A nyugalom üdvözít

A falu temetője, mint mindig, most is halálosan nyugodt volt, de szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben. A fák és a sírkövek árnyékai megnyúltak az alkonyat aranyló fényében és beborították az egész temetőt. Az öreg kripta súlyos, kőből készült ajtaja nyitva volt. Szinte ordított belőle a jeges csend. Aztán hirtelen megmozdult valami. Hatalmas dörrenés hangzott fel a kripta mélyéből, mintha kő ütődött volna kőhöz. Halk motoszkálás hallatszott, aztán egy alig hallható koppanás, majd mintha egy tompa tárgyat húztak volna a földön. Koppanás… a madarak azonnal elrepültek a temetőt körülvevő fákról. Koppanás… a nap utolsó sugarai is eltűntek a fák mögött. Koppanás, majd egy földöntúli, hosszú, elnyújtott hörgés. A hangok egyre erősödtek, és megjelent az ajtóban maga a jeges, rothadó halál. Haját zöldre színezte a szarkofágjában töltött idő, szemei fehéren világítottak, karjairól foltokban hiányzott a bőr, s ott csak a csupasz csont látszott. Arcán szinte nem is maradt bőr, állkapcsa ferdén lógott. Hófehér ujjait összekulcsolta a háta mögött, majd megfeszítette megmaradt izmait. Hatalmas reccsenés, majd egy tompa puffanás. – Ó, hogy az a…- kezdte az élőhalott- ez az, ess csak le! Lehajolt és felemelte elhagyott bal kezét. – Többet ne merészelj ilyet tenni!- mondta, azzal legyintett egyet a megmaradt kezével, és a csonk máris visszaállt eredeti helyére. – Tehát, ott tartottam, hogy… (sátáni hörgő, és gurgulázó kacajt hallatott) visszatérem! Negyven évig nyugta volt ennek a nyamvadt falunak, de most ennek vége! Muhaha! Na, akkor indulás! Lássuk miből élünk. Már indult volna el ám egy visító hang ( olyan, mint amikor valaki a körmét végighúzza egy táblán) megállította a mozdulat kellős közepén.

– Bevetted a gyógyszered drágám? Nehogy megint rosszul légy nekem!
- Ó, a fene egye meg…- dörmögte a megszólított. Neked is mindig a legrosszabbkor kell a kukacok közül kikelned, Violetta! Igen nálam van a gyógyszerem! Igen, biztos! Nem! Nem kell uzsonnát készítened! Biztos, hogy nem leszek éhes! Halott vagyok te ütődött, hogy lennék már éhes? Áh! – nézett az égre, majd teljes erőből bevágta a kripta ajtaját. – Végre csönd! Indulhatok!
Azzal fogta magát, és nem engedte el. Húzta akár az időt. Mármint a rossz lábát húzta maga után, mert mégsem hagyhatta ott a kriptánál, ahogy a jó lábával tette. A kiskésit! Káromkodott magában, majd visszaugrált az elhagyott végtagért, amit jó odacsukott az ajtóval. Visszaillesztette, majd jól odaerősítette egy erősítővel. Mindig volt nála egy, hátha rock-koncertre vetődik, és ha szerencséje van, vagy kell egy erősítő a zenekarnak, vagy beállhat gitározni. Úgyis szereti a dead metalt.

Elindult kifelé a temetőből, aztán hirtelen orra esett. Az erősítő be volt dugva a konnektorba, és csak a temető kapujáig ért a zsinór.
– Na, jó… most aztán elég!
Elővett egy tőrt a zsebéből, és elvágta a zsinórt, mely visszatartotta a lábát. Azaz, csak el akarta vágni, de nem sikerült neki, mert megcsapta az áram enyhe suhallata, mivel mint tudjuk nem tanácsos késsel szétvágni egy kábelt, főleg ha az csatlakoztatva van egy áramforrához. Úgy látszik emberünk nem tudta… de most biztos megjegyezte. Megunta a játékot, lesimította az elektromosságtól égnek álló haját, mind az egy szálat, majd eltüntette a zsinórt. Kicsit füstölgött ugyan magában, mert leégette magát az egész temető előtt, meg a biztosítékot is, de azért sikeresen elhagyta azt, és felfordult, illetve dehogy fordult fel, hisz már halott volt, szóval ráfordult a falu felé vezető ösvényre. Szerencsére ki volt világítva, így nagyon nem tévedt el. Leszámítva azt, amikor bekóválygott az erdőbe véletlenül, és megtámadták a medvék, de az nem volt vészes, mert felrobbant az erősítő, úgyhogy emberünk kénytelen volt katonásan viselkedni, azaz felrepült 50 méterre és szétszóródott, ahogy azt kell. Majd elment mellette az anyósa (azt senki nem tudja, hogy került oda, de a vén szipirtyó még mindig élt. A fene se tudja, hogy csinálta…).
- Szedd már össze magad. Már ezerszer elmondtam neked, hogy ne veszítsd el a fejed, de te csak azért is szétszórt vagy!- korholta a vejét- miféle tunya alak vagy te? Csak fekszel itt a földön, mint aki jól végezte dolgát? Áh, megyek is innen, nem idegesítem fel magamat feleslegesen.

