A magányos lány

Bőrcsizmájának talpa alatt megnyikordúlt a padló.
– Kislányom, hazaértél? – hallatszott az épület földszintjéről. A csizmás láb egy vörös-fekete csíkos térdzokniban és egy fekete, lábszárig érő tüll-bársony szoknyában foyltatódott, csipkés felsővel. „Méghogy kislány?” – gondolta megvetően, már 20 éves, már nem valami kis csitri. Benyitott szobája ajtaján, bezárta maga mögött, szóra sem méltatta anyját. Hosszú fekete haja selymesen fénylett a délutáni napsütésben. Bántotta a szemét a nap, az ablakhoz ment és lehúzta a redőnyt. Utálta a napfényt, a sötét sokkal jobban illett a hangulatához. A fekete árnyak megsűrösödtek, mintha máris este lett volna. Bár az ő lelkében mindig éjszaka van – gondolta, miközben ledobta az iskolatáskáját az ágyra. Az iskolát se szerette, leginkább a társai miatt. Lenézték a stílusa miatt, mert ő más. Pedig nem érezte magát annyira másnak, mégis úgy vélte soha nem fog elérni semmit. Nem figyel fel rá egy kedves, szerető srác se. Nem lesznek tartós baráti kapcsolatai, az egész jövőképe annyira sötét, mint most a szobája vagy még annál is sötétebb. Leheveredett az egyik sarokba és elinditotta az mp3-as lejátszóját. A fülhallgatón felcsendült kedvenc zenéje és vele együtt a gótikus atmoszféra is beleitta magát az agyába. Szemét lehunyva temetőkben, sötét erdőkben, magányos helyeken barangolt. Mintha már nem is a szobában lenne. A zene kezdett folyamatosan megszünni aztán csak a képek maradtak...

Pár utcával arrébb egy fiatal srác próbált elaludni. Már későre járt és másnap munka, de nem jött álom a szemére. Az a lány járt a fejében, a reggeli buszról. Eléggé kitűnik a többi közül, csak feketébe jár, hosszú fekete a haja is, egyedül a térdzoknijába vannak vörös csíkok. Persze, csodaszép leányzó. Sokszor szomorúnak látszik, szeretné néha felvidítani vagy valami, de nem ismeri. Egyszer látta mosolyogni, gyönyörű mikor nevetm rossz látni, hogy a legtöbbször bánatos. Már régen kinézte magának és lesz ami lesz holnap a buszon megszólitja. Ha mégse jön össze, legalább megpróbálta. Ezekkel a gondolatokkal nyomta el az álom.

Kinyitotta a szemét és már igencsak sötét volt. Ránézett az órára: 22:45. Úgy látszik elaludt zenehallgatás közben. Kikapcsolta a lejátszót. Semmi kedve holnap iskolába menni, meg ugy semmihez sincs kedve. Talán most jött el az ideje annak, amit már régóta tervezgetett. Kitapogatta a szekrényen az egyik fiók ajtaját. Nem volt nehéz megtalálni, hamar hozzá szokott a szeme a sötétséghez, egy minimális fény is beszüremlett az ablakon, mert nem húzta le rendesen a redőnyt. Valamin fényesen csillant a fény: egy borotvapengét vett elő. Forgatta az ujjai között egy ideig, nézegette. Visszagondolt, hogy kisgyeremekként milyen felhőtlen is volt az élete, boldog volt... Mára csak a rideg valóság maradt, ami felfalja a lelkét.
Mire gondolatai visszatértek a jelenbe, könny áztatta arcát. Próbálta visszafojtani érzelmeit, nehogy a szülei meghallják hogy sír. Hozzá érintette bőréhez a hideg acélt, gyorsabban kezdett verni a szíve. Még tétovázott 4-5 másodpercig aztán mélyen belevágott a csuklójába. Nyilaló érzés volt, aztán átment zsibbaddás szerübe. Egyre több vágást ejtett a karján, így a sötétben sötétebb színűnek látszott a vér. Érezte, ahogy folyik le a karjain, meleg volt a vére, a szagát is érezte. Már egész tócsa gyűlt alatta egy idő után. Kezdett szédülni, meg gyengülni. Fáradt volt, jó lenne megpihenni lelkileg. Erre gondolt, mikor kezdett nehezebben lélegezni, kiejtette kezéből a pengét. Feje oldalra hanyatlott, szíve megszünt dobogni, szeméből kihunyta fény....

A fiú a buszra várt, eljött a nagy nap ma ad magának egy esélyt a lányt illetően. Megérkezett a busz, megvárta míg az emberek felszállnak, utoljára szállt fel. Nézte a szokásos helyen ahol szokott ülni, de nem volt ott- biztos hátrébb ült le – gondolta. Átfurakodott az embereken, egészen a busz hátuljában kötött ki a végére. Sehol nem volt a lány.... pedig már eltervezte, hogy ma megszólitja, szerette volna megismerni végre. Vajon miért nem jött? Megbetegedett? Vagy valami dolga akadt? Nem baj, -nyugtatta magát- majd lesz más alkalom, holnap vagy valamikor a jövőhéten. Mindig ezzel a busszal szokott járni. Az ablakon keresztül az őszi tájat nézte amint a gyenge szellő sodorja a lehullott faleveleket. „Elhervadtak a fák virágai – merengett – olyan gyorsan elmúlta nyár, néha az emberi életek is túl hamar érnek véget.” A busznyikorgás zökentette ki, leszállt a megállóhelyen és elindult a munkahelye felé...

-Vége-