Álmok gyermeke 3.

Lilith kábán felnyitotta a szemeit, de rögtön le is hunyta. Amit látott, rosszabb volt egy rémálomnál is... A nap vakító fehéren tűzött a szemébe, az ég képtelen kékben pompázott. Fölé pedig egy fekete arc hajolt, mafla bájvigyorral.
- Jaj, bocsáss meg! Véltelten volt, de tényleg... Várj csak, mindjárt helyrehozom! - mondta egy kedves hang. - Na, mostmár felnézhetsz... - hangoztt vidáman. Lilith nem volt benne száz százalékig meggyőződve, hogy tényleg jó ötlet lenne kinyitni a szemeit, mindazonáltal engedelmeskedett a felszólításnak. Megkönnyebbülten felsóhajtott. A nap csodával határos módon eltűnt az égről, helyét a halványan világító hold váltotta fel. Az ég egy árnyalattal sötétebb lett, a csillagok finoman sziporkáztak, mintha csak sárga festékpöttyökkel szórták volna tele. Még a fekete arc is eltűnt, a bájvigyorral együtt. Fehér, sápadt holdszínű lett, a mosoly pedig vidámabbá, kedvesebbé változott.
- csak meg akartalak viccelni. Nem hittem volna, hogy ennyire megijedsz... - mondta a mosoly tulajdonosa.
- Ó, szóval... igen - felelte Lilith zavartan. Egy gyors mozdulattal felült és körbenézett. Volt valami furcsa a körülötte lévő tájban. A fű, akárcsak az ezüst, a dolgok körvonalai pedig olyan különösek. Mintha elcsúsztak volna... - Mit keresek én itt? Ez egy álom... - kiáltott fel végül.
- Jól mondod. De, már nem azért, máskor hamarabb szoktad észrevenni... - jegyezte meg a lány csendesen, kicsit talán gúnyosan.

- És te ki vagy? - kérdezte Lilith, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést.
- Selene - intett a lány egy hanyag mozdulattal. Bosszúsnak tűnt. - Mindig csak: ’Mi a neved?’ Brrr... Mintha az lenne a legofontosabb dolog a világon...!
- ’Nevünk a végzetünk, Életünk a lelkünk’ - mondta ki Lilith akaratlanul. Váratlanul felnézett. - Én most a valóságban hol vagyok? Mit keresek itt?
- Tulajdonképpen semmit. Most éppen útban vagy a támadók szálláshelye felé. Ott majd mindent megtudsz, amit tudnod kell, szóval fölösleges engem kérdezgetned.
- De ha most éppen útban vagyok, akkor a szentély... - Lilith torka elszorult, nem tudta folytatni.
- Nem mondok semmit sem. Meg fogod tudni, ha itt az idő - jelentette ki Selene, külön kihangsúlyozva minden szót. A lány durcásan elfintorodott.
- Mindig csak: ’Meg fogod tudni, amikor itt lesz az idő...’ Brrr. Mintha erre magamtól nem jönnék rá - Lilith jól utánozta Selene kicsit sipákolós, felháborodott hangját.

