A tragédia embere

A tragédia embere

Kora reggel, zöld óriások között sűrű, fekete folyam csorog alá. Sok-sok szorgos lépés kanyarog tömören, szigorú csatarendben. Talpak sokasága ostorozza a vén anyát, kiért már oly sok háború dúlt. Most is egy újabb erőpróbára gyülekeznek a hadak. Egy kihalt vár az áhított cél. Azonban egyszer csak megtorpan a szilárd folyam. Egy fekete futár jön vissza sebzetten, új hírekkel, s vállán a halál érdes, kiszáradt kezével. A folyam izgatottan vár és csak vár, majd a kellő pillanatban özönvízként zúdul előre. Mintha minden lélek páncéltól lenne övezve, úgy tör előre a harcra éhes nemzedék. A vörösök elképedten állnak. Némelyiknek már csillogó fájdalom gyöngyözik arcán.

Így aztán mire a halványpirosból bíbor érik, már késő. A fekete folyam halálként hömpölyög az előtte elterülő tájékra. Néhány Achilles feltartóztathatatlanul tör előre, s utána tömör sorokban kígyóznak az örök vadászmezők új vörös vadászai. Így a fekete és vörös közti várat mélyebb színek töltik meg, s a hangyabolyban újra pezsegni fog a születés és a halál birodalma, az élet. De addig sürgő csoport tapaszt, s ragaszt. A várnak régi pompájában kell ragyognia, hogy az egész nép büszkeségévé váljon, s az erő és kitartás ősi példájául szolgáljon. Ezért izzad száz és száz dolgos hangya, s ezért gyűlik a vár alatt halomban a vörös halott.

Majd hirtelen hatalmas földrengés hasít keresztül a váron, s egy pillanatra az izzó sárgaság eltűnik az égről, s elsötétül minden kis csípés. Majd ismét, s aztán még néhányszor. Fiatal, fürge szőrcsomók gurulnak szerte a tájon, míg a vénebbek az árnyékban vakaródznak. A mozgékony ifjúság könnyedén játszadozik, léha élet, ki a fogó? Ezer meg ezer lábnyom tapodja a vidéket, hordozói vígan pecsételik meg vén, megszenvedett földanyát. Az egyik ide ugrik, a másik ott mászik, a harmadik versenyt fut az idővel, nincs lehetetlen. Egy újabb macska előtt egész irodányi foglal helyet, s figyelmesen hallgatják oktató szavait. Egy másik előtt szintúgy valóságos kutyaparadicsom hever. Mint a templomban a hívek, úgy ismétlik a főcirmos szavait. Aztán kicsivel arrébb a macskavilág új Bill Gates-e vívódik a technikával. Nem jut ki szegény egy eldobott, üres monitor csapdájából. Az árnyékban pedig továbbra sem történik semmi. Az öregek elégedetten pihegnek méltán kiérdemelt helyükön.
Ők mára egy élet tapasztalatait mesélik egymás közt. Nagy néha felhangzanak a fájdalom szimfóniái, a küzdés áriái, és minden egyes történet után tiszteletteljes csend következik. Nem moccan semmi sem.

Szinte a levegőnek is fülelnie kell, hogy hova hívják, melyik nyávogás jelzi elsőnek hiányát. Míg a déli fényben a szőrős színek önfeledten játszadozva vándorolnak a hatalmas zöld palettán, s tétlenül várják, hogy velük is megtörténjék a sötétből érkező tettdús dallamok sora, az árnyékban továbbra is áll a levegő. Majd hirtelen megmozdul valami. Egy szürke szőrpamacs szeretne felállni, odamenni a fiatalsághoz, játszani velük, s tanítani őket hasznosabb dolgokra. Szándéka jeléül pislant egyet, s egyik lábát kissé kinyújtóztatja. Minden heverésző azonnal tudja mit akar társuk, s megvetően pillantanak rá. Erre aztán a szürkeség továbbra is szürke marad, s minden efféle gondolatot elhesseget magától, s kissé kérdőn, ahogy csak telhet egy macskától, felnéz az égre.

Ott zordon esőcsarnokok somfordálnak. Lassan, de magabiztosan kerítik be a környéket. Vészjós felhők ezek, s egyszer csak armageddonként tör ki belőlük Isten haragja, magát millió és millió csillogó cseppbe rejtve. A sötét éjszakában, fekete felhők felett pedig milliárd és milliárd csillogó macskaszem tükrözi az egyre savanyúbb sárga fényét. Kész tébolyda zajlik a fenti árnyvilágban, futkározó fények, s színek szerte a végtelen vásznon. Megszámlálhatatlan apró és hatalmas, kevésbé izgalmas és érdekfeszítő, kihalt és élettől nyüzsgő, fontos és elhanyagolható, színtelen és színes biliárdgolyó gurul szanaszét a lét egyetemes játékasztalán. S mindegyik tébolygó saját pályáján cseperedik, csak egy áll meg hirtelen. Megszámlálhatatlan, macskalelkű, öntelt ember hona. Beteg arccal áll és csak vár. Aztán hirtelen, mint egy lufi, amit túl nagy belső feszültség fűt, irgalmatlanul szétrobban, s helyét, mint egy Főnix, egy új, a poraiból újjászülető életgolyó foglalja el, rajta dolgos emberekkel, kik szorgos hangyák módjára építenek, s nem tobzódnak a földi örömök macskamocsarában. Ám az új bolygón rajta lesz még két árgus szem, s az örökkévalóságnak szóló bélyeg:
- Mondottam ember: Bízz és küzdve küzdjél!