A motel 3/3 rész

Epilógus

Másnapra nyoma sem volt az előző esti felhőszakadásnak. A Nap rendíthetetlen trónolt az égen és kíméletlenül szikkasztotta a tájat. A délelőtti hőség már rég felszárított minden nedvességet, amit a föld rest volt magába szívni.
A régi harmincas út mentén néhány rendőrautó sorakozott egymás mögött villogó fényekkel. Az autók egy öreg Fordot fogtak közre, aminek a vezető oldali ajtaja nyitva állt. Az ajtón betört ablak árulkodott az erőszakos behatolásról. Az egyenruhások mindkét irányba lezárták az utat, ami egyáltalán nem okozott fennakadást az út nem létező forgalmában. A lezárástól nem messze egy konténerszállító kamion parkolt az út mellett. Zaklatott sofőrje hevesen gesztikulálva magyarázott a rendőröknek.

A sheriff szolgálati autója sebesen érkezett kelet felől hatalmas porfelhőt húzva maga mögött az útón. A kék-piros lámpák villogása és az éles hangú kürt ellenmondást nem tűrő hangorkánja messziről jelezte az elöljáró érkezését. Ahogy az autó a lezáráshoz közeledett az ütemes vijjogás elnémult, majd a tetősziréna néhányszor türelmetlenül felvakkantott. Erre egy egyenruhás sietve félrehúzta az úton keresztbe kihelyezett mobilkordont. A sheriff autója nagy lendülettel ért a lezárt területre, majd a Ford mellé kanyarodott és állóra fékezett kerekekkel megállt.

Egy erős állú, szögletes arcú, férfi szállt ki határozott mozdulatokkal az autóból.  Szigorú tekintete, egyenes tartása és a karizmája, amit kisugárzott tekintélyt parancsoló volt. Tekintetét végigsiklatta emberein, mire mindenki kissé kihúzta magát és szalutált. Egy rövid bólintással fogadta a köszöntést majd felvette kalapját, amin aranyozott sheriff jelvény csillogott. A fejével intve magához rendelte egyik beosztottját. Egy őrmester lépett hozzá kezében néhány papírral.
– Mi a helyzet? – tért a lényegre a sheriff.
– Egy újabb öngyilkosság, uram.

A sheriff nem örült a hírnek. Dühösen elmormolt egy halk káromkodást, majd hegyesen az út mellé sercintett.
– A kamion sofőrje fedezte fel az autót – mutatott az őrmester a kerekképű, pocakos férfi felé, aki szemmel láthatóan még mindig sokk hatása alatt állt. Zavartan magyarázta vallomását az egyik rendőrnek, miközben idegesen gyűrögette baseballsapkáját.
– Elmondása szerint nyugatra tartott a kamionjával, amikor észrevette a kocsit az út mellett. Megállt, hogy megnézze, hátha valakinek segítségre van szüksége. Ekkor fedezte fel a halott férfit az autóban. Az ajtókat zárva találta és az ablakok is fel voltak húzva. A férfi szájából vér szivárgott a kezében pedig egy pisztolyt látott. A CB-rádióján keresztül hívott minket.
– Mit tudunk a halott fickóról?
Az őrmester néhány személyes iratot adott át felettesének.
– Ezeket a papírokat találtuk nála. Egyébként nem sok infónk van róla. A nyilvántartásban nem szerepel, nincs priusza sem.
– Értesítették már a családját? – pillantott fel a papírokból a sheriff.
– Nincs senkije, uram.
– Hogyhogy?
– A szüleit még gyerekkorában elveszítette egy autóbalesetben a feleségét pedig két évvel ezelőtt meggyilkolták. Rajtuk kívül senkije sem volt. A felesége haláláig volt munkahelye, rendesen fizette az adót, és volt biztosítása is. Aztán két évvel ezelőtt felmondott, és azóta semmi.
– Ez minden?
– Igen, uram. Még annyit sikerült megtudnom, hogy egy éve önként részt vett egy alkoholelvonón… nem sok sikerrel. A kocsija csomagtartója tele van üres üvegekkel.
– Még egy flepnis – morogta a sheriff az orra alatt, majd visszadobta az iratokat beosztottjának. – Mi van a pisztollyal?
– Az is tiszta. A nyilvántartás szerint két hete vásárolta New Yorkban egy fegyverkereskedésben.
– Tehát a fickó az elmúlt két évben rommá itta magát, majd vett egy fegyvert és levezetett ezer mérföldet, hogy pont az én körzetemben lője szét a megkeseredett fejét. Igazán örvendek. Púp a hátamra ez az egész szarság – mondta dühösen és közelebbről is szemügyre vette a Fordot. 
– A holttestet már elszállítattam – sietett tájékoztatni felettesét az őrmester. – A helyszínelők már végeztek vele. Ebben a melegben nem lett volna szerencsés sokáig itt tartani a testet.
– Ki törte be az ablakot?
– A járőr, aki először a helyszínre ért.

