A Napló

Nővérek elfojtott suttogása ébresztett fel édes álmomból. Ismét tizenéves voltam, ifjúkorom küszöbén állva nyitottam ki a világ kapuját, de egy szempillanat alatt visszatértem a rideg valóságba, hetek óta fekszem egy kórházi ágyon, súlyosbodó betegségem miatt. Reggel hat óra lehetett, a nap sugarai a sötétítő függönnyel vívtak ádáz harcot, a madarak pedig szüntelenül fújták reggeli dalukat. Most érkezett el a műszakváltás ideje. A nővérek, vagy, ahogy magukat hívatták, „nővérkék”, körbejártak a kórtermekben és átadták a betegeket. Amikor az én ágyamhoz értek, alvást színlelve tűrtem, hogy tárgyként kezeljenek.
A napok során már hozzászoktam mindehhez, de eleinte persze nagyon is zavaró volt. Őrületbe kergettek volna, ha nem számíthattam volna minden nap családtagjaim látogatására. Péntek közeledtével azonban nélkülöznöm kellett társaságukat, mert pár napra elutaztak. Megkértem őket, hogy hozzák be pár személyes holmimat, esetleg könyvekkel, újságokkal tarkítva, hogy ne unatkozzak nagyon. Egész délutánjukat rám szánták, és próbáltuk belesűríteni a hétvégén elmaradó találkozások nyújtotta örömöt abba a négy órába, amit együtt töltöttünk. Amikor elérkezett a búcsú pillanata, kis unokám könnyekkel küszködve nyújtotta át régi naplómat, amit egy szekrény háta mögött talált. Már teljesen elfeledkeztem arról a bőrkötésű, lakattal lezárt könyvről, amibe beleírtam fiatalságom minden mozzanatát. Szorosan magamhoz öleltem E-t, és hálásan megköszöntem az ajándékát. Ezután magamra maradtam. A nagy izgalmak közepette el is aludtam, és csak az előbb leírt műszakváltásra ébredtem fel, akárhogy is nyújtózódtam álmaim felé, nem értem el őket. Szobatársaimat semmi esetre sem akartam megzavarni, ezért csendben felültem az ágyon, magamra terítettem hálóköntösömet és papucsomba bújva a közös helyiségek egyikébe csoszogtam. Útközben köszöntöttem a nővéreket, akik rám ügyet sem vetve, sietve húzták össze kabátjuk cipzárját és a kijárat felé lépkedtek. Az étkezőbe érve, tekintetemmel az órát kerestem. Fél hét, lassan itt az ébresztő ideje. Addig is újságolvasással és forró tea szürcsölésével ütöttem el azt a fél órát. Időközben többen is csatlakoztak hozzám, és az újságot félretéve beszélgetésbe elegyedtünk. Hét óra előtt nem sokkal elvégeztem a szokásos reggeli rituálékat, és fél nyolckor már mindannyian a saját ágyunkban vártuk a vizitelő orvost. Sürgős dolga lehetett, mert a kartonjai átfutását követően mindenkit egy-két szóval lerendezett – például, hogy „haza mehet”, „ágyban marad” vagy „sétálgasson kicsit” – és már ment is a dolgára. A vizit után a személyzet beengedte a látogatókat, akik közül az „újoncok” felháborodottan kérték számon várakoztatásukat. Tudtam, hogy a mai napon senki jövetelére sem számíthatok, mégis feszülten figyeltem a befelé áradó tömeget és ismerős arcokat kerestem. Egyik sem volt az, egyikük se jött az ágyamhoz. Egyik „cellatársam” ágya körül kisebb csoport alakult ki – fiatalok, idősebbek vegyesen -, jobb oldalamon fekvő fiatalemberhez pedig egy vele egykorú hölgy – talán a felesége – érkezett látogatóba. Elkeseredettségem palástolására elővettem E-től visszakapott naplómat és olvasgatni kezdtem. A fiatal pár boldogsága, fesztelen csevegése felidézte bennem egyik találkozásomat feleségemmel, és hogy hogyan lett majdnem tragikus kimenetelű a kapcsolat. Kikerestem az adott napot, és nagyot kortyolva teámba, olvasni kezdtem.

