A remény bosszúja

A remény bosszúja

A legjobb barátok voltak. Együtt mentek dolgozni, együtt mulatták el szűk szabadidejüket, együtt nevettek és sírtak. Már néhány éve közös volt életük minden apró rezzenése.
Tom arcán nyugalom pihent, s szemében a szeretet lángja lobogott. Még hitt a csodákban, s az emberi nagyságban. Megfontolt mozdulatai felelősségérzetről tettek tanúbizonyságot, s időnként a méla bölcsek varázsával bámult maga elé. Ilyenkor alázatos felesége karjaiba bújva bizonygatta szerelmét, s hideg téli estéken a meleg kandalló mellett gubbasztva együtt várták az új reményeket ígérő holnapot. Azt a holnapot, mely megbilincselve tartotta fogva Tom bágyadt tekintetét, s azt melyről csak egyetlen fiuk, ki nem messze lakott a családi fészektől, tudta elvonni a figyelmet. Tom csak egyedül ezekben a percekben nem foglalkozott aggasztó problémáival. Máskor mindig tudta mi a dolga, s épp ezért végtelen bizalommal voltak iránta az emberek, s emiatt ő is megbízott bennük.

Talán ez volt a legnagyobb különbség közte és Louis között. Louis a reményvesztettek világában élt, s lelkét harag s folyton fojtó pénzéhes vágy töltötte be. A szemében perzselő tűz égett, mely mögött mély, nyugtalan gondolatok rejtőztek, amiket csak Tommal volt hajlandó megosztani. Néhány éve találkoztak csak először, de attól kezdve elszakíthatatlan kötéllel fonta össze őket a sors. Mindig együtt voltak. Egészen addig, míg Tom feleségéből ki nem tört az igazság férje kettősségével kapcsolatban. S a néhány évvel azelőtt kezdődött problémákra hivatkozva, egyszer csak izzó dühvel ki nem utasította férje életéből Louist, mondván neki egyetlen egy szerető családapára van szüksége, nem pedig két félre. De azt nem akadályozhatta meg, hogy Louis titkon még utána is Tom barátságára szomjazzon.
Aznap délután is a megváltás örömétől ittasan gyalogoltak haza kopott munkahelyükről a jól megszokott úton.

- Hidd el, hogy már semmi sincs az emberekben, ami azzá teszi őket. Megváltozott minden… Egyre nehezebb megszerezni a mindennapi betevőre valót, s mindkettőnket ugyanaz az aggasztó teher nyom… Téged mivel fenyegetett meg a Hitelező? – kérdezte Louis.
- A családomat sem fogják kímélni… - válaszolta Tom.
- Igazságtalan a világ! Te is tudod, hogy egyikünk sem bűnös. Mi csak segítséget kértünk..
- Pontosan. Segítséget. Kölcsönt vettünk fel azért, hogy eltarthassuk a családunkat. Ennyi az egész. Csupán nem a megfelelő emberhez fordultunk…
- Sosem értettem, hogy tudsz ilyen közömbösen viselkedni dolgok iránt. A családodról van szó! Nekem nincs, mégis félek. Neked gyereked van és egy gyönyörű feleséged…
- Én csak bízom az emberségében. Hiszen senki sem lehet képes kiontani ártatlanok vérét… Csupán pénz miatt.
- Rengeteg pénz miatt! A kettőnk kiadásai már a csillagokba szöknek. Kudarcra ítélt üzleteim már rég befuccsoltak, s csak úgy nyelik a bankókat. Neked megházasodott a fiad, s te segítesz neki az egzisztenciateremtésben… Bizony, tetemes összeget halmoztunk fel. Egyesek ezért már ölni tudnak.
- Nem! Ne is mondj ilyeneket! Bízom bennük! A fenyegetés csak egy eszköz, hogy pénzt csikarhassanak ki belőlünk.
- A mai világban már nem csak egy eszköz, hanem halálok oka. Bizony komolyan kell venni az ilyesmit. Ne feledd, hogy mi csak egymásban bízhatunk…
- Bízhatsz bennem, de remény nélkül hol tartanánk most?! Nem lehet, hogy a családomat miattam érje baj!
- Nem miattad. Ez már a világhoz tartozik… Valaki pénzért öl, valaki bosszúból, más pedig csak szórakozásból.
- Butaságokat beszélsz. Ez nem így van… Így nem lehet!
- Mindenesetre vigyázz magadra! S a béke jeléül add át üdvözletemet a felségednek.
Majd kezet fogott a két jó barát, mélyen egymás szemébe néztek, s biztos félelemmel a szívükben haladtak két különböző irányban tovább.

