Vannak utazások, amikor lényegtelen, hogy honnan indulunk, és mióta vagyunk már úton. Csak a cél számít és az, hogy milyen utat kell még bejárnunk ahhoz, hogy azt elérjük. Ez én utam is ilyen volt. Nyugatra tartottam Las Vegasba. Volt ott egy elintézetlen ügyem, amit még mindenképpen le akartam zárni.
Nem számoltam a napokat, de úgy hiszem, már egy hete taposhattam a gázt. Minden nap ugyanúgy telt, mint az előző. Addig vezettem, amíg már majdnem elájultam a fáradtságtól a volán mögött. Ha megéheztem ettem, ha álmos voltam aludtam – ott, ahol tudtam. Útszéli koszos motelek, olcsó lepusztult prosti szállók, kamionparkolók, nem válogattam. Volt, hogy csak félreálltam az út mellé, és hátradöntöttem az ülést. Beértem ennyivel is. Nemrég hagytam el egy táblát, ami kopottas cirádás betűkkel üdvözölt Wyoming állam területén. Közeledtem. Még néhány nap és odaérek – ekkor még ezt hittem.
Öreg Fordom kerekei a régi harmincas főút aszfaltját rendületlenül gyűrték maguk alá. Igazi hamisítatlan közép-nyugati vidék volt ez. Körülbelül egy órája hagytam el az utolsó lakott települést és a térkép szerint még legalább ugyanennyi választott el a következőtől. Egyetlen autót sem előztem meg és egy árva lelket sem láttam az úton szembejönni. Félúton jártam a senkiföldjén.
Az út mentén napégette szikár kórók meredeztek ameddig a szem ellátott. Néhol egy-egy bokros cserje fakózöldje törte meg a barna homok és a csupasz, tövises bokrok egyhangú hegemóniáját. A szürke aszfaltcsík mélán tekeregve szelte ketté ezt a kietlen tájat, hogy aztán a látóhatárhoz érve a semmibe vesszen. A visszapillantó tükörben láttam, hogy a kerekek felverték az útról a finom homokot, ami így szürke fátyolként fedett el mindent, amit eddig magam mögött hagytam. A Nap már rég lemenőben volt. Fekete napszemüvegem lencséi kelletlenül tükrözték vissza a lassan horizont alá olvadó narancssárga korongot. A lehúzott ablakon keresztül monoton dohogott fülembe a menetszél. Kezdett lehűlni a levegő.
Ahogy az utolsó sugarak is elfogytak az égről és a vöröses derengést éjszakai sötétség váltotta fel, a hőmérséklet pedig hirtelen zuhanni kezdett. Hideg szél vágott az arcomba, ami mintha esőcseppeket hozott volna magával. Gondoltam, rágyújtok. Reméltem, hogy a cigarettafüstje kissé melegen tart. Két utolsó szál cigarettám egymást kergetve bukdácsolt a gyűrött dobozban. Legközelebb legalább egy kartonnal veszek – határoztam el és az egyiket már meg is gyújtottam. Alig értem a cigi feléhez, amikor metsző szél süvített be az autóba. Elviselhetetlen lett a hideg, ezért kidobtam a dekket, és feltekertem az ablakot. Még bőrdzsekim cipzárját is összehúztam és rákapcsoltam a fűtést. Az évszakhoz képest szokatlanul hideg este csapott le rám. Hamarosan nagy koppanással kövér esőcseppek kenődtek szét a szélvédőn. Ezután nem kellett sokat várnom és a szórványos kopogás egybefüggő morajlássá alakult, ahogy egy sűrű esőfüggöny elborította autóm karosszériáját. Az ablaktörlő hevesen zakatolt, de csak nehezen bírt a szélvédőn lefolyó vízfátyollal. A lámpák fényét teljesen elnyelte a szinte egybefüggő vízfüggöny. Alig láttam valamit az éjszakai útból, úgyhogy jócskán vissza kellett vennem a tempóból.
Néhány mérföldet tehettem meg a szakadó esőben, amikor autóm hirtelen nagyot rántott alattam. A műszerfal elsötétült és a fényszórók is kialudtak. Még néhányszor döccent az öreg Ford, majd a motorja végleg leállt. Hangtalan gurultam tovább, majd az út szélére kormányoztam az autót, és lassan megálltam.
– Az ördögbe! – dühöngtem.
