? - a férfi (már - már csalódottan) visszadőlt a székébe. - Mantimeus, kérlek, meséld el, miért is hurcoltad elém ezt a lányt? Már megbocsáss, de én nem látok rajta semmi különlegeset... Egy megszeppent lány ácsorog előttem - nekem legalábbis úgy tűnik.
- Csak gondoltam, Nagy Úr, hogy esetleg... - Mantimeus elbizonytalanodni látszott. - Tudja, mikor megtámadtuk a szentélyt, ellenállásba ütköztünk. A mesternők próbáltak minket visszatartani. Ez a lány, úgy tűnik, önszántából csatlakozott, egy társával együtt a küzdelemhez. Kikerült egy Eleven Tűz bűbájt, aztán az egyik katona leütötte...

- A másik lánnyal mi lett?
- Ó, az ostobát elkapta egy Eleven Tűz! - legyintett Mantimeus hanyagul. A férfi dühösen rákiáltott:
- Ellenségeidről beszélj tisztelettel, a legyőzötteket pedig ne sértegesd! - dörögte. Lilith halvány elismeréssel adózott neki.
- Igenis, Nagy Úr - a katona ijedten behúzta a nyakát.
- Most menj! Négyszemközt akarok beszélni a lánnyal! - Mantimeus meghajolt és óvatosan kihátrált a szobából. Az ajtó halkan kattanva csukódott a helyére. A férfira Lilithre függesztette a tekintetét.
- Tehát Lilien... Ha jól látom, még igencsak fiatal lehetsz - pillantása végigfutott a lányon. - De mindegy. Meglátom, mihez kezdhetek Veled. Mondd csak, szerinted mi az Élet?
- Életünk a lelkünk... - vágta rá Lilith gondolkozás nélkül.
- Látom, jól megjegyeztek, amit tanítottak Neked. De én inkább a saját gondolataidra lennék kíváncsi... - Lilith dühösen összeszorította a száját és nem válaszolt. - Igaz, is miért bíznál meg bennem? De ne aggódj... Előbb vagy utóbb úgyis elérem, hogy mindent elmesélj.

Pár perces csend telepedett rájuk. Lilith szórakozottan bámészkodott ki az ablakon. A nap lassan bandukolt felfelé az égen. Közel s távol nem látott semmi mást, csak a végtelen pusztaságot és a napot. Sehol egy fűszál. Kissé lehangoló látvány...
A férfi gondolkozott. Ült a székében, kissé féloldalasan, közben a karfára támaszkodott. Lilith néha rásandított. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem volt gyűlölet a tekintetében. Volt, méghozzá elég bőven. De ott csillogott mellette egy kis tisztelet is, amiért nem egy faragatlan zsarnokkal hozta össze a Sors.
- Van egy ajánlatom. Megegyezhetünk... - szólalt meg végül a férfi. Kis szünetet tartott, aztán folytatta. - A társaid jelenleg, mint rabszolgák, épen és sértetlenül itt vannak valahol a palotában. Ha hajlandó vagy teljesíteni, amit mondok és nem próbálsz meg megszökni, vagy bármi más ostobaságot, nos, akkor úgy is maradnak. Amennyiben megtagadod, amit mondok, te szabadon távozhatsz, de ők... Gondolom, sejted, hogy mire utalok. Nos?
- Rendben. Teljesítem, amit mond, de akkor tartsa meg a szavát - bólintott Lilith. Egy percig sem gondolkozott. szemében még mindig ott csillogott a gyűlölet, de nem tehetett mást. A tisztelet pillanatok alatt elpárolgott...

