A varázspálca

Készült: 1995.
Kategória: Mese

A
Varázspálca


Szokatlanul hideg, őszi nap volt, mikor Emily Smith vacogva elindult az iskolába. Hosszú fekete haját fel-felfújta a szél. Gondolatai messze jártak az iskola sötét termeitől, és óráin az unalmas, és véget nem érő szónoklatoktól: Mi mikor, hogyan és mért történt, és ezt neki miért kell ezt a sokmindent megtanulni.
Nem szerette az iskolát. Mindig korán kellett kelnie, és sosem tudta kipihenni magát. Ez a nap is hasonlóan telt, mint eddig bármelyik. Emily-t a táblához hívták matekórán, s mivel semmi értelmes gondolat nem jutott eszébe, a válasza egyértelműen „nem tudom” volt, aminek természetesen elégtelen volt a következménye.
Szomorúan indult haza, de már hozzászokott, hogy ő és a matematika nagyon távol állnak egymástól, és sosem fogja sem szeretni, sem megérteni. Egyetlen barátja követte az iskolától, majd meg is szólította.
- Szia Emily!
- John…te miért erre jöttél? Így kerülnöd kell, ha haza akarsz menni.
- Nem számít!. Azért csatlakoztam hozzád, mert szeretnélek elhívni, hogy csavarogjunk egy kicsit.
- Benne vagyok. Elvégre a mondás is úgy tartja, az ember mindig legyen nyitott a lehetőségekre.
-A közelben van egy erdő. Nézzük meg!

A fákkal teli terület valóban ott volt, és a szél úgy ringatta őket, mintha saját életük lenne. Hajladoztak az erős szél miatt, leveleik susogtak, mintha szellemek halk énekét hallották volna a gyerekek. John hátán végigfutott a hideg, libabőrös lett. Ekkor a lány szólalt meg.
- John, ettől a helytől frászt kapok… menjünk innen, kérlek.
- Ugyan már. Ne legyél már gyáva nyúl! Itt nincs senki. Sem szellem, sem mumus. Senki nem jár erre, biztonságban vagyunk.
- Én nagyon fázom, kellene egy takaró és egy kis étel is, mert éhes vagyok.

Ekkor a néhány lépésnyire lévő bokor mögül fény áradt, mintha pici csillagok csaptak volna fel a földből, majd újra a porba hullottak.
- Nézzük meg mi volt az! - mondta John, s le sem tagadhatta volna kíváncsiságát. A bokor mögött egy pokróc hevert, mellette egy asztalon rengeteg gyümölcs, kenyér, és sajt. És volt ott még valami… Egy pálca, ami úgy fénylett, mint a bokor az előbb.
- Ne fogd meg John!- kiáltotta Emily, de ekkor már késő volt. A fiú a kezében szorongatta a botot.
- Szeretnék egy mókust látni. - mondta kérően John és a pálca végére nézett. Néhány pillanattal később egy barna mókus jelent meg makkját rágcsálva. - Egy varázspálca… gondolta John.

Néhány perccel később Emily erős csengést hallott. Újra feltámadt a szél, és az idő egyre csípősebb lett. A lány nem tudta mit gondoljon. Mi lehet ez a hang, és John miért nem hallja?! Elindult, bár nem volt biztos benne honnan jön a csengés. Körülbelül negyed órán keresztül sétált, eközben egyre élesebben hallotta a hangot. Már fájt a feje, nem tudta mi tévő legyen. Meg kellett tudnia mi történik itt. Mikor már meg akart állni, egy fekete lyukba zuhant. Ahogy esett, úgy hallotta a csengést egyre közelebbről. Saját szobájának sötétkék szőnyegén találta magát. Fejét fogta, mert beverte az éjjeliszekrénye sarkába, és az ébresztőóra még mindig csengett.