A fene essen ebbe a vén ku… nőszemélybe, szidta magában Herbert (mert így hívták emberünket) az anyóst. Szóval már majdnem a falu kapujánál járt, amikor hirtelen két fényszóróval találta szembe magát.
- Vigyáákocsííííííí! - kiabálta a ferdeszemű vendégmunkás, de elkésett vele. Szegény Herberten úgy átment, ahogy kell. Mondhatnánk, a lelkébe gázolt, de hát mivel az nem volt neki, ezért felejtsük el. Nagy nehezen feltápászkodott, leporolta ruháját, majd szidta magában a sárgákat, és újabb Hirosimáért imádkozott.
Volna!
Ha nem csapta volna el egy iskolabusz.
- Mi a búbánatos marcipángolyót keres itt egy iskolabusz az éjszaka közepén? Még szerencse, hogy halott vagyok, különben most biztos halott lennék!- Miután felkelt (megint) gyorsan kiugrott az út szélére, és meggyógyította törött csontjait valami műhájjal. Vagy bűbájjal? Kitudja. De kit érdekel? A lényeg, hogy meggyógyult (már amennyire az gyógyulásnak számít, hogy még mindig halott volt), aztán szépen lassan elindult a falu felé.

Végre be tudott menni a kapun, mert hogy, s miként az őrök nem voltak a helyükön. Ellenben a régi házuknál, ami a falu szélén állt, pont az őrhelyek mellett, furcsa hangokra lett figyelmes, melyek apja fészerének irányából jöttek. Erről eszébe jutott a régmúlt, amikor kedvesének arról beszélt, hogy mit csinált, miközben apja fészerében… De most nem volt ideje többet nosztalgiázni. Elindult egy ház felé, amit már régóta kiszemelt magának, vagy két másodperce. Egy méteráru-bolt volt benne az alsó szinten, és a lakó-rész a felső szinten. Hangtalanul kinyitotta az ajtót, és menten összerezzent, ugyanis a riasztó várható módon nem szólalt meg, mivel nem volt. De mivel Herbert ezt nem tudta, csak én, ezért meglepődött. Bement az üzletbe, és ha már egyszer ott volt, körülnézett. A méteráru-bolt kínálata hatalmas volt. Rengeteg méter volt itt: kilométer, nagy dobozokban, nanométer, még nagyobb dobozokban, jól kipárnázva hungarocellel, nehogy véletlenül összetörjön. Mármint a doboz, mert nem olcsó ám egy ilyen szép kartonból készült színes, fekete műanyag papírdoboz.

