A moszkvai pokolfajzat

Értetlenkedve néztem magamon körbe.
- Hol a faszban vagyok? – kérdeztem önmagamtól suttogva.
Képtelen voltam másodperceknél tovább nyitva tartani a szemeim, de lassan feltérképeztem a terepet. Csövek, infúziók, és kellemetlen tisztítószer szag. Kórházban voltam. De miért is?
A kábaságot lassan kezdte felváltani a mérhetetlen éhség, fájdalom a testem minden pontján.
Senkit sem láttam magam körül. Aztán emlékezni kezdtem...

Nem sikerült. Megint hibáztam.
- Harmadjára basztad el te szerencsétlen. - szidtam önmagam.
Megmentettek. Megmentettek? Akadályoztak, elrontották, beleavatkoztak. Újra hiba csúszott a tervembe. Ahogy mondtam: harmadjára.
Kis idő elteltével egy ápoló lépett be a szobába. Férfiápoló. Nem, nem egy Adoniszt kell elképzelni, ez a történet nem erről szól.
Ellenőrizte az infúziót, állítgatott valamit, aztán észrevette, hogy kiskutyaszemekkel nézem, mintha választ várnék egy fel nem tett kérdésre.
- Áhh, ébren van? Hívom a doktor urat. - közölte fél mosollyal.
- Ne! Várjon egy kicsit. - Húztam az időt. A gyermekkori baleseteim, amiket a saját figyelmetlenségem miatt elszenvedtem, egy dologra megtanítottak. Ha a doktor bácsi jön, ott már valami fájni fog. De nagyon.
- Segíthetek valamiben? Mit szeretne?
- Csak szeretnék feltenni néhány kérdést. - s közben próbáltam összeszedetten beszélni, anélkül hogy kicsorogna a nyálam.
- Amint megengedi, hogy hívjam a doktor urat, felteheti a kérdéseit neki. - mosolygott, majd igazgatni kezdte a párnámat.
- Egy orvos csak diagnosztizál és utasítja az ápolókat. A napi 5 perces viziteken kívül nem kerül bensőségesebb viszonyba a betegekkel. Van fontosabb dolguk is. Ezért tennék fel inkább Önnek néhány kérdést.
- Rendben van. Hallgatom. - s leült mellém egy székre, de már komoly, rideg arccal. Az életben sokféle embert tudtam kezelni, elviselni, de azt az egyet nem, ha a kedvességemért cserébe tömény bunkóságot kapok. Feldühített.
- Levenné rólam a szíjakat? - kérdeztem kimérten.
- Nem gondolja komolyan? - kérdezte gúnyos nevetéssel. - Egy ilyen lányt, akarom mondani nőt, mint maga, hetekig az ágyhoz kéne szíjazni. Nem emlékszik semmire, ugye?
Kezdtem azt érezni, hogy EZ direkt táplálja a dühömet. Kezdett kihozni a sodromból. Csak hamisan mosolyogtam, és megkértem, hívja be végre a doktor urat.
Hetekig kéne leszíjazni? Miért? Olyan ártatlanul feküdhettem itt, mint egy angyalka. Az a rengeteg nyugtató amit bevettem, olyannyira elkábított, hogy a légynek sem tudtam volna ártani.
Ekkora hirtelen becsapódott az ajtó, és megjelent A Doktor Úr.
Alacsony, kövér, pirospozsgás arcú, vastag lencsés szemüveget viselő, bor szagú férfi sétált az ágyamhoz. Sétált? Cammogott. Köszönés nélkül lépett az ágyam végébe, és olvasta a kórlapom. Majd közelebb jött - cammogott - és a pulzusomat mérte. Az arany berakásos Rolex óra elszorította hájas csuklóját. Hangos lihegéssel mozgott a hatalmas hájtömeg. Az izzadtság és bor szag keveredése hányingert okozott számomra, de még mindig éhes voltam. Nem tudtam volna bármit is kihányni. És ekkor - nagy örömömre - megszólalt.
