A motel 3/2 rész

Egy kicsiny, szerényen bútorozott szobában találtam magam. A berendezést mindössze egy ágy, egy ruhafogas és egy asztal alkotta. Jobbra az ágyam, mellette egy beépített szekrény, ami az alkalmi vendégek ruháit volt hivatott tárolni. Tőlem balra az asztalon egy öreg, legalább harmincéves tévé porosodott, alatta pedig kisméretű hűtőszekrény állt. Az asztal mellett láttam még egy ajtót, ami a fürdőbe nyílt. Ez volt éjszakára a szállásom. Nem sok, de aludtam már ennél rosszabb helyen is.
Gyorsan megszabadultam vizes ruháimtól, amiket a langyos radiátorra és a ruhafogasra teregettem. A fogast a szerény hőforrás mellé húztam, bízva abban, hogy így talán gyorsabban megszárad a ráakasztott pólóm és kabátom.

Mivel nem voltam álmos tettem egy próbát a tévével. Elfordítottam a főkapcsolót, de az öreg készülék a működőképesség legcsekélyebb jellét sem mutatta. Mögé néztem a hálózati kábelt keresve, de helyette csak egy rövid kábelcsonkot találtam. Lemondtam az esti műsorról. Eszembe jutott a kis hűtőszekrény. Remélni sem mertem, hogy találok benne némi tömény alkoholt, ami megkönnyíthette volna az elalvást. Mikor kinyitottam a hűtőt, meleg levegő és dohos penészszag áradt ki a belsejéből. Látszott, régen nem használták már. Egy üres összegyűrt sörösdobozon kívül semmit sem láttam benne. Gyorsan visszacsuktam az ajtaját mielőtt a szoba megtelt volna penészszaggal. Ennyit az alkoholmámorról.

Az órámra néztem. Mindjárt éjfél. Aludnom kellett volna, tudtam, hogy nehéz nap vár majd rám. Eloltottam a lámpát és befeküdtem a hideg és durva ágyneműk közé. Becsuktam a szememet és az autómra gondoltam, amit az út szélén hagytam. Bíztam benne, hogy hamar sikerül majd kerítenem egy autószerelőt és mielőbb folytathatom tovább az utam. Éreztem, hogy míg a gondolataim pörögtek a szemhéjam elnehezedett. Már közel volt a megváltó álomba zsibbadás. A karórám egyet sípolt. Éjfél.

Ebben a pillanatban hangos kopogást hallottam a szomszédból. A szemeim kipattantak. Dühös voltam, mert tudtam, hogy az elalvásnak lőttek. Elképzelni sem tudtam, hogy éjfélkor vajon ki és miért kopácsol a fal túloldalán. A kopogás megismétlődött. Mintha fakalapáccsal vertek volna egy asztallapot.
– Mi az ördög… – dühöngtem, és felültem az ágyon. Furcsállottam, hogy egyáltalán volt még más vendég is a motelban rajtam kívül. Az útról láttam, hogy minden ablak sötét volt és egyetlen autó sem állt a parkolóban. A kopogás viszont nem szűnt. Sőt, most már folyamatosan hallottam a zajt. Mintha valakinek feltett szándéka lett volna a szomszéd szobában, hogy darabokra zúzzon egy asztalt. Felkeltem és felkapcsoltam a lámpát. A kopácsolás egyre hangosabban dübörgött. Éreztem, hogy a meztelen talpam alatt rázkódott a padló, és láttam, hogy a beépített szekrény ajtaja minden egyes dörrenésnél megremegett. Egyre inkább úgy éreztem, hogy a zaj forrása nem a szomszéd szobában volt. Mintha egyenesen a szekrényemből jött volna a különös és egyre hangosodó lárma. Lassan a szekrényhez léptem és megfogtam a kilincset. A markomban éreztem, ahogy mindegyik kalapácsütésnél meg-megremegett a szekrény. Óvatosan kinyitottam az ajtót. A látványt, ami elém tárult nem értem fel a tudatommal.