Ennél rosszabbkor nem is makacsolhatta volna meg magát ez a vén csataló. Próbáltam újraindítani, de az önindító rekedt köszörülésén kívül semmilyen életjel nem hallatszódott a motortérből. Vártam egy keveset, majd ismét megpróbáltam beindítani az autót, de így sem jártam sikerrel. Elakadtam.
Néhány percig tanácstalanul üldögéltem a volán mögött. Próbáltam gondolkodni. Mérföldekre voltam a legközelebbi lakott településtől. A gyaloglás kizárt. Az éjszaka közepén nem sokáig jutnék ebben a felhőszakadásban. Az esélye annak, hogy valaki erre járjon és észrevegyen elég csekély. Órák óta nem láttam egy teremtett lelket sem. Nem túl fényes kilátások, de valamit tennem kellett különben odafagytam volna az üléshez. Dacolva a szakadatlanul ömlő égi áldással kipattantam az autóból és felnyitottam a motorháztetőt. Reméltem, hogy talán csak egy kábel csúszott le az akkuról, vagy valami helyben javítható banális hibával állok szemben. Elővettem az öngyújtómat, hogy azzal világítsak, de egy elsuhanó hideg fuvallat elfújta a lángot. Amíg a légmozgást éreztem egy hosszú, elnyújtott sóhajt véltem hallani a hátam mögül. Annyira valóságosnak tűnt a hang, hogy körbenéztem a forrást kutatva, de sehol sem láttam senkit. Ezután újra próbálkoztam most kezemmel takarva a gyújtót, de egy újabb, az előzőnél hidegebb és sebesebb légáramlat megint kioltotta a pislákoló gázlángot. Ekkor széthúztam a cipzáram és kabátommal tartottam fedezéket. Mikor ismét belobbantottam a gázt, annyira erős és fagyos széllökés kapott oldalba, hogy az kis híján ledöntött a lábamról. A hideget a csontjaimban éreztem, az esőcseppek mint ezernyi tűhegy vágódtak az arcomba. Esélyem sem volt, hogy ebben az ítéletidőben bármit is tudjak kezdeni a motorral. Gondoltam visszaszállok az autóba és kivárom a vihar végét, amikor egy felvillanó fényforrást vettem észre a sötétben. Megpróbáltam kitalálni vajon mi lehetett az, és milyen messze lehet tőlem, de a következő pillanatban már el is tűnt az esőben. Vártam pár másodpercet hátha újra megpillantom. És így is történt. Ismét láttam pislákolni a fényt. Autó nem lehetett, mivel nem mozogott és az úttól is túlságosan félre esett. Település vagy épület sem jöhetett szóba – legalábbis a térkép szerint.
Akkor vajon mi lehet? Csak álltam ott a szakadó esőben és révetegen, megigézve meredtem az apró, kissé pulzáló fényforrás felé. Az a különös érzés támadt bennem, hogy a fény valamiféle irányzék vagy útmutató lehet. Akár egy világítótorony, ami a sötétben irányt mutat az éjszakai viharban eltévedt, tengeren hánykolódó hajósoknak. Bármi is legyen az ott a távolban, vonzott magához a fénye. Tudni akartam, hogy mi az. Döntöttem! Lecsaptam a motorháztetőt és ott hagytam az autót az út szélén. Összehúztam a kabátom, feltűrtem a gallérom és a szűnni nem akaró felhőszakadás közepette szapora léptekkel elindultam a fény felé.
Ahogy közeledtem, egy a főútra merőleges bekötőutat vettem észre az út jobb oldalán. A keskeny földút mellett magas faoszlop meredezett tetején ovális táblával. A felhők között cikázó villámok élesen felvillanó fényében egy pillanatra kirajzolódtak a táblára mázolt egyszerű betűk: MOTEL. A földút egyenesen a fényforrás felé vezetett. Habozás nélkül fordultam jobbra és felgyorsítottam a lépteimet. Ahogy a földúton haladtam egy kétszintes, lapostetős ház kontúrjai kezdtek kirajzolódni a sötétben. A minimalista, masszív, robosztus faépület a bekötőút végén terpeszkedett. Amennyire a sötétben meg tudtam ítélni a ház festése erősen kopott, külseje elhanyagolt, igénytelen volt. Tőle jobbra üres murvás parkoló húzódott. A ház oldalában számos ablakot véltem felfedezni, de fény csak az egyik földszinti ablakból szűrődött ki. Ez volt az a pislákoló sugár, ami idevezetett. A bejárat fölé ügyetlenül felfestett Motel felirat hirdette az erre tévedőknek, hogy nem egy túlméretés családi házzal, hanem egy alkalmi pihenőhellyel van dolguk.