- Nahát, te lány, neked aztán jól felvágták a nyelved! - nevetett a lány vidáman. Aztán elkomorodott. - Egyébként tényleg meg fogod tudni, az igazat...
- Miért, csak nem látod a jövőt? - Lilith nyújtozott egyet, közben a szeme sarkából Selenére pillantott. A lány elgondolkozva csavargatta egyik hófehér tincsét hosszú, karcsú ujjával. Mintha nem tudná, hogy mit válaszoljon.
- Mondjuk úgy, hogy nem látom a jövőt, csak bizonyos esetkeben. Szóval, ha valakinek a jövőben kimondott szavait akarom megtduni, akkor igen. Hacsak nincs valami ellenállás, de ritka az ilyen erő, meg ügyes is vagyok, úgyhogy... - képességeinek teljes tudatában büszkén elmosolyodott, haját egy laza mozdulattal hátradobta. - De vannak bizonyos események, amikről előbb tudomást szerzek, de ez nagyon behatárolt és korlátozott.
- Meg lehet ezt tanulni? - kérdezte a lány kíváncsian. Selene elnevette magát.
- Szeretnéd? - gonoszkodva elvigyorodott, de aztán gondolkodóba esett. - Talán valamit meg tudnál tanulni. Nem sokat, csupán megérzéseket... De érdemes lenn megpróbálni.
- Akkor? Megtanítasz rá?- reménykedett Lilith. Selene újra elnevette magát. A lány is elmosolyodott, de csak udvairasságból.
- Rendben, megtanítalak rá, de nem most. Még fogunk eleget találkozni. Persze, csak ha te is szeretnéd.
- Mikor?
- Bármikor, amikor akarod. Csak lehunyod a szemedet, rám gondolsz és már itt is vagy - egy mosoly suhant át az arcán. - De azt ajánlom, hogy ha nincs nagy baj, csak éjszaka keress fel. Gyanús lenne, ha egész nap csak aludnál, nem? Persze, ha bármi gondod van, ne gondolkozz, hanem gyere! - Lilith szaporán bólogatott, bár nem egészen értette, hogy mi baj történhet. Hiába, a támadók fogságában van, de... Váratlanul Vyni jutott az eszébe. Valahogy így: támadók - fogság - tűz fogság - tűz - Vyni.

- Mi törtétn Vynivel? - bukott ki belőle a kérdés. Selenére nézett, aki lassan csóválta a fejét. Lilith dühös lett és kétségbeesett. - Kérlek, mondd el! - kiabálta.
- Nem lehet... Sajnálom, de nem... - sóhajtotta Selene. A szája kissé lefelé görbült, szemében mintha könnyek csillogtak volna.
- Meghalt? Él? - Lilith hiába nyaggatta a lányt, nem tudott egy szót se kihúzni belőle.
- Sajnálom... Nem lehet... Nem lenne jó ez most... - ez volt midnig a válasz. Lilith dühében belemarkolt az ezüstösen csillogó (pont úgy nézett ki, mintha a dér belepte volna) fűszálakba és teljes erejéből megrántotta. Egymás után szaggatta ki a fűcsomókat, amíg Selene meg nem elégelte.
- Ne! Elég legyen! - kiáltotta, de Lilith nem hallgatott rá. Újabb fűcsomót ragadott meg és kitépte. Selene összevonta a szemöldökét, majd lehunyta a szemeit. A fűszálak megdermedtek, mint a jég. Lilith egyet sem tudott már kitépni.
- Mi ez? Mi történt? - hiába rángatta a szálakat, azok mozdulatlanok maradtak. Néha - néha megrebbentek, ilyenkor halk, fémes csengés hallatszott. - Te átváltoztattad ezeket... - állapította meg elhűlve.
- Persze - hagyta rá Selene egykedvűen. - Meg kell tanulnod uralkodni magadon. Dühösnek lenni erőapazarlás, úgyhogy a közeljövőben mellőzhetnéd. Na? Te mit gondolsz?
- Rendben - vont vállat Lilith megadóan. Selene vidáman elvigyorodott, majd felpattant ültéből.
- Gyere! Mutatok Neked valami érdekeset! - megragadta Lilith kezeit és kisebb nehézségek árán felrángatta a földről.