A sheriff szélesre tárta a kocsi ajtaját és behajolt az utastérbe. Az autóban émelyítő édeskés szag terjengett. Néhány sötétzöld potrohú döglégy lelkesen zümmögött a beltérben szétszóródott agyvelő és koponyadarabok körül. A tetőkárpitra már rászáradt a szétfröccsent vér és velő. A sofőrülés fej- és háttámláját alvadt vér borította. A kesztyűtartó fedele nyitva állt, benne üres pisztolytáska és egy doboz negyvenötös töltény hevert.
– Lenne itt még valami – kezdte óvatosan az őrmester. – A halott férfi ruhája kissé vizes a cipője pedig sáros volt. Továbbá találtunk némi kormot a kezein és a körmei alatt.
A seriff egy apró, fehér követ vett észre az autó padlóján. Felvette majd megmutatta az őrmesternek.
– Maga szerint mi ez? – kérdezte.
– Ez murva, uram. A férfi cipőjéről kerülhetett az autóba. Úgy látom pont olyan, mint amilyen a közeli bekötőút végén is van.
– Pont olyan – mormogta a sheriff majd tekintete elkalandozott. Tőle nem messze az út jobb oldalán egy a főútra merőleges bekötőút látszott. A keskeny földút mellett magas faoszlop meredezett tetején ovális táblával. A földút végén néhány elszenesedett tartóoszlop állt ki a földből. Szabályos elrendezésük elárulta, hogy ott régen egy robosztus faépület terpeszkedett, amit valaha tűz emésztett el. A szenes oszlopok mellett fehér murvás sáv húzódott.
– A motel miatt van minden – mondta az őrmester, aki szintén a romok felé merengett. – Biztos, hogy ez a szerencsétlen is a romoknál tévelygett, csak úgy, mint azok, akik ezen az útszakaszon lettek öngyilkosok. Átkozott ez a hely.
– Ezt felejtse el! Megértette! – förmedt beosztottjára a sheriff. – Nem akarok átokról meg babonákról hallani. Az öngyilkosságok között hivatalosan nincs semmilyen összefüggés! Ha még egyszer meghallom, hogy valaki a motelt emlegeti, kitépem a nyelvét és megetetem a kutyámmal! Nem akarok a körzetemből sátánista zarándokhelyet csinálni holmi babona miatt. Más se hiányzik, csak hogy a sok életunt öngyilkosjelölt itt vágja fel az ereit nekem.
– Igenis, uram! – felelt rémülten az őrmester.
A sheriff egy erős lendítéssel elhajította az apró fehér követ.

– Az autót mielőbb vitesse el és az útzárat pedig szüntessék meg. Nem akarom, hogy egy erre tévedt okostojás kérdezősködni kezdjen.
– Igen, uram!
– Őrmester! Még egy dolog – itt a sheriff halkan, de nyomatékosan folytatta. – A kormot és a murvát hagyják ki a jelentésből! Megértette?
– Hogyne, uram. Minden világos.
Az őrmesternek esze ágában sem volt ellent mondani. A sheriff ezután határozott léptekkel a kamion sofőrjéhez ment, és rögvest nekiszegezte a kérdést.
– Maga találta meg a hullát a kocsiban?
– Én voltam – válaszolta kissé megszeppenve a sofőr, látva a sheriff határozott fellépését.
– Megvannak a tanú adatai? – kérdezte ezután az egyik egyenruháshoz fordulva.
– Igen, uram.
– Rendben. Akkor maga elmehet! – intett a kamionsofőrnek, aki idegesen toporgott. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit.
– Én… én azt hiszem, hogy tudom mi történt szegény ördöggel – kezdte bizonytalanul.
– Nem tud maga semmit! – legyintett a sheriff és faképnél hagyta a hezitáló sofőrt, aki kisvártatva összegyűjtötte minden bátorságát és a sheriff után kiáltott.
– A motel miatt van minden! Én tudom!