Lehajtott fejjel, kezemmel a napot takarva szemem elől, robogok faluról falura egy régi Ikaruson. Felnézek, amikor a mogorva ellenőr jegyem kéri, előkeresem táskámból és átnyújtom neki. Biccent egyet, majd továbbáll én pedig a poros ablak felé fordulva keresem kérdéseimre a válaszokat a romos házak között. Mi az, amitől így megváltozott? Mi történt, míg nem volt itthon?

Próbálom gondolataim elterelni, leszállok a buszról és a fullasztó hőségben indulok el felé. Köszönnek a bérházak, ablakaik, mint megannyi szempár, csillognak rám. A dísztónak tisztelgek a téren, Petőfi és Nagy Imre is integet, de én nem válaszolok, hisz tudom, utoljára látom őket. Elballagok mellettük, és szomorúan pillantanak utánam, ők már tudják mi vár rám. A napfényben fürdő templomtornyot magam mögött hagyva tűnik fel előttem az a bizonyos kapu, ami mögött egykor a nyugalom szigete várt. Csöngetek, Liza, négy lábon, fülét hátracsapva, farkát csóválva fut felém, már nem ugat, mint egykor, végre barátként üdvözöl. Nem úgy, mint gazdája, aki egy elharapott köszönéssel invitál be a házba, ahol bombáznak az ismerős kérdések. Igen, köszönöm jól vagyok, nem kérek semmit, anyáék is jól vannak - vágom rá gyorsan, mielőtt elcsuklik a hangom. Ő is bejött már, lerakja a kulcsot a polcra, majd a lépcső felé mutat, menjek csak előre, már ismerem az utat. Szobájában találva magam, gyorsan előkapom ajándékait, szép rendben elhelyezve őket egy kis Londont varázsolok neki az íróasztalára. Halvány mosolyt látok arcán, amikor megpillantja, elővesz egy kis dobozt és átnyújtja nekem. Kézzel font bőrkarkötő Görögországból, segítségével rögtön fel is veszem, azt mondja jól áll, én elhiszem. Majd egy darabig csak állunk némán egymással szemben. Megunja, leül és elkezd mesélni, hogy mi minden történt a fél év alatt, de semmi jót nem sorol csak a rossz dolgokat. Cáfolhatnám egyesével, akkor mindenért, hogy hálálkodott, de inkább ráhagyom, hiszen jobb, ha kibeszéli magából. Az ő hibáit nem hozza fel, persze nem is várom el, mert elfogadtam úgy, ahogy van, de egy mondatomba kerülne, és a padlóra zuhan. Én is kifakadhatnék, hogy mást szeretett és csak kényelemből volt velem eleinte. De nem szólok egy szót se, csak várom mi lesz a vége. Ez ment majdnem három órán át, én csak hallgattam-hallgattam. Legbelül tudom, hogy veszett a mi ügyünk, ő sem próbálja megmenteni, csak könnyíti a lelkét, hogy nem miatta jutottunk ide. Kiszáradt szájjal és remegő kézzel vánszorgok le a konyhába, ahol anyukája vár. Nem tudom, mit mondhatnék, töltök egy pohár vizet, ezzel is időt nyerve. Nem, nem voltam még sajnos Görögországban, de nagyon szeretnék egyszer oda is eljutni. Szépen le tetszett barnulni, örülök, hogy jó időt fogtak ki. A szállás is megfelelő volt? Közel a tengerparthoz? Örömmel hallom. Nevemen szólít, visszamegyek a szobájába, útközben bátyjának gratulálok, hogy felvették az egyetemre, ahova szeretett volna menni. Az órára pillantok és látom, hogy ideje indulnom, úgysem tudjuk már megváltani a világot. Nem kísér ki, ha nem haragszom, szeretne egyedül maradni, így ott hagyom.

Elköszönök lassan a bútoroktól, a háztól, Lizától és a családtól. Kilépek a kapun, könnyekkel küszködve fordulok jobbra, amerre a lemenő nap fénye játszik a háztetőkön. Az utca végén ér utol, kezem gyorsan elkapja, szembefordul velem és könnyes szemmel csak annyit kér, próbáljuk meg újból.