Továbbment, s megtalálta a lépcsőt, amely a felső szintre vezetett. Hamar, és halkan felosont rajta. És csak kétszer botlott el, de azt a házőrző kutya se hallotta. Persze hogy nem, mivel süket volt. Akárcsak a ház úrnője. De ő csak pillanatnyilag, mert épp a fürdőben fürdött (mily meglepő). Herbert benyitott a nappaliba, majd gondosan becsukta maga után az ajtót. Gondoljunk bele, milyen ciki lett volna, ha maga előtt csukja be az ajtót, nem? Szerencsére nem így történt. Óvatosan és nesztelenül lépkedett a tíz centi vastag plüss szőnyegen, ami természetesen rózsaszín volt. Rengeteg minden volt a nappaliban. Plazmatévé, könyvespolc, telefon, kanapé, lyuk a padlón, képek a falon, hatalmas antik kristálycsillár. Nem, az nem volt. Emberünket nem érdekelték a technika eme vívmányai, amiket még soha nem látott, mert kicsit halott volt harmincvalahány évig. Ő ölni jött ide. Bizonyám. Odalépett a kanapéhoz és belehuppant, gondolta nem zavarja meg a nőt fürdés közben (Milyen udvarias egy hulla, nem?). Pont az alvó macskába ült, aki egy kicsit frusztráltan érezte magát Herbert hátsója alatt, ezért hangosan sziszegett, majd karmait emberünkbe mélyesztette. Most durva jelenet következik, amit tizenkét és fél éven aluliaknak nem ajánlok, így őket megkérném, hogy csukják be a szemüket! Szóval Herbert felugrott, és beverte a fejét a plafonba, miközben a macska még mindig a hátsóját karmolászta, aztán mikor odanyúlt a bal kezével, akkor a macsek abba kapaszkodott bele. Emberünk lóbálta, mint egy őrült (mármint a kezét), egészen addig, míg be nem következett az, amitől mindenki félt, legalábbis Herbert biztosan. A keze egy reccsenés után leszakadt, és kirepült a csukott ablakon, de aztán megakadt a tűzfalban, így a macskából palacsintatészta lett, és a halott keze volt a töltelék.
- Na jó! - mondta Herbert, és visszavarázsolta a kezét, az eredeti helyére. Aztán nagy dirrel-dúrral megindult a fürdőszoba felé, de elbotlott a plüss-szőnyegben elrejtett miniatűr taposóaknában, amely szerencsére nem robbant fel, mert csak gumiból volt. Hálát akart adni az égnek, és ezért csak akkor vette észre, hogy a képébe nyílik a fürdőszoba ajtó, mikor már késő volt. Olyan fél 12 körül járhatott az idő, ilyen későn hogy venne már észre akármit is? Mikor meglátta a ház úrnője Herbertet, azonnal elengedte a törülközőt, amely testét takarta. Ha emberünk nem lett volna halott, akkor most biztos elhalálozik szívinfarktusban. Nem azért, mert olyan csúnya lett volna nő, hanem csak úgy egyszerűen öreg lett volna már ehhez. Mármint az élőhalott uraság.

A nő így Éva-kosztűmben elrohant a telefonhoz, ám megbotlott egy lábában (már Herbertében), amit valaki (talán Herbert) ott hagyott a nappali közepén. A nő lefejelte az asztalt, miközben folyamatosan sikított a látványtól. Emberünk próbálta megnyugtatni, hogy maximum csak kitöri a nyakát, ripsz-ropsz, de erre még hangosabban üvöltött. Közelebb ment hozzá, mármint a nőhöz, mire az egyenesen nekifutott a könyvespolcnak, és hát sajnos az egész maga alá temette. Barátunk nem tudott tenni semmit, csak szomorúan legyintett egyet. És már indult kifelé, ám ekkor meglátta, hogy a nő kimászik a könyvespolc alól, és kicsit véresen, pár törött csonttal, de a telefon felé mászik. Herbert figyelmeztetni akarta, de késő volt már akkor, mert a hölgy egyenesen belecsúszott egyik lábával a lyukba, ami a padlóban tátongott. Sikoltozott és kapálózott, de csak kis ideig, mert hirtelen az egész ház recsegni kezdett és a felső szint beszakadt az alsóra, az alsó szinttel pedig a pincébe, és szegény nőt a romok maguk alá temették. De nagy kár azért a sok drága méterért! A halott sajnálkozott, hogy milyen szörnyű halál ez egy ilyen fiatal teremtésnek, ám ekkor zörgés hallatszott a romok közül. A hölgy kimászott alóluk, és már majdnem fölkelt, mikor a hatalmas plazmatévé is ráesett az emeletről. Herbert nem hitt a szemének, mert látta, amit senki más nem. A meztelenkedő kimászott a tévé alól is, és még mindig élt. Herbert nem bírta ezt tovább nézni, szomorúan leemelt egy puskát a falról, ami az előbb még nem is volt ott (mármint a fal) és egy jól irányzott fejlövéssel leterítette a már kicsit kába asszonyt. Majd a fegyvert még jól rádobta, biztos, ami biztos alapon, továbbá meglocsolta benzinnel az egész házat, és felgyújtotta.
- Elegem van ezekből az átkozott emberekből, ez hihetetlen - sajnálkozott -, kinyírják saját magukat!

Ezek a szavak hagyták el a száját, miközben kiugrott az ablakon, és elsietett a temetőbe.
Kinyitotta a kripta ajtót, aztán bevágta maga mögött. Majd újra kinyitotta, hogy kiszedje a lábát, amit odacsukott, aztán örök nyugalomra tért. Másodszor is.