Az ablakon át mozgást láttam a házban. Ez azt jelentette, hogy találtam valakit, akitől segítséget kérhettem. Lehet, hogy a peches lerobbanásom, az éjszakai vihar vagy csak ez az öreg, ormótlan épület volt az oka, de valahogy nem éreztem eufórikus megkönnyebbülést. Pedig nem kis szerencse kellett ahhoz, hogy a semmi közepén pont egy motel közelében akadjak el. Úgy éreztem, hogy ez az egész sokkal inkább volt sorsszerű, sem mint szerencsés véletlen. Mindenesetre nem volt választásom. A bejárathoz mentem, de mielőtt lenyomhattam volna a kilincset a zár kattant és az ajtó magától kinyílt. Mintha már vártak volna rám.
A bejárat fölé akasztott csengő élesen csilingelt, ahogy az ajtó meglökte. Nehéz, nikotinfüsttel átjárt savanyú levegő terjengett a házban. A háttérben egy rádióból sportközvetítés szólt rekedt, sistergő hangon. A szoba amolyan recepcióként szolgált. A berendezés erősen idejét múlt és ódivatú. Az ajtótól jobbra láttam egy szövetkanapét és néhány a hetvenes évek formavilágát idéző fotelt, amik egy sárga, kerek műanyag asztalt fogtak közre. Az asztalon rendezetlen kupacban megsárgult magazinok hevertek. A falakon, néhány ferdén felakasztott fakó fénykép oldotta a mintás tapéta egyhangú giccsét. Az az érzés támadt bennem, hogy ebben a motelben örökre megállt az idő.
Az ajtótól balra volt a recepciós pult, ami mögött egy köpcös, ápolatlan külsejű férfi állt atlétatrikóban. Mindkét könyökével a pultra támaszkodott és közben engem bámult.
– Ajtó! – vakkantotta el magát erősen rekedt, kellemetlenül érdes hangján.
Nem tetszett a hangnem, de nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt kikérjem magamnak. Bezártam az ajtót és rögtön a lényegre tértem.
– Elakadtam az autómmal. Használhatnám a telefonját? – kérdeztem.
Mélyen barázdált arcából keskeny, gyanakvó szemeivel alaposan végigmustrált. Látta, hogy tetőtől talpig átáztam, minden porcikámról folyt a víz.
– Öt dolcsi – bökte ki foghegyről. Szó nélkül fizettem ki az ötöst, amit mohón zsebre vágott, majd kirakott egy tárcsás készüléket a pultra. Felvettem a kagylót, hogy hívjam a tudakozót, de a hangszóróból várt búgó hang elmaradt.
– Nincs vonal – mondtam.
– Viharban sosincs – hörögte cigarettafüsttől megkopott hangján.
– És az ötös? – kérdeztem szemrehányóan.
– Ha működne, akkor egy tízes lett volna – mondta, majd hangos nevetésbe tört ki, ami hamar heveny hurutos köhögésbe torkolt. Készültem, hogy elégtételt vegyek rajta, de abban a pillanatban kivágódott egy ajtó a recepciós pult mellett, és egy testes, pufók asszonyság viharzott be rajta. Kerek fejét boglyas ősz haj övezte. Vastag szemüveglencséin keresztül kíváncsi szemei óriásiaknak tűntek. Maszatos kötényéből és a kezében szorongatott rongyból arra következtettem, hogy éppen konyhai teendőit szakította félbe. Kérdően pillantott körbe.
– Úgy látom, mama, hogy vendégünk jött – mondta a férfi, majd hosszan, sejtelmesen egymásra néztek.
– Nem terveztem, hogy maradok – tiltakoztam, de mire ezt kimondtam, már meg is bántam. Ugyan mi mást is tehettem volna?
– Akkor hát minden jót! – mondta flegmán. – Biztos talál egy másik motelt a közelben. Van is egy nem messze innen, igaz, mama? Alig negyven mérföld – itt gúnyosan felnevetett, majd elhallgatott.