Egy bírósági tárgyalótermet láttam. A bíró az emelvényen veszett kalapálással próbálta csendre inteni a teremben összegyűlt morajló tömeget. Az esküdtek már elfoglalták a helyüket és az ügyészek is készen várták a tárgyalás kezdetét. A padsorokban ülő emberek között sok ismerős arcot fedeztem fel. Régi barátokat és családtagokat láttam, akik könnyes szemekkel egymást vigasztalták. Észrevettem az első sorban feleségem szüleit. Anyósom zsebkendőbe temette arcát és fájdalmasan zokogott, apósom igyekezett őt megvigasztalni, de hasztalan. Ekkor egy teremszolga megragadta a karomat és berántott a terembe.

– Igyekezzen, uram, a tárgyalás már elkezdődött! – mondta szigorúan és becsukta mögöttem az ajtót. Különösebben nem zavarta, hogy mindössze egy szál alsónadrág volt rajtam. Mintha csak egy félresikerült szürreális álomba csöppentem volna. Csak álltam ott rémülten és próbáltam valamilyen logikus magyarázatot találni a látottakra, amikor észrevettem valakit a vádlottak padján. Még hátulról, a terem túlsó végéből is felismertem azt a férfit. Hatalmas termetével és tar kopasz fejével messziről kitűnt a tömegből. A mellette ülő két őr eltörpült a narancssárga ruhát viselő, széles vállú, csupa izom férfi mellett. Ülve is magasabb volt náluk legalább egy fejjel. Biztos voltam benne, hogy ő az. Ő gyilkolta meg a feleségemet. Rájöttem, hogy ez az a másfél évvel ezelőtti bírósági tárgyalás, amin én nem voltam ott.

A férfi megérezte, hogy figyelem. Megfordult és egyenesen a szemembe nézett. Arcán önelégült gonosz vigyor ült, amit még hangsúlyosabbá tett sűrű körszakálla. Elveszítettem a fejem. Nem bírtam uralkodni a dühömön és ökölbeszorított kézzel, tajtékozva rohantam át a termen. Ő rezzenéstelen arccal, mosolyogva nézete végig, ahogy felé szaladtam, majd két padsoron átvetve magam egyenesen a torkának ugrottam. Lerántottam a földre. Pont a bírói emelvény elé zuhantunk. Teljes erőmmel ütni kezdtem, felváltva, hol bal öklömmel hol a jobbal sújtva le rá. Összebilincselt kezeivel meg sem próbált védekezni. Végig a szemembe nézett és egy pillanatra sem hagyta el gonosz vigyorát. Éreztem, hogy eltörtem az orrát és kiütöttem a két lapátfogát. A fájdalom legkisebb jele nélkül tűrte a szűnni nem akaró ütleget.

– Te mocskos rohadék! – ordítottam két ökölcsapás között. – Megölted… megölted a feleségemet!

Ekkor felkiáltott és egy erős rántással elszakította a bilincsét. A következő pillanatban hatalmas csattanással landolt az ökle arcomon. Sűrű kötésű ember vagyok, de úgy repültem hátra, mint egy rongybaba. Alaposan elszédültem a pofontól. Mire összeszedhettem volna magam a behemót rám vetette magát és a mellkasomra ült. Óriási testtömege alatt úgy éreztem, hogy összeroppannak a csontjaim. A bilincsén lógó vezetőszárral két karomat a csuklómnál összekötözte, majd bal kezével a fejem felett a padlóra szorította. Megpróbáltam lerázni magamról a méretes testet, de óriási fizikai fölényével szemben semmi esélyem sem volt. Ennyire kiszolgáltatottnak még soha életemben nem éreztem magam. Eszelős, őrült szemekkel nézett rám, felszakadt vicsorgó szájából a véres nyál az arcomra csorgott. Jobb kezét lassan felemelte, hatalmas tenyerét ökölbe szorította majd kíméletlenül lesújtott. Olyan volt a pofon, mint egy lórúgás. Az orrom és az arccsontom biztosan eltört. Éreztem, hogy arcomat elöntötte a vér, a szemeimbe pedig könny szökött. Homályosan még láttam amint ökle újra felemelkedett, majd ismét az arcomba vágódott. A második ökölcsapás teljesen kiütött. Abban a pillanatban nem is éreztem fájdalmat. Tompa búgást hallottam a fülemben, a tárgyak körvonalai pedig kissé elmosódtak.

