A Révész - II. fejezet - A lecke

Egy év telt el azóta az éjszaka óta, az életem gyökeres fordulatot vett. Nem tudtam kiheverni a történteket, gyakran felriadok éjszakánként, és minden neszre paranoiásként fordulok hátra az utcán. A gyilkosságok abbamaradtak, a rendőrök szerint a támadóm megijedt attól, hogy még a helyszínen értük. Én féltem… Egy ideig a nyugtatók rabja lettem, egyszerűen remegtem, ha nem volt a szervezetemben pár tabletta. Letettem. Egy okom volt rá…
Apa leszek. Aznap mikor a feleségem Timi bejelentette, hogy végre teljes családunk lesz, rádöbbentem, hogy muszáj lesz megálljt parancsolnom ennek a lassan függőségnek nevezhető dolognak. Mindig, ha érzem, hogy elhatalmasodik rajtam a pánik és a félelem, igyekszem levezetni a feszültséget valami olyan dologban, ami teljes testi kimerüléssel jár, ami után úgy zuhanok ágyba, mint egy zsák krumpli. A tudat, hogy apa leszel, egy olyan felelősségérzettel jár, amivel még a munkám során érzett elhivatottság sem veheti fel a versenyt. Együtt járunk ultrahangra, elkezdtük berendezni a gyerekszobát, megvettük a kiságyat, magam festettem ki a falakat. Neutrális színűre, hisz még nem tudtuk, fiú lesz-e vagy lány. Barack színű lett, kellemes pasztell szín, harmonikus, nyugtató. Harmonikussá vált az életem, alig gondolok a történtekre.

Ma van a 22. heti UH, végre megtudjuk, hogy mi lesz a baba neme. Tudat alatt mindketten lányra készülünk, fiú nevet nem is választottunk, mondván, ilyen szép nő, mint Timi, csak egy hasonlóan szép kislányt hozhat a világra. Jó, tudom, hogy ez biológiailag nem megalapozott dolog, de egészen elsiklottunk a tényen, hogy bizony fiunk is lehet, és a gyerek nem inkább múlik rajtam, mint a feleségemen.
- Kisfiuk lesz! – mondta az ultrahangos orvos.
Egy pillanat alatt kővé meredek, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Egy pillanat alatt tudatosul bennem, hogy a családom záros határidőn belül potenciális prédává válik. Lépéseket akarok tenni. Nem tudom, mit, de tennem kell valamit, hogy biztonságban legyen a családom. Újra rettegek…
---
- NEM FELEJTELEK EL…!
- Neeeeeeeem! – riadok fel álmomból, csurom víz vagyok, talán még lázam is van. Zihálok, a szívem úgy ver, mintha egy metáldobos a mellkasomon gyakorolná a lábgép használatát.
- Nyugi! Nyugodj meg drága, nincs semmi baj! Istenem, tűzforró a bőröd! Nyugodj meg, csak álmodtál! – súgja a fülembe Timi miközben szorosan magához húz. Érzem, hogy pulzusom mintegy felveszi az ő szívének ritmusát, légzésem amplitúdója is jelentősen csökken. Megnyugszom, szép lassan elalszom újra. a maradék 13 hét alatt nem ez az utolsó rémálom.
---