Keskeny út vezetett keresztül az erdőn, mely mentén a lombos fák óriásokként hatalmasodtak, s irtózatos kezeikkel az erdő lüktetését tapsolták. Az óriások között a szél süvítve szippantotta ki a levegőt a szűk járatból, s messziről félelmetes hangok kiáltoztak az ég felé. Olyanok, melyekről Tom nem akarta tudni, hogy honnan jönnek, vagy mik lehetnek, pedig azok mindent elárultak. Ez az út volt az egyetlen része a péntek délutánnak, amit Tom utált. Gyorsan szedte hát a lábait, hogy minél előbb elérje a béke honát, az otthonát.
Megpillantva a házát, derűs nyugalom fogta el. Biztos helyen érezte magát. Minél közelebb ért, annál jobban vágyott a meleg szoba édes illatára, s a felesége ölelő karjaira. Majd az ajtóhoz ért, s egy komor kép bilincselte le szívét. A felesége halott volt. Ott feküdt a bejárat előtt. Kecses testéből, még folyt a szörnyű vér, mely lassan, kanyarogva, mint egy hűvös patak érte el Tom lábát. Ekkor egy pillanat alatt Louis ismét lángra lobbant, hogy aztán újra elaludjon. Majd a lábakba visszatért az élet, s őrültként vezették belül viaskodó gazdájukat a gyereke felé, ki ifjú feleségével nem messze lakott a háztól.

Tom fejében aztán késő gondolatok születtek. Mi lett volna, ha? Louis mit tenne? Majd a fia jutott eszébe, akit még nem is olyan régen biztosan ringatott az ölében. Most pedig a védő karoktól távol új veszély fenyegeti, mely az apja hibája, s most már kiküszöbölhetetlen.
Tom csak futott, nehéz gondolatokkal a fejében. A fia és imádott asszonya emésztették bágyadt lelkét, s még Louis zavaró moccanása is súlyosbította terhét. Majd hirtelen ismét ijesztő hangokra lett figyelmes, s azon kapta magát, hogy megint az erdőben van. Nem akart a zajokra koncentrálni, se a fákra, se a szélre. De teste ismét beleremegett a megborzongató érzésbe. Majd hirtelen meg kellett, hogy álljon.

Egy furcsa állatot pillantott meg a félhomályban a fák között. Majd az állat ránézett, s a fák takarójából lassan és piszkosan az út közepe felé ballagott. Tomnak nem volt ideje eldönteni, hogy milyen félelmetes alakot lát, mivel az hirtelen iszonyatos lendülettel támadt rá. Tom menekülni kezdett, de lassabb volt, így a vad gyorsan utolérte. Először a lábát kapta el, úgy rántotta le. Majd a földön izmuk szakadtáig egymásnak feszültek. Tom ereje fogytáig püfölte a vadat, s közben a fia járt az eszében. Ez adott erőt neki. Éltette. Azonban a vadállat sem adta fel. Újabb és újabb rohamokat indítottak. Tom az életéért, a vad Tomért. Mind a kettejük szemében tűz égett. Két különböző tűz, mely lassan halványodni látszott. Aztán Tom nem bírta tovább. Halottként terült el az úton, holott még pislákolt bent az élet. Legyőzte a vadállat. Várta, hogy beteljesüljön. De az állat fölé hajolt, mélyen a szemébe nézett, aztán lomhán visszasétált az erdő ódon fái mögé.

Louis csak feküdt a földön. Nem értette az egészet. Az előbb még égető sebei sehol sem voltak. A vadat már nem láthatta. Óvatosan feltápászkodott, körülnézett, s tovább loholt a fia felé. Fejében borzasztó gondolatok gyülekeztek. Nem figyelte már a fákat, a szelet. Csak futott, hogy megmenthesse szeretteit.
Mohón vetette be magát a ház ajtaján. Szívfacsaró látvány fogadta. A fia, s annak felesége egymás karjaiban, vörös ruhában… Kiáltozott. De senki sem felelt. A felborított bútorok között mélán tébolygott, mindegyikhez hozzá akart érni, hogy megtudja mi történt, s hogy emlékezhessen minden kedves képre, melyet a családjával töltött. Rengeteg apró szoborgondolat, most már örökre, bezárva a lelkében maradt.

Céltalanul bolyongott abban az erdőben, mely mindenre figyelmeztette. Megtört volt és fáradt. A fák már nem mozdultak jötte láttán. A szél sem élcelődött vele. Nem akarták már bántani. Hagyták, hadd eméssze meg a bánat. S így kínlódva az erdőben, kasul-keresztül mocsáron, ingatagon, újra elérte az utat. Egy magas, középkorú férfi állt előtte nehéz gondolatokkal a fejében. Hitelezőnek hívták. Egymást nézték, s Louis a fák takarójából lassan és piszkosan az út közepére ballagott, s szemében perzselő tűz égett…

2007-02-17 Mephisto