Ekkor egész közel hajolt hozzám és végignyalta az arcomat. Éreztem, ahogy sprőd szakálla és hideg, érdes nyelve végigszántotta a bőröm.
– Még a számban érzem az asszonyod ízét – hörögte a fülembe kéjes hangon, miközben még félig aléltan próbáltam összeszedni magam. – Érzem rajtad az illatát. Nagyon finom szaga volt ám. Imádtam keményre szopni a hegyes melleit. Sose láttam még olyan kerek csöcsöket, mint az övé. Életem legjobb numerája volt. Az elején még tiltakozott, de a végén már nem tudtam eldönteni, hogy azért sikított, mert fájt neki, vagy azért, mert még soha senki nem csinálta úgy meg, mint ahogy én. Pont akkor törtem el a nyakát, amikor végeztem vele.
– Te beteg rohadt állat! – kiabáltam őrjöngve. – Szedjék már le rólam! – körbenéztem, de nem láttam, hogy bárki is a segítségemre sietett volna. A bíró ellentmondást nem tűrve ütötte a pulpitust kalapácsával, hogy csendre parancsolja a kiabáló tömeget a teremben. Az írnok kifejezéstelen tekintettel, rezzenéstelen faarccal meredt rám, miközben ujjai szorgosan kalapáltak az írógépén. Az esküdtek összesúgtak és megbotránkozva nézték a dulakodást. Az egyik férfi esküdt maszturbált a hátsó sorban. A két őr, akik közül kiragadtam ezt a rohadékot a hasukat fogták a nevetéstől és közben ujjal mutogattak rám.
– Nem voltál ott a tárgyaláson – folytatta súgva a kopasz hústorony. – Megnéztem volna az arcodat, amikor az ügyvédem kizáratta a DNS-bizonyítékot, mert az a féleszű ügyész elcseszett valamit. A bíró bizonyíték hiányában kénytelen volt engem felmenteni. Miért nem voltál ott? Csak nem berezeltél?
– Ha még egyszer találkozunk, én esküszöm, hogy szétlövöm a nyomorult fejed! – ordítottam. – Neked véged, te rohadék! Erre esküszöm!
– Nem lesz legközelebb – mondta vicsorogva, majd hirtelen felpattant rólam és elkapta a torkomat. Felemelt a földről és a nyakamat szorítva elkezdett rohanni velem a tárgyalóterem ajtaja felé. Tehetetlenül himbálóztam két erős marka között. Mikor az ajtóhoz ért egyet lendített rajtam és a csukott ajtókon keresztül kidobott a teremből.

Hatalmasat nyekkentem, amikor földet értem. Azonnal felpattantam, de legnagyobb megdöbbenésemre ismét a kis motelszobában találtam magam. Feltéptem a szekrényajtót, de abban a tárgyalóterem helyett csupán néhány himbálózó drótvállfát láttam. Csak álltam a szobában az üres szekrénybe meredve, és próbáltam felfogni, hogy valójában mi is történt az imént. A szívem veszettül kalapált a dühtől és az izgatottságtól, a verejték patakokban folyt a hátamon. Az arcomhoz nyúltam, de nyoma sem volt rajta semmilyen sérülésnek, az ökleimen sem látszottak zúzódások.

Csak képzelődtem? Csupán álmodtam volna az egészet? Lehet, hogy csak az elmém űzött velem tréfát, vagy az elmúlt évek alkoholizmusa kikezdte a pszichémet és emiatt hallucináltam? Bárhogy is volt, el akartam tűnni onnan. Egy percet sem bírtam tovább abban a szobában maradni. Magamra rángattam nyirkos ruháimat, felvettem a bakancsom és már indultam is.

Nagy lendülettel léptem ki a szobából, de ahelyett, hogy az emeleti folyosóra értem volna, zuhanni kezdtem. Néhány méter után egy autó motorháztetején landoltam. Nagy dörrenéssel csapódtam be. Még az előző élmény hatása alatt voltam és máris egy újabb vízióba csöppentem. Riadtan kászálódtam le az autóról és igyekeztem kitalálni, hogy már megint mi történt velem. Megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra és higgadtan gondolkodni, de nem sikerült. Túl valóságos volt az élmény ahhoz, hogy szimpla hallucináció legyen. Több volt ez annál. Valami más. A mellkasom fájt az esés miatt, éreztem a napsugarak melegét az arcomon és hallottam a körülöttem álló embereket. Körbe néztem, hogy lássam, most hová kerültem.