Nyolc hónappal később, immár harmonikus családi életet élek, mintha „az” meg sem történt volna. Egyedül a rendszeres vesefunkció-ellenőrzés, és a megmaradt sebhely emlékeztet a dologra. A családom minden szabadidőmet leköti. Andiska, mert így hívják a fiamat – az anyja ragaszkodott, hogy az apja nevét örökölje – egy igazi rosszcsont, minden alkalmat megragad, hogy rossz fát tegyen a tűzre. Mintha öt hónaposan teljesen tisztában lenne azzal, hogy mi az amit szabad, mi az amit nem, és ennek homlokegyenest az ellenkezőjét tenné.
Ma délután van a helyi rádió születésnapi fesztiválja, amit mindig számos rendezvénnyel, fellépővel tesznek színessé. Kimegyünk megnézni. Miért ne mennénk. Sétálgatunk, hallgatjuk a jó zenét, még célba is lövök, természetesen a buherált légpuskával szinte lehetetlen pontosan célozni, de hát a céllövöldésnek nem is az éri meg, ha mindenki hazavisz valamit. Sültkolbászt eszem, rostos üdítőt iszom hozzá. A nagy tömegben meglök valaki, és az egész menüt a fehér pólómon tálalom újra. Sík ideg vagyok, de tudom, előfordul, nem nagy dolog. SMS-t kapok. Biztos megint valami levonás a számlámról, mi más is lenne péntek délután.
„ A meleg sós víz kiveszi a foltot. ”
Elmosolyodom, biztos valamelyik haverom szórakozik. Körbenézek, nem látok olyan ismerőst aki küldhette volna az üzenetet. Megcsörren a telefon. Felveszem.
- Látlak! Ne nézelődj, úgysem ismersz meg! –
Megborzongok. Ismerem ezt a hangot, bár sosem hallottam volna újra. Ő az. Tisztában vagyok vele, hogy tehetetlen vagyok, pláne úgy hogy azt sem tudom mi ellen kéne tennem.
- Mit akarsz? Meg akarsz ölni? Akkor tedd meg, ne szórakozz!
- Ugyan már! Azt hitted, hogy ennyivel lerendezhetjük ezt az ügyet. A kettőnk kapcsolata nem merül ki ennyiben. Meg akarom változtatni az életedet. Szenvedni fogsz, rajtad múlik mennyire! Ja, és ne próbálkozz semmivel, mert a környezeted sínyli meg, és amúgy sem hinnének neked!
- Hol vagy te rohadék? – szakad ki belőlem, miközben tekintetem cikázik, hátha megpillantok valaki gyanúsat.
- A közelben. Szép család. Élvezd, amíg lehet! – elnémul a kagyló, borzongás fut végig a testemen.

Pánikszerűen a családomhoz futok, megölelem őket, közben igyekszem kitalálni valami indokot, amivel kivihetném őket a tűzvonalból.
- Menjünk haza, nem érzem jól magam! Szédülök, meg fáj a fejem!
Nem túl hihető a sztorim, de Timi belemegy, jó menjünk. Útközben nézegetem a telefonomat, az utolsó hívás ismeretlen, és valamiért az SMS-t sem mentette el a memóriába. Pedig be van állítva.

Reggel az első utam a rendőrségre vezet. Van ott egy-két ismerősöm, akik esetleg meg tudják mondani, honnan jött a hívás. Belépek, Robit keresem az ügyeletes tisztnél. Robi a bűnügyi nyomozók új beosztott hadnagya, afféle lótifuti egyelőre. Pár perc, és már hallom a nevetését a folyosón. Alacsony, vékony testalkatú srác, hosszú lófarokkal, és ravasz, rókaszerű tekintettel. Felvázolom neki a tényállást, persze nem az igazat mondom, kitalálok valami sztorit egy telefonbetyárról. Behív az irodájába, elkéri a telefonomat, elkezdi nyomkodni, telefonálgat, körbenéz a nyilvántartásban, mindhiába.
- A telefonközpont szerint, nem magyar mobilszolgáltató készülékéről hívtak, ez esetben nem tudok mit tenni az ügyben, nemzetközi engedély kéne, hogy kiderítsük a számlatulajdonos személyazonosságát.
Elkeseredetten lépek ki a kapitányság kapuján és indulok a kocsim felé. Megcsörren a mobilom. Ismeretlen szám. Tudom, hogy nem lehet más, csak ő.
- Halló?!
- Mondtam, hogy ne szólj senkinek, de nem hallgattál rám! Ezért meg kell büntesselek! Nagyon… Nagyon rossz kisfiú voltál! De ebből tanulni fogsz!
- Ha hozzáérsz a családomhoz… - Kezdenék fenyegetőzni, de ugyan már! Én is tudom, ő is tudja, hogy nem tudok mit csinálni, és amúgy is letette a telefont.
Elhatároztam, hogy beteget jelentek, hisz nem hagyhatom magára a családomat, mert így tálcán kínálnám fel neki őket. Hazamegyek, bezárkózok, módszeresen ellenőrzöm a nyílászárókat, elengedem a kutyát. A ház minden helyiségében eldugok egy kést, olyan helyre, ahol bármikor kéznél lehet. Álmatlanul forgolódok az ágyban, tudom, valami történni fog.