- Te mindent meg tudsz változtatni itt? - mutatott körbe az eléggé egyhangú tájon. Fű, fű, fű... ameddig a szem ellát.
- Nem csak itt! - nevetett fel Selene büszkén. - Minden álomban. Ráadásul nem csak a tájat, hanem a szereplőket is - elégedetten vigyrogott. Lilith sokatmondóan, és kissé gúnyosan felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem.
’- Hadd örüljön a bolond a maga kis örömének’ - jutott eszébe Morena sokszor ismételt kis mondása. Akaratlanul is elmosolyodott, amolyan szomorkás kis mosollyal. Selene nem vette észre. Buzgón magyarázott.
- Amikor megláttál, ugye, teljesen feketének tűnt az arcom? Az is volt, de utána átváltoztattam. Tudod nagyon előnyös ez, mert azt tehetek a külsőmmel, amit csak akarok. Mielőtt megkérdeznéd; nem, ezt nem lehet megtanulni.
- Nem? - kérdezte Lilith az érdeklődés leghalványabb jele nélkül. Selen nem vette zokon, hanem a kezeivel élénken gesztikulálva (úgyis mondhatnánk: vadul hadonászva) mondta, amit akart:
- Nem lehet. de elárulok valamit. Azért nem lehet, mert mindenki képes rá - titokzatos arcot vágott, és suttogva folytatta. - Az álmait mindenki úgy alakítja, ahogy szeretné. De azt hiszem, ezt te is tudod, vagy legalábbis érzed...
- Meddig megyünk még? - vágott közbe Lilith. Körülnézett, de nem látott semmi változást, pedig már jó ideje gyalogoltak. Lassan kezdte úgy érezni magát, mintha egyhelyben sétálgatna.
- Ameddig én azt szeretném - felelte Selen kicsit sértődötten. - Azt ajánlom, néz a lábad elé, különben könnyen lepotyoghatsz...
- Mégis hová...? - kérdezte Lilith, de a következő percben a rémülettől hátrált néhány lépést. A talaj elfogyott, egyszerűen véget ért, mintha elvágták volna. A lábuk előtt sűrű fehér köd gomolygott. - Mi ez?
- Ez? Ez, kérlekszépen, az álmok világának pereme. Kicsit eltoltm a határokat, de ne aggódj, nem lesz semmi baj. Inkább figyelj nagyon, mert olyat látsz, amit máskor nem! - merészn előrehajolt és a kezével finoman, mintha csak a levest kavarná, megkeverte a ködöt. Az lassan szétoszlott és egészen különleges kép tárult eléjük. - Tessék. Ezt akartam mutatni.
- És mi ez? - értetlenkedett Lilith. Milliónyi apró pont mozgott a szeme előtt.
- Ez itt az emberek világa. Nézz körbe bátran, látsz majd pár érdekes dolgot! - ezzel biztatóan lökött egyet a lányon. Lilith óvatosan letérdelt és egy kicsit előre hajolt. - Koncentrálj az egyik pontra! - utasította Selene. A lány kicsit hunyorogva az egyik nyugalmasabb pöttyre koncentrált. Az egyre nőtt, dagadt, végül hatalmas gömbbé vált. Benne köd gomolygott, ami hamarosan furcsa képpé alakult.

Egy nagyjából tizennégy- tizenöt éves lány ült egy kicsit szűk, de barátságos szobában, egy fekete, helyenként festékpöttyökkel tarkított asztalnál. Előtte vaskos füzet, kezében egy tollat forgatott türelmetlenül. Lilith megesküdött volna arra, hogy halk zenét is hall. Valami különös ritmus, nem a megszokott hang, nem a jól ismert stílus. A lány is valami egészen furcsa ruhát viselt: kék nadrágot!, sárga pólóval - olyan öltözék, ami a szentélyben biztos rosszallást keltett volna. Méghogy nadrág! - Lilith a fejét csóválta. A lány váratlanul felkelt az asztal mellől és egyre közelebb sétált a buborék széléhez. Felnézett, egyenesen Lilith szemébe. A tekintete felcsillant és sietve visszaült az előző helyére. Szaporán írni kezdett, lassanként betelt az oldal. Lapozott és folytatta...
Lilith megdörzsölte a szemeit és felállt. Hátat fordított a buboréknak és várakozóan Selenére nézett.
- Azt hiszem, ideje lenne felébredned - tűnődött Selene hangosan. - Az előbb lekukkantottam, úgy láttam, mindjárt megérkeztek...
- Hová?
- Majd meglátod - Selene a levegőbe mutatott, majd olyan mozdulatokat tett, mintha egy ajtón nyitna be. Aztán hátra lépett és bíztatóan meglökte Lilithet.
- Lépjek be egy láthatatlan ajtón? - kérdezte a lány bizonytalanul.
- Hát, nagyon úgy néz ki... - mosolygott Selene. - Tudom, te még sosem használtál Ébresztő Ajtót. De ezt is emg kell egyszer tanulni...
- De... én... - kezdte Lilith, ám Selene nagyot taszított rajta és ő előre zuhant. Valami keménynek csapódott, ami a súlyától kinyílt és ő fejjel lefelé a mélybe zuhant...