A sheriff hirtelen megtorpant. Néhány pillanatig még rezzenéstelen arccal meredt maga elé majd lassan a válla fölött visszafordult és többször is hosszan végigmérte a sofőrt tetőtől talpig. Úgy tűnt mintha azon tanakodott volna, hogy a férfi megunta-e az életét vagy csak ennyire nem tudja, hogy mikor kell hallgatni. Tapintható volt a feszültség a levegőben. A többi rendőr, akik fültanúja volt a sofőr bátor kijelentésének lélegzetvisszafojtva várta elöljárója reakcióját. A hirtelen beállt néma csendhez a Ford utasterében zümmögő, egyre népesebb döglégysereg döngött sejtelmes háttérzajt. Végül a sheriff megfordult és megindult vissza a riadt tekintetű sofőrhöz. Míg lépdelt fogai közül egy keskeny nyálcsíkot repített ki, ami halk csattanással landolt az út aszfaltján.
– Ugyan, mi a jó francot tud maga? – kérdezte éles hangon.
– Hát… a népek… beszélnek ezt-azt a motelről – felelt lassan hátrálva a másik.
– Az csak városi legenda.
– Nem az – mondta a férfi kapkodva. – Ez egy sok évtizedes história arról a motelról, ami anno itt állt a bekötőút végén. Azt a házat maga a Gonosz lakta! Higgyen nekem, tudom, mit beszélek. Annak idején egy tucat haláleset történt ezen a helyen. A motel összes szobájában meghalt egy ember. Kivétel nélkül mindben! De a legkülönösebb az, hogy mindegyik haláleset öngyilkosság volt. Azt beszélik, hogy átkozott volt az a hely. Messziről képes volt magához vonzani azokat a tévelygő lelkeket, amelyek már életükben sem találták a helyüket a földön. Ezek az emberek miután megszálltak a motelben, soha többé nem hagyták el azt élve. Azt tartják, hogy a tulaj meg a kövér felesége az ördöggel cimboráltak. Úgy gyűjtötték a megtört lelkeket, mint a vadász a trófeákat.

Aztán történt egy napon, hogy a környékbelieknek elegük lett. Véget akartak vetni annak a démoni játéknak, ami itt zajlott. Kaszákkal, vasvillákkal és fáklyákkal felfegyverkezve jöttek, hogy elűzzék az öreget és a feleségét. Erre felé ritkán esik, de aznap este úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Mire ideértek a népek, már nem lehetett megfékezni az indulatokat. Vért akartak. Az ajtókat és ablakokat kívülről bedeszkázták, majd az épületet lelocsolták benzinnel és felgyújtották. Senki sem látott még olyan tüzet, mint amivel a motel égett. A lángnyelvek vérvörösen izzottak és egészen az égig értek, a forróságot pedig még a főúton is érezni lehetett. Egész éjjel lángolt az öreg faház. Én mondom, a pokol tüze égett itt aznap este! Reggelre porrá lett az egész átkozott motel. Csak néhány üszkös oszlop és egy nagy halom parázsló fatörmelék maradt a helyén. A romok még most is ott állnak a bekötőút végén.

Sok emberrel beszéltem azok közül, akik itt voltak akkor este. Ez már több mint harminc évvel ezelőtt történt, de máig nem képesek elfelejteni azt a visítást és halálsikolyt, amit az a két ember hallatott miközben elégtek a bedeszkázott házban. Még másnap reggel is hallani vélték a fájdalmas jajgatásukat a parázsló törmelék alól.
Azóta ha elered az eső, a motel újra feltűnik, és pulzáló fényével csalogatja magához a sötétben eltévedt embereket. Az öreg és a felesége nem nyugszanak, míg a motel összes szobája újra meg nem telik tévelygő lelkekkel. Mind a tizenkettő. Kivétel nélkül!

