All the same I.

Első nap, avagy ismerkedés

Amint a kocsiban ültem, eltöprengtem azon, vajon ez a Konoha milyen hely lehet. Mikor kinéztem az ablakon, egy kicsit felgyulladt bennem a remény, ugyanis zuhogott az eső. Én pedig imádom az esőt.
- Natsumi! – bökött meg húgom.
- Hm? – néztem rá.
- Mit nézel annyira? – pislogott. Gyerekes volt, úgy is nézett ki, mint egy tizenkét éves. Ennek ellenére Chie-chan (igen, chan. Így kell hívnunk anyu miatt) már tizenhat éves. Körülbelül három hónappal lehet fiatalabb nálam. Október harmincadikán születtem, ő december harmincegyedikén. Vicces.
- Az esőt – néztem vissza.
- Mi olyan érdekes benne? – értetlenkedett.
- Szeretem ezt az időjárást.
- Olyan sötét, mint te – vigyorgott Naoki.
- Istenem, édes fiam, fordulj már előre! – ütötte meg játékosan őt Nana, mire bátyám visszafordult. Nézzük név szerint.

Avasaki Chie-chan, tizenhat éves, 168cm magas, 56kg. Barna, lapockáig érő haja van, és tengerkék szemei. Gyerekes, de nagyon megbízható.
Avasaki Naoki, tizenhét éves, 192cm magas, 62kg. Szintén barnahaj, de neki jég kék szemei vannak. Kicsit ijesztő a kinézete, de nagyon kedves, és vicces.
Nana. Ez a neve, és egyben egy becenév is nagymamának. Túl hosszú volt kimondani azt, hogy „nagyi”, ezért jött a nana. Majd öt évesen megjegyeztem, hogy Nana is a neve.
Szeretem a családomat. Vagyis őket igen. A szüleim meghaltak. Mindketten kutatók voltak, nem figyeltek, és egy robbanást okoztak.
- Hűha! – ámuldozott Chie-chan, mire odanéztem.
- Tetszik? – mosolygott Nana, majd leparkolt, és kipattant.
Tizenhét évesen szülte meg anyut. Anyu is akkor szülte meg Naokit, minket pedig tizennyolc évesen. Ez olyan családi hagyomány – volt. Nem fogok egy év múlva gyerekkel törődni, ki akarom járni az iskolát, sőt, lehet, hogy egyetemre is megyek!
- Natsumi, menj már! – lökdösött Chie-chan.
- Oké, oké – nyögtem, majd kiszálltam.
Chie-chan azonnal beviharzott a házba, mire Naoki csak pislogott. Ő még ki sem nyitotta az ajtót. Nana felnevetett, s utána ment.
- Nos – lépett mellém Naoki. – Hogy tetszik?
- Tekintve, hogy ez fehér, és nem rózsaszín, jobban – fintorogtam.
- Be kéne menni.
- Minek?
- Esik az eső.
- Cukorból vagy?