A környéket azonnal felismertem. Brooklyn belvárosában voltam, a Church sugárúton. Gyerekkoromban minden vasárnap erre jöttünk a szüleimmel a Szent Kereszt templomba. Feltűnt, hogy egyre nagyobb körülöttem a tömeg és mindenki szörnyűködve nézi az autót mögöttem. Megfordultam és láttam, hogy a kocsi alaposan összetört, de nem attól, hogy az imént rázuhantam. A karosszéria eleje szinte teljesen eltűnt egy ütközés nyomán. A motortérből gőz szivárgott és a megsérült fékcsövekből az olaj az útra folyt. Az utat és az autót is sűrű üvegtörmelék lepte el. Nem messze tőlem egy üvegtáblákat szállító teherautó állt, aminek a jobb oldala erősen megrongálódott. Valószínűleg abba rohant bele ez az autó.  Lenéztem és egy összegyűrődött rendszámtáblát láttam a lábam előtt. Felvettem és kissé széthajtogattam a horpadt lemezdarabot. Azonnal felismertem rajta a számokat. Ez apám autójának a rendszáma volt. Ahogy jobban megnéztem az összetört roncsot felismertem benne a mi régi családi autónkat. Ekkor rájöttem, hogy a szüleim autójára zuhantam, a hely pedig a Church és a Johnson kereszteződése ahol annakidején egy meleg, tavaszi vasárnapon autóbalesetet szenvedtünk.

Benéztem az autóba a pókhálós szélvédőn keresztül. Apám a sofőrülésen ült ráborulva a műszerfalra, ami mélyen benyomódott az utastérbe. Az arcát nem láttam, de azt igen, hogy a szájából kifolyó vérvörösre festette a barna bőrt utánzó műanyag belső borítást. A kormány teljesen összeroncsolta a mellkasát. Anyám az anyósülésen ült. Sápadt, hófehér arcán néhány vérpötty rikított, tekintete, mint a reflektor fényében megriadt őzé. Nem szólt és nem is mozdult, csak tágra nyílt szemeivel követett.
Őrjítő kétségbeesés hatalmasodott el rajtam. Egyszer már láttam őket meghalni. Nem bírtam volna újra végignézni a halálukat; nem tudtam volna elviselni, ha megint elveszítem őket. Még egyszer nem. Habozás nélkül szaladtam anyámhoz, de nem tudtam kiszabadítani, mert az oldalajtó beragadt. Felugrottam az összetört motorháztetőre és puszta kézzel kitéptem a szélvédő maradékát a helyéről. Behajoltam és megpróbáltam kicsatolni a biztonsági övét, de a csathoz nem fértem hozzá.
– Nyugalom, mindjárt kiszedlek titeket innen! – bíztattam remegő hangon. – Kerítek egy kést! Csak ne mozdulj!

Ő nem felelt csak a hó fehérjével vetekedő arca mélyéről nézett rám kerek, halálfélelmet sugárzó szemeivel. Ekkor hirtelen kitátotta a száját és érdes, szörcsögő hangot hallatott. A nyakán lévő egyenes, keskeny sebből sebesen patakzani kezdett a vér majd a metszés mentén megbillent a feje és oldalra leborult. Rémülten kaptam utána mielőtt elgurult volna és mintha bármit is számított volna visszaraktam a nyakára és erősen rászorítottam.

– Most nem végződhet, úgy! Nem történhet meg újra! – kiabáltam rá a fejét szorítva, de a tág szemekből már eltűnt a félelem. Üresen, élettelenül meredtek a semmibe. A hátsó ülésen egy tízéves forma fiút láttam kuporogni. Magamra ismertem. Én voltam az a fiú sok évvel ezelőtt. Alig hallhatóan motyogott valamit ijedt, elcsukló hangon.
– Én nem akartam… véletlen volt… én csak kérdeztem, de nem akartam… nem akartam…
– A te hibád! – ordítottam rá. – Miattad volt az egész! Miért kellett neked pofázni miközben vezetett? Miért nem tudtad befogni a szádat? Most nézd meg mit csináltál! Nézd meg!