Itt a sofőr elhallgatott és zavartan körbepislogott a rendőrökre.
– Mint mondtam ez csak legenda – a sheriff erősen kihangsúlyozott minden szót.
– Ez nem legenda – kötötte az ebet a sofőr. – Ha esik, akkor a semmiből megjelenik a motel, mint valamiféle kísértetház.
A sofőr gyors egymásutánban vetette magára a kereszteket.
– Többen is látták már esős éjjeleken a pislákoló fényt a bekötőút végén. Tudom, amit tudok. Az elmúlt harminc évben túl sokan haltak meg már itt ahhoz, hogy ez pusztán véletlen egybeesés legyen.  Mindegyikőjüket a motel hívta magához, hogy aztán elvegye a lelküket.
A sheriff miután végighallgatta a sofőr zaklatott beszédét közelebb lépett hozzá, majd megmarkolta széles szolgálati övét és megigazította azt a derekán, mintha csak kényelmetlen lett volna a viselése. Mikor végzett, jobb kezét sokatmondóan megpihentette a pisztolytáskáján. Ezután a másik füléhez hajolt és lassan, súgva megszólalt.
– Azt tanácsolom magának, hogy üljön vissza a kamionjába és addig nyomja a gázt, amíg el nem éri Renót. Ha megtudom, hogy valahol megáll tankolni, netán lelassít, vagy akár csak lehúzza az ablakot, én esküszöm, hogy megtalálom, kitaposom a beleit és ott helyben elásom az út mellett. Megértette?
A sofőr nem mérlegelt egy percig sem. Bepattant a vezetőfülkébe és már indított is. A kipufogókból vastag fekete füstoszlop csapott ki, ahogy a hörgő tízhengeres motor erőlködve megmozdította a soktonnás vontatmányt, majd egyre fokozva a tempót elviharzott a régi harmincas főúton nyugat felé.

A sheriff nem mozdult még. Néhány percig réveteg tekintettel merengett a földút végén álló szénfekete oszlopok felé, amik üszkös emléket állítottak a harminc évvel ezelőtti lincselésnek. Gondolataiból az őrmester zökkentette ki.
– A tréler már úton van az autóért, uram – mondta és már indult is tovább a dolgára, de a sheriff utána szólt.
– Várjon! Jöjjön ide!
Az őrmester engedelmeskedett.
– Nézzen utána valaminek… de csak diszkréten. – kezdte tőle szokatlan bizonytalansággal a hangjában. – Tudja meg, hogy ez a fickó, aki szétdurrantotta itt nekem a fejét… Nos, ez hányadik öngyilkosság volt ezen az útszakaszon azóta, hogy leégett az a… motel.
– Egészen véletlenül tudom uram – az őrmester válasza óvatos volt, mintha csak csapdát sejtett volna a kérdés mögött.
– Na, akkor ki vele!
– Ő volt a tízedik uram.
– A tízedik? Biztos ebben?
– Igen, uram, biztos. Van ennek valami jelentősége?
A sheriff lezártnak tekintette a beszélgetést. Szó nélkül visszaszállt az autójába és már indított is. Az őrmester azonban nem hagyta annyiban és felettese után szólt.
– Gondolja, hogy lehet valami abban, amit ez a fickó mondott? Lesznek még többen is akik... – az őrmester elhagyta a mondat végét.
– Én nem hiszek a babonákban őrmester – mondta a sheriff, és fürkésző tekintettel a szélvédőn át felnézett az égre.
Kevély napkorong lángolt odafönt, kifehérítve maga körül a horizontok közé feszített fakókék égboltot. Egyetlen felhő sem volt olyan konok, hogy most próbáljon napfényt lopni a wyomingi aszott talajtól.
– Mindenesetre nagyon remélem, hogy senki sem jár majd erre, ha legközelebb elered az eső. – szólt még ki a sheriff az autójából, majd kollégáit hátrahagyva szürke porfelhőbe burkolózva elviharzott kelet felé.