A történet befejeztével egy könnycseppet morzsoltam el ráncos arcomon. Emlékeimet felidézve, ezután az incidens után, határtalan boldogság várt kettőnkre. De nem mindig voltam ilyen optimista, nem voltam mindig ilyen vidám. Akadtak percek, amikor igazán nehezemre esett a lét, akárcsak a szemközti szomszédomnak, G-nek, akinél, mióta itt vagyok, nem láttam vendéget. Mit érezhet az az ember, akit senki se keres, akitől mindenki elfordul? Esténként lázálmok gyötörhették, verejtékben úszva forgolódott, és nem egyszer keltem fel félhangos nyöszörgésére. Napközben pedig úgy viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Elsők között foglalta el helyét a pókerasztalnak kinevezett étkezőasztalnál, és mindig segítőkészen elegyedett beszélgetésbe azokkal, akiknél éppen nem volt látogató. Nem tudhattam, csak sejtettem, min megy keresztül. Mielőtt feleségemmel találkoztam, nekem is volt egy hasonló korszakom, amire nem szívesen emlékszem vissza. Annyira elkalandoztak gondolataim, hogy észre se vettem, fél perce állom G. kérdő tekintetét. Kislányos zavaromban újra a napló fölé hajoltam és az adott naplóbejegyzéshez lapoztam.

Lassan összeroppant. Nem tudom, meddig bírom még a hadakozást ezzel a kínzó érzéssel. Egyszerűen maga alá temet, összetapos, szétlapít, ahogy teljes súlyával rám nehezedik.
Hosszútávon nem kivitelezhető lelkem elfedése. Nem bújhatok örök időkig a boldogság menedéket nyújtó álarca mögé. De kinek is szól az álarc? Másokat óhajtok megkímélni búskomor ábrázatomtól vagy csak én nem vagyok képes a tükörben saját vonásaimmal szembenézni? A választ nem tudom, csak annyi bizonyos, hogy lassan közeledik az idő, amikor elfojtott kiáltásaim egyszerre a felszínre tőrnek. Amikor mindaz, amitől a hozzám közel állókat kímélni szerettem volna, egyszer csak a nyakukba zuhan. Akarva, akaratlanul, de elérkezik az a perc.
Főként azért nyeltem el minden kitörni vágyó érzést, mert körülnézve, a legtöbb embert boldognak láttam. Eszem ágában sem volt, hogy ilyesféle csekélységekkel zargassam őket. Távolt állt tőlem, hogy határtalan jókedvüket egy gomolyfelhő képében beárnyékoljam. És, aki nem volt boldog? Annak próbáltam vigaszt nyújtani és több-kevesebb sikerrel segítségére lenni. Akár egy ölelés, egy hajnalba nyúló beszélgetés vagy egy hallgatásba torkolló séta formájában.
De mindez a végéhez közeledik, most én vagyok az, aki segítségért kiált. Néma hangokat formálok ajkaimmal, karom kinyújtom felétek, de csak a levegőt markolva, kétségbeesetten zuhan a földre.

Amikor az utolsó mondathoz értem, egy kalapos úr lépett be a kórterembe, utazótáskával a kezében, és G. ágyához lépett. A rajta fekvő férfi szóhoz sem jutott a megdöbbenéstől, eleinte csak tátott szájjal meredt a vendégre, majd könnyes szemmel felállt és kezet nyújtott neki. Az idegen nem fogadta el a kézfogást, helyette szélesre tárt karokkal magához húzta a rég nem látott ismerősét. Az előttem lezajlott jelenetet követően felkeresték a nővéreket, akik hívták az ügyeletes orvost. Rövid megbeszélés után, mosolyogva tértek vissza a szobába, ahol a szekrényhez lépve elkezdték kipakolni G. szekrényét. Miután mindent gondosan elraktak, elköszöntek tőlünk és további jobbulást kívánva elhagyták az osztályt.
Annyira belemerültem az olvasásba és az előbbi jelenet figyelésébe, hogy észre se vettem, a szomszédos ágyak is megürültek. Csodálkozva kerestem fel egy nővért, hogy lehet, hogy minden szobatársamat ugyanazon a napon engedik ki. Persze, csak a véletlen műve, és, hogy vasárnapig teljesen egyedül leszek? Kizárt! Helyezzenek át! Olyan nincs, hogy nem lehet! Feldúlva csoszogtam végig a folyosón, vissza az ágyamhoz és a kelleténél erősebben csaptam be az ajtót. Magamban duzzogva kaptam fel a naplómat és egy üres oldalnál nyitottam ki. Abban a pillanatban csak egy dolog tudott lenyugtatni, ha felidézem és leírom egyik első találkozásom a későbbi feleségemmel. Az ő személye az, aki akármilyen helyzetben képes támaszt, vigaszt nyújtani és megnyugtatni. Rá volt szükségem, de sajnos már két éve, hogy eltávozott mellőlem. Súlyos veszteségként ért halála, akkor azt hittem, én is követem. De családom támogatása átsegített a nehéz hónapokon. Most viszont ismét hozzá fordultam segélykérően, egy közös emlékbe kapaszkodtam, ami visszarepített középiskolás éveimbe.