Naoki csak a szemeit forgatta, majd bement a házba. Sóhajtottam. Megint rám maradnak a cuccok.
Kivettem a gyújtásból a kulcsot, majd a csomagtartóból kikapkodtam a bőröndöket. Nem voltak olyan nagyon nehezek, így könnyű dolgom volt. Felkaptam a két legkönnyebbet; Nana és Naoki bőröndjét, és a ház teraszára vágtam őket. Tettem még két kört, ugyanis se Chie-chan, sem az én cuccom nem volt pillekönnyű.
- Hé, Natsumi, segítsek? – kiáltott ki húgom.
- Nem kell, köszi!
Bevágtam a csomagtartó tetejét, majd az én táskám is a helyére raktam.
- Innentől rajtatok múlik! – kiáltottam belépve a házba, majd felvonszoltam a cuccom az emeletre.
- Itt a te szobád – tolt be Chie-chan. – Pont mellettem. Örülsz?
- Remek – epéztem, majd szétnéztem.
A falakon faborítás volt, sötétbarna színben. Egy hatalmas teraszablak díszelgett az ajtóval szemben, mellette pedig a parketta le volt süllyesztve, kör alakban, abban volt a matrac. Vörös ágyneműhuzata volt, ami pont illett a környezetbe. A költöztetők már mindent berendeztek. Az ágyal szemben állt az íróasztalom, rajta egy lámpával, mellette pedig egy hatalmas ruhásszekrény, felette könyvespolc.
- Itt a fürdő! – nyitott be egy ajtón húgom.
Itt minden fehér volt. Zuhanyzófülke, mosdókagyló, mosdó, tükör, és egy kisszekrény. Minden tökéletes volt.
- Hé, ez nem ér! Nekem minden kék! – jelent meg mögöttünk Naoki. – Cserélünk? – vigyorgott rám.
- Álmodban – vágtam le a cuccom az ágyra. – Nekem tökéletes.
Lemondóan sóhajtott, majd visszament a szobájába.
- Nekem minden türkiz! – tapsikolt Chie-chan.
Elengedtem egy futó mosolyt, majd megjelent Nana is.
- Öltözzetek fel. Megyünk az iskolába – mosolygott, azzal a szokásos nagymama mosolyával. Ilyenkor egy szó van Nana-ra: édes.
- Király! – ugrált el Chie-chan, majd gyorsan átrohant a saját szobájába. Hallottam, hogy becsapódik az ajtó, majd valami értékes a földön landol. – Ups. Bocsi, Nana!
- Istenem, ez a nő – mosolygott Nana, majd kiment. – Öltözz fel! – szólt még utoljára, majd becsukódott mögötte az ajtó.

Magamra néztem; ez a ruha mért nem jó?! Sóhajtottam, majd felvettem egy… Normálisabb (?) ruhát. Ez alatt értsétek a Konoha High School egyenruháját. Fekete térdzokni, barna cipő, barna rakott szoknya, egy fehér ing, és egy fekete masni. Mivel eső volt, és hideg is, felvettem még egy fekete, bő pulcsit.
Lassan lementem a lépcsőn, már mindenki rám várt. Beszálltunk a kocsiba, és elindultunk. Én közben zenét hallgattam, és az esőt néztem, Chie-chan meg pattogott. Naoki a példámat követte.
Körülbelül fél óra múlva az iskolához értünk.
- Ilyen hosszú az út? – nyávogott Chie-chan, majd bevágta a kocsiajtót.
- Nem, dehogy – nevetett fel Nana. – Csak dugó volt. Amúgy tíz perc alatt ideértek, de azt hittem, kocsival, valamivel gyorsabb lesz.
Kiszálltam, és becsuktam az ajtót, majd elindultunk. Az iskolának volt egy hatalmas udvara, ahol most senki sem állt. Nos, ezen nincs mit csodálkozni…
Bementünk a kapun, és azonnal mindenki ránk nézett. Húgom mosolyogva integetett, mire csak egy-egy lenéző pillantás volt a válasz, Naoki csak előre nézett, és zenét hallgatott. Pár (száz) lány utána nézett. én a szemem sarkából figyeltem, mi folyik körülöttem.
Felmentünk három lépcsősoron, és elértünk az igazgatói irodához.
- Innentől boldogultok, igaz? – nézett ránk Nana. Bólintottunk. – Remek. Akkor este találkozunk. – Puszit nyomott a homlokunkra, majd elment.
Bementünk a dirihez.
- Naruto, ha még egyszer rajtakaplak, nem úszod meg ilyen könnyen! – sóhajtott egy szőke nő.
- Mindig ezt mondja, Tsunade-no-baachan! – nevetett fel a Narutonak hívott egyén.
- De most komolyan is gondolom! – nézett rá idegesen az igazgató. Mint a névtáblán állt Koichi Tsunade volt a becses neve. Mogyoróbarna szemeit ránk függesztette. – Ti vagytok az új diákok – jegyezte meg egy mosollyal az arcán. Ember, nem látszik?
- Igen – értetlenkedett Naoki.
- Csodálatos! – tapsolt. – Naruto, veled később még beszélek. Akkor nézzük. Te vagy Chie! – mutatott rám.
- Nem talált – mosolyogtam.
- Akkor te vagy Natsumi, te Naoki, te meg Chie! – mutatta.
- Chie-chan! – javította ki húgom, mire Tsunade-sama csak pislogni tudott.
- Hosszú történet. Anyu is így hívta őt, azóta mindenkinek így kell – sóhajtott Naoki, majd összeborzolta Chie-chan haját, mire ő csak morgott valamit.
- Értem. Akkor mikor szeretnétek kezdeni? Minél előbb, annál jobb! – ült le a helyére Tsunade.
- Szerintem nekünk ma is jó – vigyorgott Naoki.
- A holnap tökéletes – fogtam be a száját.
- Nekem is. – A diri bíztatóan ránk mosolygott. – Shizune! – kiáltotta, mire egy fekete hajú nő lépett be.
- Igen?
- Hozd a papírokat, itt vannak az új diákok.
- Igenis. – A nő bement, majd alig egy perc múlva ki is jött. – Parancsoljatok. – A kezünkbe nyomott egy-egy pakkot.
- Köszönöm – mondtam, mikor rám került a sor.
- Körbe szeretnétek nézni az iskolában? – nézett rám Tsunade.
- Jó lenne, igen – bólintottam.
- Remek. Várjatok egy percet.