Hosszú másodpercekig csak némán néztek rám, mintha valóban arra vártak volna, hogy elinduljak. Feszengve hallgattam; nem tudtam, hogyan mondjam meg, hogy mégis maradok. Nem akartam megalázkodni. Ekkor megütötte a fülem a rádió hangja. A sportkommentátor lelkesen ecsetelte, hogy az Oakland Riders az első csapat, aki nem csoportgyőztesként jutott be a rájátszásba és most esélyük nyílik a Philadelphia Eagles ellen megnyerni a XV. Super Bowl-döntőt. Éreztem, hogy valamit mondanom kellett.
– Az Eagles–Riders-döntő nem 1980–ban volt? – kérdeztem kapva a témán.
– Mi van? – horkant fel a férfi a pult mögött.
– Azt mondták a XV. Super Bowl-döntőt közvetítik. Az 1980–ban volt. Megismétlik a közvetítéseket?
A férfi felegyenesedett a pultról. Arcáról azonnal eltűnt a gúnyos vigyor, szemeiben bizalmatlanságot véltem felfedezni. Lenyúlt a pult alá és kikapcsolta a rádiót. A hirtelen beállt néma csend még kínosabbá tette a helyzetemet. Méregetett még egy darabig keskeny szemeivel, majd megszólalt:
– Na, most akkor marad, vagy mi van?
Hálás voltam érte, hogy megkönnyítette a helyzetemet. Nem feleltem csak bólintottam.
– Óhajt vacsorát az úr? – kérdezte az asszonyság magas, nyikorgó hangon. Tekintetem a virsli ujjai között szorongatott szotykos rongyra tévedt. Láttam, ahogy beletúrta a mosogatóleves, rongyos anyagdarabba vastag ujjait, amiken rikítottak a megvastagodott gyászkeretes körmei. Fejemmel intettem, hogy lemondok a kínált szolgáltatásról.
– Akkor egy százas lesz.
Elég borsos ár egyetlen éjszakáért, amihez még vacsorát sem kértem, de kifizettem. A férfi úgy vette el tőlem a két ötvenest, hogy egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Ezután egy kosárkát rakott a pultra, amiben egy tucat szobakulcs hevert. Kérdőn néztem rá.
– Válasszon – biztatott. – Tudja éppen nincsen telt ház. Bármelyik szobát megkaphatja.
Találomra kivettem egy rézkarikára felfűzött kulcsot, ami mellett kicsi műanyag korong fityegett. A korongba a tízes számot karcolták. Erre mindketten elégedetten elmosolyodtak.
– Jó választás – mondta a férfi majd ismét összenéztek.
– Dohányárut tartanak? – kérdeztem ügyet sem vetve a megjegyzésre.
– Azt nem. Nem dohányzom – mormogta. Tekintetem lassan a pult alól felszálló kacskaringós füstoszlopra siklott. Szúrósan néztem fel, egyenesen a férfi szemeibe. Más körülmények között már biztosan eltörtem volna a fickó orrát, aki nem volt szívbajos. Lenyúlt a pult alá és egy félig szívott cigarettát vett elő. Mélyen beleszívott, amire a parázs legalább fél centisre hízott. A füstöt elégedetten fújta ki az orrán.
– Tudja, a dohányzás árt az egészségnek – mondta és kihívóan állta tekintetemet. Ökölbe szorult a kezem, a homlokomat kiverte a hideg verejték. Nem sokon múlt, hogy nem rántottam át a pulton és toltam le a parázsló cigarettát a torkán. Uralkodtam magamon.
– Akár bele is halhat – mondtam végül, de nem hatotta meg élces megjegyzésem. Lenézően vigyorgott rám jelezvén, nem veszi komolyan a fenyegetést.
– Az emeleten van a szobája – mondta unottan, majd lenyúlt a pult alá és visszakapcsolta a rádiót, ami újra rekedt zsivajjal töltötte meg a helyiséget. A férfi és a felesége tekintetével kisérve szó nélkül mentem fel a lépcsőn. Az emeleten hat szoba sorakozott, a folyosó két oldalán három-három. Megkerestem az enyémet, majd elfordítottam a zárban a kulcsot. Egy halk kattanás hallatszott és az ajtó lassan kinyílt. A szobában koromsötétség honolt, az orromig sem láttam. Kitapogattam a falon a kapcsolót és felgyújtottam a lámpát. Reméltem, hogy miután becsuktam magam mögött az ajtót, aznapra véget érnek a megpróbáltatásaim.
Tévedtem.
Várlak a folytatásban is.