Csigalassúsággal követték egymást az óramutatók, tanárnő pedig csak próbált küzdeni a passzív rezisztenciánk ellen. Én a másodpercmutatót figyelve ütöttem a ritmust lábamon egy tollal, majd arra lettem figyelmes, hogy rezeg a telefonom. Lopva körbenéztem, és amint tanárnő sem az én tekintetembe fúrta az övét, elővettem és gyorsan átfutottam az üzenetet. A városban van! És találkozni szeretne iskola után! Ennél nagyobb öröm nem is érhetett volna aznap, amikor minden olyan lehangoló, egyhangú képet sugárzott. Már nem ütöttem a taktust, csak számoltam visszafele a csengőig. Az öreg szerkezet, mint valami riadót harsogó trombita, szólította fel a diákokat és tanárokat a távozásra. Emelt fővel, mosolyogva vágtattam a csatába. Akkor még nem is tudtam, hogy a vesztembe rohanok.

Még csak el sem értem a találkozás pillanatáig, amikor az előbb undokoskodó nővér felszólított, hogy készüljek a pár napja előre megbeszélt vizsgálatra. Teljesen kiment a fejemből! Félóra múlva már különböző zajkeltő gépek között álltam félmeztelenül. Fogalmam sem volt, hogy mire valók, vagy, hogy hogyan működnek, de a főorvos aggódó tekintetéből nem sok jót olvastam ki. Arra lettem figyelmes, hogy az üvegajtó mögé egy hordágy érkezett és a nővér intett, hogy kijöhetek a gépek közül. Miközben visszaöltöztem, az orvos komor arccal közölte, hogy ha ma éjjel nem kerül sor műtéti beavatkozásra, akkor annak súlyos következményei lehetnek a jövőre nézve. Ijedtemben rögtön aláírtam az elém tolt elfogadó nyilatkozatot és készségesen felfeküdtem az előkészített hordágyra. A fiatal betegszállító próbált nyugtatni, hogy csak rutinműtétről van szó, évente több ezer ilyet végeznek el itt, és sosem adódik komplikáció. A műtőbe érve meztelenre kellett vetkőznöm és az asztalra felfeküdve egy hideg, zöld leplet terítettek rám. Vakító fény világított szemembe, majd megláttam a doktor mosolygó arcát. Ő is próbált nyugtatni, de ekkor már semmilyen eredménnyel nem jártak kedveskedő szavai. Egy maszkot vett elő valahonnan és az arcomra tapasztva megkért, hogy számoljak el tízig. Ha jól emlékszem ötig jutottam el, majd mély álomba zuhantam.

Sötétség. Csak ennyi fogadott. Pedig mennyi mesét építenek köré – „Milyen jó lesz majd utána!” – hangoztatták milliók. Nem, nem fog várni rád senki, csak a magány ördögi feketében testet öltve, és a kilátástalanság, ami az idők végezetéig úrrá lesz rajtad.

Ezeket a sorokat már a régi ágyamban fekve jegyeztem le. A műtét sikeresnek volt mondható, azt a csekélységet leszámítva, hogy ezen túl számtalan cső kötött össze pár géppel. Működésükről nem kaptam felvilágosítást, csupán annyit figyeltem meg, hogy ha hangosan sípolnak, akkor a nővérek egymást túlharsogva rohantak a szobámba és zilálva hajoltak felém, hogy megvizsgáljanak. Ezzel azonban nem sokat törődtem, elég volt, hogy rosszulléttel küszködtem, ugyanis későn derült ki, hogy allergiás vagyok az altatóként használt szerre. Folyamatos hányinger gyötört éjjel-nappal.
Elérkezett a vasárnap reggeli műszakváltás, a műtét utáni első nap, amikor nem kavargó gyomorral keltem fel. A nap még egy meglepetést tartogatott számomra, megszabadultam rabláncaimtól, amelyek az ágyhoz kötöztek, és újra szabadon járhattam-kelhettem. Javuló állapotom bizakodásra adott okot az orvosoknak, és azzal hitettek, hogy a következő hét közepén akár haza is mehetek. Izgatottan számoltam a hátralevő napokat és minden tőlem telhetőt megtettem a gyorsabb gyógyulás érdekében.