Ekkor két rendőr hátulról karon ragadott és lerángatott a motorháztetőről majd a szörnyülködő járókelők szeme láttára elvonszoltak az autótól. Őrjöngve próbáltam kiszabadítani magamat a szorításukból, mire az egyik a gumibotjával kétszer gyomorszájon vágott. Pontosan ütött a fakabát. Görcsbe rádúlva csuklottam össze, ahogy beszorult a levegő. Ezután a karomnál fogva felemeltek a földről és egy rabszállító kocsihoz vonszoltak. Az egyikük kinyitotta a hátsó ajtót és szó nélkül egy nagy taszítással belöktek az autóba.

Arccal előre értem földet, majd hallottam, ahogy becsapták mögöttem az ajtót. Percekig még összegörnyedve hevertem a földön és éreztem, hogy a fájdalom és düh némi könnyet préselt ki a szememből. Sokára sikerült csak rávennem magamat, hogy feltápászkodjak.
Ismét az apró motelszobában találtam magam, körülöttem a minimál berendezéssel.
Mélyeket lélegeztem és letöröltem a kicsordult könnyemet. Éreztem, ahogy ereimben szaporán lüktetett a vér. Minden szívdobbanásomat viszonthallottam a fülemben. A testemben szétáradt adrenalintól pupilláim kitágultak. Biztos voltam benne, hogy az iménti élmény sem volt hallucináció. Minden percét újra átéltem annak a szörnyű balesetnek. Úgy éreztem, hogy minden eltemetett érzésemet és elnyomott fájdalmamat felszínre hozta ez az átkozott hely. Szembesített a félelmeimmel, amiket a tudatom mélyére temettem – vagy az alkohollal kiégettem. Csupasznak éreztem magam. Ez a szoba kifordította az elmémet és kimazsolázta belőle mindazt, amire soha többé nem akartam emlékezni, ami elől menekültem majd a legnagyobb élvezettel vágta az arcomba. Tudtam, hogy nem szabadulhatok innen addig, amíg nem végez velem.

Meg akartam mosni az arcomat. Érezni akartam, ahogy a hideg víztől elfagy a bőröm. A fürdőbe indultam, de mielőtt kinyitottam volna az ajtót egy pillanatra elmélázott a kezem a kilincsen. Arra gondoltam, hogy vajon mi vár rám ennek az ajtónak a túloldalán, milyen rémséggel kell most szembenéznem. Régi, elfeledett érzés hatalmasodott el rajtam: féltem. Isten tudja mióta nem éreztem már ezt a gyomortájékon émelyítő, tudatot beszűkítő, szívet nyomorító érzést.

A biztonság kedvéért hátraléptem és lábbal löktem be az ajtót. Nem akartam semmilyen csapdába belesétálni. Az ajtó nyikorogva kitárult, majd tompán dörrenve a falhoz csapódott. Felkattintottam a falon a kapcsolót, mire egy csupasz villanykörte éles, vakító fénye töltötte be a kis fürdőszobát. Egy átlagos zuhanyfülkét láttam, ami nem volt ismerős számomra. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is jártam volna ebben a szobában.

Bizalmatlanul léptem át a küszöböt miközben tekintetemet körbejárattam a szűk falak között. A helyiséget dohos, párás levegő és szúrós fertőtlenítő szag zavaros elegye lengte be. A csempéken és a padlón látszott, hogy sebtében takarítottak itt utoljára. A koszos vizes ronggyal áttörölt felületekre csíkos, homályos maszat száradt miután elpárolgott a víz és hátrahagyta a piszok és a súrolószer szürke elegyét. A sarokban egy zuhanytálca volt behúzott műanyag zuhanyfüggönyökkel takarva, vele szemben egy vécécsésze lehajtott tetővel. A vécétető alól halk, csobogó hang hallatszott. A falon kis mosdókagyló, amin már repedezett a matt porcelánmáz, felette méretes falitükör. A mosdó szélén egy apró, még nem használt szappan hevert, a törölközőtartón pedig egy fehér, tisztának látszó frottírkendő lógott, ami alig volt nagyobb, mint egy nagyobb szalvéta.

