A Révész

Márciusi éjszaka, szakad az eső. Az országúton egy árva lélek sincs, csöndben utazunk állomáshelyünk felé. Megint egy olyan éjszaka, amikor minden egyes riasztás a legmélyebb álmomból ébreszt fel, és ha tetszik ha nem ki kell kelni a meleg ágyból, hiszen valakinek szüksége van ránk. Egy idős néni wc-re igyekezett az éjszaka közepén, elesett, eltörte a combcsontját. A helyi kórházban meg rá sem néztek, mondván nem erre vannak szakosodva, szóval akár leszakadt lábbal is vihettük volna, akkor sem érdekelne senkit. Irány tehát az 50 km-rel távolabbi súlyponti kórház, ahol végre foglalkoznak a sérülttel, átveszik, így elindulhatunk hazafelé. Útközben van időm kitölteni a dokumentációt, bár semmi kedvem sincs hozzá, legszívesebben belemélyednék az anyósülésbe, és aludnék hazáig.

- 52-es jelentkezzen 2-es hívja! – üvölt a rádió közvetlenül a bal fülem mellett, mintha a túlvilágról szólítanának.
- Jelentkezik 52! – szólok vissza, miközben már készítem elő a függeléket, hisz biztos vagyok benne, új feladatot diktálnak.
- Van egy cukorbeteg rosszullét a közeletekben, meg kéne nézni! Szólj, ha diktálhatom!
- Hallgatom! – mondom egykedvűen, tudván, hogy a ma éjszakai pihenésnek ezzel lőttek.
Az irányító elmondja, hogy idős bácsinak leesett a vércukra, és túl zavart ahhoz, hogy fia bármit is meg tudjon vele itatni. A gépészem felkapcsolja a kéklámpát, miközben én beírom a GPS-be a címet, és fejben végigjátszom, hogy mit is fogunk csinálni, a helyszínen.
Megérkeztünk… Szűk, sötét utca, az udvari lámpa ég, de senki sem vár bennünket a kapuban. Feltépem az oldalajtót, kiveszem a táskát, és bokáig vízben elindulok a ház felé mögöttem a bajtársammal. Bekopogok az ajtón, semmi válasz, ezért belépek. Az előszobában koromsötét van, majdnem elcsúszunk a behordott sártól, de beljebb pislákol valami fény.
- Jó estét! Ide hívtak mentőt?
A csend szinte megijeszt, nem sűrűn van, hogy nem szaladnak már az utcán elénk, pláne éjszaka. Ahogy a nappaliba lépek meglátjuk miért nem.
- Lacika! Rádiózz be, hogy küldjenek azonnal segítséget! Mondd, hogy újabb áldozatai vannak a Révésznek!
- Rohanok! – jön a válasz, és már csapódik is a bejárati ajtó a társam mögött.

A „Révész” már a harmadik családot írtja ki 3 hónap leforgása alatt. Háromtagú családokat szemel ki magának, 10 év alatti fiúgyermekkel. Módszeres kegyetlenséggel végez mindenkivel egy már-már rutinná váló módszerrel: Az apa golyót kap a két szeme közé, szinte azonnal meghal, a család legerősebb tagja ezzel kiiktatva. Ezután jön az anya. Ő valamiféle neuromuszkuláris blokkoló injekciót kap a gyilkostól, ami átmenetileg gátolja az ingerület ideg-izom áttevődését, vagyis bénulást okoz, úgy, hogy a fájdalomérzékelés és az eszmélet megmarad. A nőt egy székhez kötözi, hogy láthassa, hogy az a mocsok mit művel a gyerekkel. A srácot puszta kézzel veri agyon, úgy néz ki, mintha valami megrágta és kiköpte volna. Végül a lelkileg immár teljesen megtört anyával foglakozik. Nagyon módszeresen játszadozik vele. Egy szikeszerű anyaggal kivágja a szemet, levágja az ujjakat, a mellet, végül a szívet, és megerőszakolja az asszonyt. A törvényszéki orvos szerint ebben a sorrendben… Miután végzett ez a vadállat, rituálisan elhelyezi a testeket. Az apát karosszékbe kötözi a Tv-vel szemben, gyereket összekuporodva befekteti a játékai közé. És az anya… Az anyát befekteti egy kád vízbe, és a szemgödreibe nyom két bronzérmét. (Egy ókori mítosz szerint így kell búcsúztatni a halottat, mert szükség van az érmére, hogy a túlvilág révésze átvigye az alvilágba. Innen a Révész név.)

Elsőként a gyerekhez megyek, mert neki van egy leheletnyi esély az életre, bár ez a szemét alapos munkát végzett. A koponya bezúzva, a bordák összeroncsolva, tiszta vér minden. Úgy néz ki szerencsénk van. Van pulzus, de a légzése felületes. Azonnal a táskáért nyúlok, és kézbe veszem a lélegeztető ballont, hogy pótoljam az oxigénszükségletet. Nyílik az ajtó a hátam mögött. De gyorsan visszaért a társam.
- Gyere segíts, még él!!!
- Segítek rajtad! – jön a válasz, és mire észbe kapnék, hogy nem Lacika hangját hallom, már rá is tapadt a számra egy vérszagú, bűzös bőrkesztyűs kéz.

Próbálnék szabadulni a fogásból, de ekkor egy tompa ütést érzek a bal vesém környékén, ami egy századmásodperccel később már hideg, éles fájdalom, ami az egész lényemet átjárja. Elgyengülök. Érzem, hogy a meleg vér elönti a testemet kívül-belül. Ezt még nem éreztem sohasem. Megkéseltek. Földre rogyok, elhomályosul a világ, mielőtt minden elsötétülne,egy mondatot mormol a fülembe:
- Időben érkeztél, te vagy a hősöm, nem felejtelek el! – súgja ironikusan.

Négy nappal később a kórház intenzív osztályán ébredek, egész testemet csövek, és vezetékek hálózzák be, szívverésem metronómszerű elektromos leképzését hallom az ágyam mellől.
Elmondják, hogy a bal vesémet nem tudták megmenteni, de egy vesével is teljes életet élhetek, és hogy sikerült pótolni az elveszett vérmennyiséget, bla-bla-bla. A kollégámat a kocsinál leütötték, neki kutya baja, ő már másnap hazamehetett a kórházból.
A gyerek meghalt, mivel Lacika segítséget csak ébredése után tudott hívni, és a 20 km-es távolság még a leggyorsabb mentőautónak, a legjobb sofőrrel is 8-10 perc menetidő, és ráadásul az eső is esett.
Amint jobban lettem, beengedték a feleségemet, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben lelki segítséget adjon nekem. De mindvégig csak három szó lebegett pallosként a fejem fölött:
- … nem felejtelek el!... nem felejtelek el!... nem felejtelek el!

folyt. köv.