Már többé nem színleltem alvást a reggeli viziteknél. Vidáman beszélgettem az orvossal és a nővérekkel is, akikre ráragadt határtalan jókedvem. Szerda közeledtével megkértem fiamat, hogy hozzon be egy bőröndöt, amibe összepakolhatom a behordott dolgaimat. A naptáramban piros tollal karikáztam be a napot, aminek távozásomat kellett volna jelölnie. Túlságosan beleéltem magam a szabadulásba, úgyhogy villámcsapásként értek a doktor súlyos szavai. Még egy hetet várnom kell? Ugyan mire? Már a családomat is értesítették? Dühtől remegve kaptam fel magamra a kabátom és vettem kezembe a bőröndöm, majd olyan gyorsan csoszogtam a kijárat felé, ahogy csak fájó térdem engedte. Az ajtón túl egy idős férfiba botlottam, akitől – minden felebaráti szeretetet nélkülözve- elvettem sétabotját, a gyorsabb haladás reményében. Kétségbeesve nyomkodtam a lifthívó gombokat, a hatodikról nem kockáztattam meg, hogy lépcsőn tegyem meg az utat. Az összezáródó ajtók rései között pillantottam meg két nővért és egy betegszállítót, ahogy nyomomat keresték. Egy másodpercre összeakadt tekintetem az ápolóval, és tudtam, ahogy a földszinten kinyílik a liftajtó, őrült hajsza veszi kezdetét. Engem úgysem kaptok el, mocskok! Nem fogtok még egy hétig itt bent tartani! A lassan mozgó liftben rögtönzött tervem a következő volt: a sétabotot magam mögött hagyva, feltűnés nélkül óhajtottam átmenni a fogadócsarnokon. Bőröndömet mellkasomhoz szorítva, egy gyéren megvilágított helyiségbe léptem be. Kijáratot jeltő piktogramok után kutattam, és szerencsésen konstatáltam, hogy közelebb van, mint képzeltem.

Összecsapott tervemben egy dologgal nem számoltam, hogy az ápolók gyorsabban érnek le a földszintre, mint én. Mindössze fél percem volt arra, hogy a csarnokon keresztülvágtatva, feltárjam a szabadság kapuját. Már a kilincs után nyúltam, amikor kabátom gallérját egy erős kéz ragadta meg. Kártyavárként dőlt össze bennem minden, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy a kabátból kibújva, táskámat egyik kezemből a másikba téve kiléptem a szabadba, és az utánam nyúló betegszállítóra csaptam az ajtót. Az eget szürke fellegek borították és csak néhány napsugarat engedtek át maguk között. De jó kedvemet a rossz időjárás sem törte le, nagyot szippantottam a friss levegőből. Szemerkélő eső áztatta a hosszú lépcsősort, ami az utcát kötötte össze a kórház épületével. Tudtam, hogy a becsapott ajtó nem sokáig – sőt, semeddig sem – tartja fel üldözőimet. Egy taxi után kutatva fürkésztem tekintetemmel a közelben parkoló autókat. Mint egy égi jel, úgy világította meg az átszűrődő napfény egy fekete taxihoz vezető utamat. Már tudtam, hogy szabad vagyok, amint kinyitom a kocsiajtót nem rángathatnak vissza az épületbe. Még most sem hiszem el, hogy egyszerű felindulásból megszöktem. Hogy lehettem ilyen felelőtlen?
Szavakkal nem írható le, milyen meglepett arcot vágtak családtagjaim, amikor kabát nélkül, átfagyva, bőröndömet kezemben tartva, becsengettem hozzájuk. Gyorsan a meleg szobába vezettek, leültettek a kandalló elé, és kérdésekkel bombáztak. Igen, úgy volt, hogy csak egy hét múlva jövök haza, de már nem bírtam ott tovább. A hosszú beszélgetés során beszámoltam kalandjaimról, majd engedelmükkel lefeküdtem aludni. Egybefolyó képként zakatoltak bennem a nap és a hét eseményei. Végül naplómat mellkasomhoz szorítva ért utol az álom, amiben ismét találkoztam feleségemmel.

