A Tető

Bár kicsit felhősen, de szokványosan indult ez a mai nap is mindenkinek. De van úgy, hogy a dolgok a rosszabbra fordulnak, mint sejtenénk akár rémálmunkban. Néha a becsület miatt kerülünk bajba.
Borús délidőben esőcseppek áztatták a várost és lakóit. Az utcákon mindenki sietősen lépkedett és ki tehette esernyővel védekezve igyekezett dolgára. Az autók lassú rendre haladtak a kereszteződésekben, olykor-olykor dudálva a toronyépületek dzsungelei közt. Az emberek nem is sejthették, hogy néhány száz méterrel a felettük, egy épület tetején egy élet a végéhez közeledik…


A tető szegletén palánknak dőlve egy sebzett ember feküdt. Arcvonásai kemények, de fájdalom jelei mutatkoznak rajta. Bőrkabátján az esőcseppek peregnek, inge nedves, övén a jelvény jól kivehető. Bal lábát szorítja, de ujjai közül vér szivárog, mely az esővel együtt élénkvörös színben körül véve a sebesültet. Talán pár méterre vele szemben egy lágy vonásokkal rendelkező ifjú állt kezében pisztollyal mit az ellensége felé szegezett. Nyakáig érő dús haját és fekete szövetkabátját lengette az enyhe szél.
- Figyelmeztettem magát. De maga nem törődött vele! – Szólalt meg az ifjú, közben bal kezével elővette mobilját.
- Jöhetnek! – Szólt újra miután füléhez emelte a telefont. Szemét rebbenés nélkül az általa már korábban megsebzett rendőrön tartotta.
A fiú éppen eltette mobilját mikor nem sokkal mögötte egy ajtó kicsapódása hallatszott vegyülve két női hanggal. Az egyik fiatal és éles hang volt a másik idősebb volt és nem volt olyan éles a fülnek.

Nem sokkal később előtűntek egy fal mentén, a hangok tulajdonosai még két férfi társaságában.
A két férfi jóval erősebb volt, de láthatóan még így is kis erejük kellett ahhoz, hogy fél kezükkel kordában tartsák foglyaikat, s másik kezükben fenyegetőnek hasson a lőfegyver.
- Jim! – Harsogta az idősebb nő mikor meglátta a palánknak dőlt sérült férfit.
A két pribék nem sokkal a hosszú hajú ifjú mellet álltak meg, s a nőket a hajuknál fogva a földre nyomták, míg azok térdre nem estek előttük, ezután a fegyverüket szegezték a rémült foglyaiknak.
A sebesült rendőr kemény arcvonásai hirtelen rémületbe és könyörgésbe csaptak át, amikor meglátta a túszul ejtett nőt és lányt.
- Kérem! Ne bántsa őket! – Szólt az ifjú felé a rendőr.
- Mondja, meg hol van a felvétel! - Válaszolt az ifjú. – Akkor elengedem őket! – Tette hozzá a fiú, kimért hidegvérrel.
- Nekik ehhez semmi köze! Kérem! Engedje el őket! Esedezett a rendőr.
- Hol a felvétel? – Kérdezett a fiú kissé megemelve a hangját.
A rendőr hirtelen nyelt egyet és az ifjú felé nézett.
- Nincs nálam! – Válaszolt a rendőr gyorsan, mielött az ifjú újra szólt volna.
A fiú behunyta egy pillanatra szemeit, majd mikor újra kinyitotta arcvonásai megváltoztak. Egy szempillantás alatt eltűntek a lágy vonások és helyükre kemény harag és gyűlölet költözött.
- Azt hiszi, csak játszom!? – Kérdezett az ifjú a rendőrre ordítva, majd a hozzá legközelebb álló Pribékjéhez fordult.
- Lődd le a lányt! – Hangzottak a hideg érzés nélküli szavak, melyek megpecsételik sorsát a már térden zokogó vörös hajú lánynak.
- Jim Add oda amit kér! – Kiállt harsányan az idősebb nő.
- Ne kérem! Várjon! Várjon, itt van! Vágott közbe a rendőr, közben bőrkabátja belső zsebéből vad tempóban vett elő egy chipnél alig nagyobb tárgyat.
- Várj! Szólt higgadtan a fiú a Pribék felé, aki már kibiztosított fegyverét a lány fejéhez szorította volna.
- Itt van! Kérem! Engedjék el őket, ez a mi ügyünk! – Szólt ismét esedezve a sebesült rendőr kezében tartva a memória kártyát.
Az ifjú egy apró mosolyt eresztett meg arca jobb oldalára, de továbbra is megmaradt az eltorzult haragos arca. Lassú léptekkel elindult a sebesült rendőr felé. Mikor oda ért bal kezével elvette a kártyát a rendőr kezéből, majd lassan visszahátrált és eltette pisztolyát.
A memória chipet elsőnek megnézte a kezében tartva majd telefonját elővéve abba belehelyezve ellenőrizte azt. Pár percnyi csend következett be, csak az eső zuhogását és lányok zokogását lehetett hallani.
Az ifjú újabb mosolyt eresztett az arcára, ezúttal azonban az arcára visszatértek a lágy vonások. Önelégült mosolyával a sebesült rendőr felé fordult.
- Kétféle ember létezik ezen a világon! Aki bármire képes a céljáért, és mindenki más! Maga veszített Jim! – Mondta, majd megfordult és elindult, de pár lépés után visszafordult arcán ismét eltorzult gyűlölet volt látható.
- Végezzetek velük!
- Engedje el őket! – Kiáltott felé a sebesült rendőr. – Megígérte! Ha átadom, elengedi! Átadtam! – Tette hozzá a rendőr.
- Nem emlékszem ígéretekre! - Válaszolt felé az ifjú gúnyos mosollyal az arcán, majd előre fordult és elindult az ajtó felé. Ezután még pár kiáltást lehetett hallani, de azokat elnyomta az eső és a város zaja. A fiú mindeközben rezzenéstelen arccal lépkedett az eső áztatta tetőn. A kabátja átázott a dús haja teljesen vizes volt, de mindezek ellenére az ifjú mosollyal a száján tűnt el az ajtón befordulva…