- Hogy érzi magát?
- Szarul.
A szemüveg mögött kidülledt szemekkel pislogott, nem értette, miért vagyok ilyen nyers. Neveletlen? Nem. Ez nem nevelés kérdése.
- Kérem legyen kicsit visszafogottabb. Semmi oka nincs a káromkodásra. Meg tudja mondani hogy hívják?
- Elena Aleskov. A középső nevem Tatjana.
- Hol és mikor született?
- Moszkva. 1996. október 7.
Bólogatott, firkált valamit a kórlapomra, és lehuppant az ápoló által ott hagyott székre.
- Elena. Ön már felnőtt nő. Tényleg szükség van a szíjakra? Vagy úgy érzi, hogy még újabb dührohamokat fog kapni?
- Dührohamot? Lehet, hogy forrófejű ember vagyok, de a dührohamaimat tudom kezelni.
- Elena, Ön megharapott három ápolót, és teljesen kikelt magából, mikor gyomormosást kellett önön végrehajtanunk.
Wow. Mindig is tudtam, hogy valami hibádzik nálam, de hogy 3 doboz altató után még harapdáljak is. Megtudtam végre, miért is kapar ennyire a torkom. Gyomormosás.
Néhány szót váltottunk még arról, hogy milyen gyógyszereket kapok, és akkor feltette a nem várt kérdést.
- Szeretné, hogy behívjam a hozzátartozóit? Már nagyon várják, hogy láthassák önt. De csak akkor, ha  úgy akarja.  A barátját be kellett fektetnünk egy délutánra, mivel nagyon megviselte ami önnel történt.
- Rendben. Hívja be. De csak Őt!
Ivan... Az én drága Ivanom. A bukott őrangyal. Nem szeretem volna vele beszélni. Se vele, se mással. S akkor belépett. Már késő volt. A szobát rögtön bejárta a fűszeres parfümének illata. Azokat a ruhákat viselte, amiket a legjobban szerettem rajta. Vagy éppen szerettem levenni. Fekete pólójának és fehér bőrének kontrasztja tökéletesen kiemelte szemeinek tengerkék színét. Odarohant az ágyamhoz, és sírni kezdett. Sosem szerettem egy férfit sírni látni. Talán azért, mert engem is sírásra késztetett, vagy mert ráébresztett, hogy az őrangyal, a védelmező is csak ember. Érzelmekkel, gyengeségekkel. Rögtön leszedte rólam a szíjakat, majd vérben forgó szemekkel pásztázta végig a csuklómon lévő nyomokat. Sírt. Még mindig sírt. Én nem tudtam. Csak öleltem, mosolyogtam, és újra és újra csak azt hajtogattam: Minden rendben szívem. Minden rendben.
Pár percen belül összeszedte magát, és faggatni kezdett.
_ Miért tetted szerelmem? Nem voltam neked elég jó? Ilyen könnyen itt tudtál volna hagyni? Minden szívfájdalom nélkül? Önző vagy. Rettenetesen önző.
Csak mondta, és mondta. Szemrehányás kérdezősködés. Ekkor úgy éreztem elég. Zsongott a fejem, sípolt a fülem, s ez egyre csak erősödött miközben beszélt hozzám.
Nem lett volna szabad levennie a szíjakat. Megfeszítettem a karjaim, és olyan erősen ellöktem az ágytól, ahogy csak bírtam. Ordítani kezdtem. Hangosan, torkom szakadtából. Mint egy kisgyermek. Csak ültem, és ordítottam. Ivan kiszaladt a szobából rémült arccal, de ekkor már újabb társaságot kaptam. Dr. Hájpacnit, és Mr. Bunkó Ápolót. Rögtön leszíjaztak. Az orvos közölte velem, - miközben továbbra is ordítottam, kapálóztam és ellenkeztem - hogy átszállítanak a megyei pszichiátriára. Ekkor kellemes melegség öntött el. Mosolyogni kezdtem, és rögtön el is aludtam. Azt hiszem...