Álmomban tengerparton sétálok a homokban. Lágy szellő simogatja az arcom, lábfejem a hullámzó víz mossa. Egyszer csak megpillantok egy pár lábnyomot ugyanabba az irányba tartva, amerre én haladok. Felemelem fejem és a távolban egy lány alakját veszem ki. Csupán egy árnynak tűnik, sietve lépked, és egyre távolodik tőlem. Kezem erőtlenül nyújtom felé, némán kiáltok utána, de csak megy, csak megy, hátra se pillantva. Lépteimet megszaporázva próbálom utolérni, de ahogy én gyorsítok, ő úgy válik egyre halványabbá és fakóbbá. Egy vakító fény dönt le lábamról, ami pár másodperc múlva eltűnik, és vele együtt a lány is. Gyorsan arra a helyre rohanok, ahol utoljára láttam őt. Lábam egy szövetdarabban akad el, kíváncsian emelem fel. Valamiféle fátyolnak nézem, talán az övé volt. Világossá vált számomra, hogy hiába keresem, kutatom, úgysem lelem. Csupán egy részét foghatom kezemben. Körülnézve, fürkészve a közelben üldögélő emberek arcát, nyomát sem látom a megrökönyödésnek. Csak a képzeletem játszott velem? Vajon mi volt az, amit követtem? - visszhangoznak a kérdések fejemben, miközben hazafelé veszem utam. A kilincset lenyomva, ahogy kitárom az ajtót, hallom ébresztőórám csörgését. Csak még öt percet! Csak addig, amíg agyamba vésem a pillanatot! El ne felejtsem, ahogy kiáltottam és futottam utána! Nem segít már a könyörgés, szertefoszlik az álomkép. Csupán egy halvány mosolyt látok arcomon, a tükörbe nézve, de nem is emlékszem rá, mi okozta. Vissza a szürke, átlagos és magányos hétköznapokba...

De nem is az ébresztő hangja az, ami elröppentette álmom. Éktelen hangzavarra lettem figyelmes, és amikor kinyitottam a szemem, újra a műtőben találtam magam. Ezúttal azonban nem az asztalon fekve, hanem a kétségbeesett orvosi csapat háta mögött. A fejetlenségüknek egy okát láttam, hogy akit éppen műtenek, az a halál kapujában áll. Nem mertem megszólítani a doktort, ne hogy megzavarjam, némán lopóztam a műtőasztal közelébe. A legmegdöbbentőbb látvány fogadott, ugyanis saját magamat pillantottam meg az orvosok gyűrűjében fekve. Arcomon földöntúli boldogságról tanúskodó mosoly, ami szöges ellentéte volt a doktorok arcvonásainak. Egyre sűrűsödő majd folyamatos sípolást hallottam. „Elvesztettük” – szólt valaki mellettem. Az nem lehet, hiszen itt vagyok! Nem látnak? Hogy történhetett ez? Az előbb még otthon aludtam, majd hirtelen itt teremtem. Semmit sem értek, valaki magyarázza meg! „Húzza ki azt az átkozott gépet, már nem tehetünk érte semmit.” – mondta egy másik, és kesztyűjét levéve, egykedvű arccal a kijárat felé lépkedett. Nem adhatja fel ilyen könnyen! Utána rohantam, de az ajtón kilépve nem a korábbról ismert folyosóra érkeztem, hanem egy fényes helyiségbe. Nem bírtam tovább, zokogva ültem le a szoba közepére.
Ennyi lett volna? Egyáltalán nem így képzeltem földi létem végét. Azt reméltem, hogy valami nagyszerű dolgot viszek véghez és nevem örökké fennmarad. Nem hideg, csempével borított falak közül szerettem volna eltávozni, orvosok keze alól, akik fáradhatatlanul viaskodnak a halállal. Rutinműtét? Inkább tudtam volna előre, hogy így is végződhet! Akkor talán rendes körülmények között búcsúzhattam volna el családomtól. Ilyesféle gondolatok gyötörtek, amikor megláttam a közeledő fénysugarat, és meghallottam kedvesem hívó hangját. Tehát mégsem sötétség és magány vár rám odaát! Megtöröltem arcomat, feltápászkodtam és mosolyogva elindultam az angyali hang irányába.