Miután beléptem az ajtó mögé néztem. A sarokban egy kisméretű henger alakú, fém szemetes állt. Ráléptem a tetőnyitó pedálra. A tető megemelkedett és feltárta a kuka üres, fémes belsejét. Visszaejtettem a fedelet és a zuhanyfülke felé fordultam. Pár pillanatig csak szemeztem az összehúzott, sötét zuhanyfüggönyökkel. Végül lassan feléjük nyújtottam a karom. Óvatosan két ujjamat a függönyök találkozása közé ékeltem. Kissé széthúztam őket. Belestem az így keletkezett apró résen. Sajnos nem láttam tisztán mögéjük. Pedig tudni akartam, mi van ott. Látnom kellett! Hirtelen félrerántottam az egyik függönyt. A falról egy vízkőtől vastagon borított öreg zuhanyrózsa meredezett felém. Lábamnál rozsdás zuhanytálca, benne egy műanyag lábrács, amit már néhol belepett a tálca vasoxidja. Leszámítva a garantált bőrfertőzést okozó lábrácsot, semmit nem láttam, ami aggodalomra adott volna okot. Tovább fordultam a vécécsésze felé. Lábammal felemeltem a tetejét, hogy lássam a csobogó hang forrását. Valószínűleg a tartály tömítése eresztett, ezért szivárogott a víz vékony csíkban, ami maga mellett már vastag, sárgás-barnás vízkőmedret épített a csészében.

Megkönnyebbülve léptem a mosdóhoz. Végre megmosakodhattam. Nincs se újabb látomás se vízió. Azonban mikor elfordítottam a csapot a kifolyóból vastag sugárban vörös áradat lövellt ki. A vérvörös folyam a mosdótálnak csapódott majd mindenfelé szétfröcskölt, teljesen beterítve a ruhámat és az arcomat. Mire kapkodva elzártam a csapot már a számban éreztem a fémes, keserű ízt, a szememet pedig marta a sűrű folyadék. Kétségbeesetten próbáltam szárazra törölni magam, a számból pedig igyekeztem kiköpni a vas ízű lét. Miután a szememből kikönnyeztem a vérszínű iszapot és a számból is kitakarítottam annak maradékát, alaposan megtöröltem az arcomat. Két ujjbegyemet végighúztam a mosdókagylóban és megszagoltam a szemcsés, leginkább híg sárra emlékeztető masszát.
Csak rozsda volt! Semmi több! Csak a rozsdás víz szabadult ki nagy nyomással a csövekből. Fellélegeztem. Egy pillanatra azt hittem valami egészen más terített be az imént. Ez az átkozott hely kikezdte az idegeimet.

Óvatosan újra megnyitottam a csapot. A vöröses-barnás víz levegővel keveredve pöfögött a kifolyóból. Kisvártatva sötét tónusa világosodni kezdett, ahogy a rozsda kiürült a csövekből, majd végül teljesen átlátszóvá vált. Bár a szaga még mindig erősen fémes volt, nem bírtam ellenállni a jéghideg víz csábításának. Két markomat vízzel telítettem és belemártottam az arcomat. Jól esett, ahogy átjárt a hideg, egy pillanatra még a lélegzetem is megakadt. Még néhányszor megismételtem a mozdulatot majd elégedetten elzártam a csapot. Ám ekkor egészen váratlan dologra lettem figyelmes.

Amikor felegyenesedtem és belenéztem a méretes falitükörbe egy idegen nézett vissza rám. Fejformája és arcvonásai az enyémek voltak, de sokkal idősebb volt nálam. Egy sovány, hajléktalan férfit láttam, szakadt, koszos ruhákba öltözve. Arca maszatos és beesett, rajta kéthetes borosta, szemei mély alkoholmámorban úsztak. Vállig érő zsíros, ősz haja kócosan lógott alá. Még időm sem volt felfogni, amit láttam, amikor a férfi hirtelen előre lendült és kihajolt a tükör síkjából. Felsőteste úgy lógott ki a tükörből, mintha csak egy ablakon keresztül nézett volna be a fürdőszobába. Megpróbáltam hátraugrani, de ő utánam nyúlt és bütykös kezével torkon ragadott. Olyan közel húzott magához, hogy szinte összeért az arcunk miközben úgy szorított, hogy majdnem elroppantotta a gigámat.