Átment a másik terembe, mi meg megnéztük, mi van a pakkban. Tankönyvlista, órarend, mellette teremszámok, és egy póló. Vagyis Naoki-nak póló, Chie-chan-nak meg nekem egy ujjatlan. Fehér, bele volt hímezve a KHS rövidítés, és az iskola címere.
Visszahajtogattam, azonban észrevettem még egy papírt is. Névsor.
Aburame Shino, Avasaki Chie, Avasaki Natsumi, Haruno Sakura, Hyuuga Hinata, Hyuuga Neji, Inuzuka Kiba, Nara Shikamaru, Rock Lee, Sabaku no Gaara, Sabaku no Kankuro, Sabaku no Temari, Sai, Tenten, Uchiha Sasuke, Uzumaki Naruto, Yamanaka Ino…
Összesen tizenheten vagyunk az osztályban? Furcsálltam is.
Mindent visszatettem, majd hirtelen egy rózsaszín hajú lány lépett be. Mindhárman ránéztünk, ő meg elmosolyodott.
- Ő itt Haruno Sakura – jött be Tsunade is. – Körbevezet titeket.
- Köszönjük. Viszlát – mosolygott Naoki, majd Sakura után mentünk.
- Van egy tollad? – suttogtam bátyámnak, mire ő adott nekem egyet.
Sakura neve mellé odaírtam a jellemzőit: rózsaszín haj, zöld szem, és hatalmas homlok.
- Most az ötödik emeleten vagyunk. – Észre sem vettem, hogy közben felmentünk. – Itt van a nagy tornaterem, valamint a 11.-12. osztályok tantermei is. Te vagy Naoki – mutatott bátyámra, mire ő bólintott. – Akkor ez itt a te tantermed – bökött egy tanterem felé. Odamentünk, és már rögtön az elején nem tetszett. Az ajtóba bele volt vésve az „Akatsuki” felirat.