Semmi. Hajnali 3 óra, és nem történt semmi. Ez nyugtalanítóbb, mintha itt dörömbölne az ajtón. Lassan elalszom, mintha homokot szórtak volna a szemembe, nem tudom nyitva tartani. Telefoncsörgésre ébredek. Kirohanok a hálóból, nehogy felébresszem az alvókat, felveszem.
- Szia! Épp felém tart a mentő! Laci barátod felszedett pár kilót a legutolsó találkozásunk óta, és ki ez a nyikhaj vele? Ovisokat is alkalmaznak a Mentőszolgálatnál?
Lacival szoros barátságot kötöttünk az együtt átélt este óta. Szeretünk együtt dolgozni, félszavakból megértjük egymást, ha betegellátásról van szó. Szolgálaton kívül pedig végetnemérően tudunk beszélgetni a világ nagy dolgairól, jókat nevetünk, de komoly dolgokat is meg tudunk beszélni. Mindenben számíthatunk egymásra. És most miattam hal meg!? Felkapom a vezetékes telefont, és gyorshívón próbálom elérni őt. Nem veszi fel. Tovább csörgetem. Végre.
- Szia Andris! Ne haragudj, betegnél vagyunk pár perc és visszahívlak! – szóhoz sem jutok, kinyomja a telefont, sőt ki is kapcsolja. Ilyenkor neki a beteg az első, a hivatásának él.
Hallom ahogy a mobiltelefonon át megszólal a kapucsengő, meghallom Erik, a fiatal mentőápoló hangját, amint bemutatkozik, és bebocsátást kér.
- Hagyd békén te mocsok, hisz még gyerek!
- Ne aggódj, nem fog szenvedni… Ő nem.

Ajtónyitást hallok, köszönést, aztán egy fülsüketítő dörrenést, majd tárcsahang. Azonnal 104-et tárcsázok és kiszedem az irányítóból, hogy hová ment az éjszakai szolgálat. Megmondja, de mielőtt megkérdezné, hogy miért érdekel, lecsapom a kagylót, kocsiba vágódok és elindulok a cím felé. A sokéves szolgálat a fejembe véste a környék térképét, szóval tudom az utcát, csak a házat kell megkeresni. Nem nehéz, mentőautó áll előtte. Satufék, kiugrok a kocsiból, és baseballütővel a kezemben rohanok a bejárati ajtó felé. Zárva. Csak bentről nyitható. Ezek a rohadt panelházak. Betöröm az ablakot, bemászok a nyíláson. Elvágom a kezemet az üvegcserepekkel, de most ez érdekel a legkevésbé. Elindulok felfelé, nem tudom melyik lakásba tartok, csak rohanok. Hamar megtalálom a helyet. Az ajtó előtt vértócsa, az ajtó tiszta agyvelő. Az óvatosságomat félretéve berontok az ajtón. Sötét van, megbotlok valamiben. Kitapogatom a villanykapcsolót. Vakító fény teríti be a ki előszobát. Erik a földön fekszik vérbefagyva, tág fénymerev pupillákkal, mereven bámul ki a fejéből, a homlokán egy kis kormos lyuk, a tarkóján egy hatalmas szakított kráter. Az ő agya van az ajtón. 20 éves volt, főiskolára készült, mentőtiszt akart lenni. Tiszta lélek volt, ártó szándék nélkül. Mindenkiben a jót kereste, mindenkinek segíteni akart. Gyanútlan volt, belépett, és farkasszemet nézett a csővel. Nem szenvedett.

Berúgom a szoba ajtaját. Dühös vagyok, bosszút akarok. Sehol senki. A fürdőszoba felé indulok. Ég bent a lámpa. Földbe gyökerezik a lábam. Vajon mi lehet odabent? Most szembenézhetek vele? Egyikünk meghal. Kinyitom az ajtót. Gyomorforgató látvány fogad. Laci kikötözve a falra szerelt kapaszkodókhoz, összekaszabolt arccal, szétvágott ruházattal. Lógott, mint egy marha a vágóhídon. Módszeresen kibelezte az a féreg. A belei megtöltötték a WC-t, ott gőzölgött minden. Elhánytam magam. A szag, a tudat, hogy engem akart megleckéztetni az a mocsadék. 27 éves volt. Laci mellkasára egy fénykép van rátűzve a mentőollóval. A feleségem és a fiam képe. A hátulján egy üzenet.
„Ők következnek, elveszem tőled őket, és te végignézed!”
Letépem a képet, zsebrevágom, azután nekilátok levágni a tetemet a falról, de megakadályoznak. Két rendőr rám veti magát. Hátracsavarják a kezemet, a metlakihoz nyomják a fejemet. Üvöltök. Nem a fájdalomtól…

folyt. köv.