– Nézz meg jól! Nézd meg, mivé leszel majd! – lehelte az arcomba botladozó nyelvével a szavakat. Éreztem, hogy szájából büdös pálinkaszag áradt, ami keveredett a gyökérig rohadt, fekete szuvas fogak, és a gennyes, gyulladt íny orrfacsaró bűzével. Rongyos ruhái szúrós, savanyú testszagot árasztottak. Erős hányinger és a szorító légszomj érzése kavargott a mellkasomban. 
– Nyomorulttá tesz majd a tudat, hogy mindenki, akit valaha szerettél miattad halt meg! Akár csak a szüleid. Ha nem jár a szád a hátsó ülésen, az apád az utat figyelte volna és elkerülte volna az ütközést. Te vagy az oka, hogy felnyársalta őt a kormányoszlop, anyádat meg lefejezte egy üvegtábla. Aztán ott van még a feleséged, akit egyedül hagytál otthon, amikor valamelyik lotyódnál henteregtél. Nem voltál mellette, amikor szüksége lett volna rád, amikor az a behemót állat megerőszakolta. Miféle ember vagy te? Még a képedet sem toltad el annak a szadista rohadéknak a tárgyalására. Nem voltál ott, amikor felmentették.

– Meg… meg fogom… ölni… – hörögtem satuként szorító markában. A fejem elvörösödött, a szám színe lilára váltott, ahogy ujjnyi vastagra dagadt nyaki ereimben lelassult a véráramlás.
– Ezért mész hát Las Vegasba, hogy végezz vele? Akkor nyilván ezért tartod a kesztyűtartóban ezt is – azzal egy csőre töltött ezüstmarkolatú negyvenötöst tolt a képembe. Megismertem, az én pisztolyom volt az.
– Szerinted lesz bátorságod meghúzni a ravaszt? Ha majd szemtől szemben állsz vele, képes leszel szétlőni a kopasz fejét? – kérdezte majd a halántékomhoz szorította a fegyver csövét. – Szerintem gyáva vagy ahhoz, hogy megtedd. Mindig is gyáva voltál! Nem fogod tudni legyőzni a saját démonaidat. Semmivé leszel, elemészt majd alkohol és a mocsok. – egy halk kattanás jelezte, hogy kibiztosította a pisztolyt. – Megmutatom neked, hogy mit is kéne tenned valójában. Most jól figyelj!
A csöves hatalmasra tátotta a száját azután belefordította a pisztolyt és meghúzta a ravaszt. A torkolattűz éles villanása teljesen elvakított. Éreztem, ahogy a sűrű, bűzös vérpermet elborította az arcomat. A bütykös kéz szorítása megszűnt a nyakamon és hátraestem, egészen a fürdőszobafalig. A földön fetrengve ordítottam miközben mindkét kezemmel az arcomat csapkodva próbáltam megszabadulni a rám fröccsent vértől. A sokktól és az undortól hajtva képtelen voltam leállni. Hosszú percekig csak artikulátlanul ordítoztam és eszelősen dörzsöltem az arcomat, hogy minden csepp vért letöröljek, mielőtt az a bőrömre száradna.

Mikor végre elmúlt a pánikroham és a remegő kezeimre néztem egy csepp vért sem láttam rajtuk. Végigsimítottam az arcomat, de vér helyett csak némi izzadtságot töröltem le a homlokomról. A tükör sértetlen lógott és a falon sem volt nyoma a szétfröccsent agyvelőnek.
Csak egy újabb rémkép volt az iménti vízió, nem a valóság. Egy újabb kísérlet, hogy megtörjön ez az átkozott szoba. Azt hiszem ez sikerült.

Elég volt. Éreztem, hogy már nem bírtam többet elviselni. Egy fal omlott le az elmémben és már másképp láttam mindent, beleértve az egész elcseszett életemet. Egyszerre kitisztult az összes hazugságom, amit elhittem magamnak. Rohadtam kívül-belül. A gyomrom nem bírta tovább magában tartani a tartalmát. A vécékagyló fölé hajoltam és hánytam. Kijött belőlem az egész napi whisky és némi maradék kaja délről. Az utolsó öklendezésem végén valami tompán koppant a kagylóban. Egy apró, hengeres fém tárgy gubbasztott a félig emésztett ebédem közepén. Kikotortam és a csaphoz siettem vele, hogy lemossam. Miután a víztől megtisztult, láttam, hogy egy negyvenötös töltény sértetlen acélköpenyes magját tartom a markomban. Csodálatos volt, ahogy elemi erővel ragyogott, szétszórva palástjáról az erős izzó tompítatlan fényét.
Hirtelen minden olyan egyszerűvé és világossá vált.
Már tudtam mit kell tennem.