- Akkor megegyeztünk. Most kapsz egy lakrészt, ahol rajtad kívül nem lesz más. Majd küldök nevelőket, akik tanítani fognak erre - arra. Bizonyos időnként szigorú felügyelettel lemehetsz majd az udvarra. Van ott egy könyvtár, ahol olvasgathatsz, de csak a meghatározott könyveket, és semmit nem vihetsz ki onnan. Megértetted?
- Igen - felelte Lilith kelletlenül. A Hold - szentélyben is időnként becsukták őket hetekre, vagy napokra, még sokkal szigorúbb körülményekkel. Azért az mégis más volt...
- Akkor... - a férfi finoman meghúzott egy aranyzsinórt.
- Igen, Nagy Úr? - csendült egy fiatal lány hangja. Lilith elképedt. A nagy kapuval szemben egy aprócska tölgyfaajtó nyítl ki. Eddig is ott állt, de figyelme mindig átsiklott fölötte. Most pedig egyenesen vonzotta a tekintetet.
- Kísérd el ezt a lányt a... lássuk csak... - a férfi tekintete végigsiklott Lilithen. - Legyen egyenlőre a ’Bíbor’... A legfelső lakrész...
- Igenis, Nagy Úr - a küszöbön egy fiatal lány álldogált. Pár évvel lehetett idősebb Lilithnél, de még szemmel láthatóan nem érte el a felnőtt kort. Lassú, kicsit szögletes mozdulattal átlépett a küszöbön és szertartásosan becsukta az ajtót.
- Siess egy kicsit! - sürgette a férfi. Lilith megtudta érteni. A lány olyan kínzó lassúsággal mozgott, hogy nézni is álmosító volt. - Az ajtó előtt ott áll Mantimeus. Majd küldd be, kérlek!
- Igenis, Nagy Úr - a lány, nyomában Lilithszel elhagyta a szobát. A kint várakozó Manitmeus türelmetlenül beviharzott a Nagy Úr elé.
- Miért jársz olyan lassan? - kérdezte Lilith kíváncsian, miután lépteit hiába próbálta a lányéhoz igazítani.
- Itt nincs hova sietni.
- Értem - hosszú hallgatás következett. Csendesen meneteltek, végig folyosókon, lépcsőkön, számtalan helyen, amit megjegyezni Lilith képtelen volt.
- A nevem Jade. Nem tudom, hogy mi dolguk van Veled, és őszintén, nem is nagyon érdekel. Ide bezárva az ember hamar elveszti az érdeklődését és a kedvét a beszédhez. Csak annyit mondok; ne hagyd, hogy rád kényszerítsék az akaratukat...
- Értem - bólintott Lilith, bár nem értett semmit se.
- Pontosan így gondoltam. Sose mondd ki, amit gondolsz! - bólintott Jade. Megállt egy ajót előtt. - Ez lesz a szobád... - mahagóni, tompán csillogó ajtó, fényesre tisztogatott rézkilinccsel. - Hajrá... - intett Jade, mire Lilith tétován benyitott. Bíborba öltöztetett szoba tárult elé. Belépett, a szőnyeg puhán süppedezett alatta. Csodálkozva nézett körbe. Bámulatos volt...
- Ezt vedd fel! - Jade egy bíborszín ruhát terített az ágyra. Lilith végre kizökkent a csodálkozásból.
- Nem illik a hajam színéhez... - mondta és tagadólag rázta a fejét.
- Nem nekem teszel szívességet. Felőlem maradhatsz ebben is... - tekintetét közönyösen végigfuttatta Lilith sáros, szakadozott hálóingén. - De tudod, mostmár kissé késő ellenszegülni...

Lilith leszegezett fejjel ácsorgott. Kezeit ökölbe gyűrte, meredten bámulta meztelen, sáros lábait.
- Ha szükséged van valamire, hívj - a kilincs nyelve halkan a helyére ugrott. Lilith felnézett. Önmagával állt szemben. Tükörképe megdörzsölte a fejét, aztán elszántan farkasszemet nézett vele.
A lány elgondolkozva forgatta a kezei közt a ruhát. Egyszerű, de szép darab. Az anyaga nagyon finom, s bár bíbor, nem is olyan csúf a színe...
- Azt hiszem, Lilien most nem tehet mást, mint hogy átöltözik - sóhajtotta. Piszkos hálóinge a földre hullott.