- Mi az az… Akatsuki? – pislogtam.
- Az egy banda az iskolában – magyarázott Sakura. – Az elitek. Tudod, mindegyik egy szexisten. Persze, vannak kivételek. Ott van például Kisame, aki úgy néz ki, mint egy cápa. Aztán Zetsu, aki mindig egy cserepes virágot hord magánál, és skizofrén. Tobi pedig mindig egy maszkot visel. De most menjünk tovább.
Kerülte a témát, ez látszott rajta. Naoki-ra néztünk.
- Sok szerencsét – mosolyogtam.
- Kedves vagy – fintorgott, majd Sakura után mentünk.
- A második emeleten van az italautomata. A pakkban találtok egy borítékot, abban van egy kártya, hozzá egy kód. Ezzel vehettek kávét is, csak az alsósoknak és általános iskolásoknak tilos. Ezért vezette be az igazgatóság a kártyát. – Lementünk még egy emeletet. – Itt van a túrórudi automata. A földszinten és a pincében van még egy tornaterem, és a borítékban találtok még egy kártyát. Fehér, és egy egyszerű fekete csík van rajta. Az a belépő kártya, szóval ne veszítsétek el! Szerintem ennyi lenne. Szeretnétek még valamit tudni? – magyarázott nagy lelkesen.
- Van pasid? – érdeklődött Naoki.
- Naoki! – akadtam ki.
- Vagyis… Az iskoláról szeretnétek-e tudni még valamit? – Sakura láthatóan nem jött zavarban.
- Ha jól látom, osztálytársak leszünk! – mosolygott Chie-chan. Sakura bólintott. – Kira’! Milyenek az osztálytársaid? Nekem ez a Rock Lee nem szimpatikus. Vagyis a neve alapján – olvasgatta a listát.
- Nos, Rock Lee elég… Furcsa. A szemöldöke külön életet él, és bili frizurája van. A tesi tanár fia. De ha jobban megismered nagyon kedves ember! – adott választ Sakura.
- És a tanárok? – néztem rá.
- Majd holnap megtudod – kacagott, majd felment.

Értetlenkedve bámultam magam elé, majd kinyitottam a pakkot. Tényleg találtam egy borítékot, a tankönyvlistába volt belehajtogatva. Kiborítottam a tartalmát. Egy sima fehér kártya, fekete csíkkal, ahogy Sakura mondta, egy kis cetli, KHS1212 felirattal, és egy barna-fekete kártyával.
- Menő – epézett Naoki, majd visszatettem a cuccokat.
- Szemét vagy – morogtam, és elindultam.
Chie-chan mosolyogva ugrándozott mögöttem, majd mellém lépett.
- Mikor megyünk el a könyvekért?
- Menjünk most? – mosolyogtam.
- Először haza! – szólt közbe Naoki. – Nincs nálunk pénz.
Jogos… Elindultunk, és gyorsan hazarohantunk, ugyanis az eső még jobban rákezdett, olyannyira, hogy néha még jeget is éreztem testemen.
- Biztos most akarunk menni? – sóhajtottam fel.
- Aha! – nevetett fel Chie-chan. – Most akarok, kérlek, Natsumi-niichan! – nyávogott.
- Ha többet nem mondod ezt, most megyünk! – mutattam rá.
- Tudtam, hogy ez bejön! – bokszolt a levegőbe, majd kikapott egy esernyőt. Természetesen türkiz…
Kivettem az én fekete esernyőmet, lehoztam a pénztárcám, és kimentünk.
Mialatt a könyvesboltot kerestük ötször eltévedtünk, és nyolcszor kértünk útbaigazítást. Rekord!
Végül megtaláltuk, és megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, majd amilyen gyorsan csak tudtunk, berohantunk.
Körülbelül húsz könyvet kellett vennünk – fejenként.
Kifizettük, majd hazaindultunk, s ismételten eltévedtünk. Most csak háromszor.
Mire visszaértünk, bőrig áztunk, akár volt nálunk esernyő, akár nem. Felmentünk Chie-chan szobájába, bekötöttük a könyveket, közben Nana is hazaért.
Mint kiderült, Naoki is megvette a könyveket, és mi voltunk olyan aranyosak, hogy bekötöttük neki…