A lányom és én

Emlékek. Életek. Álmok. A lányom. Én.

Ő a tökéletesség. Formás, nőies csípőjéig érő aranybarnán csillogó, göndör fürtjei egy igazán kivételes arcot kereteznek. Mély, meleg barna szemeivel érzékien, mégis gyermekiesen ártatlanul tekint a világra. Orra finom vonala és igen, azok a telt ajkak! Meseszerű! Úgy ragyog felettünk, mint egy szivárvány. Bájos nevetése mindig a fülemben cseng. Lénye lenyűgöző, akár egy fényes tündér, aki boldogságot, szépséget áraszt a körülötte levő, zord és vad világra. Még azokra is szélesen mosolyog, akikről már mindenki lemondott. Finom kezével aprót csorgat a rászorulók markába. Igen, ő az én lányom.

Nem! Nem szabad buta álmokba ringatnom magam! A romlatlan, varázslatos hercegnő nincs többé! Nem hihetem, hogy egy nap felkel abból a rideg, sötét sírból, hogy lágy hangján így szóljon hozzám: ne félj Anya, én szeretlek! A világ megfosztott a legdrágább kincsemtől. Csak az üresség és a mérhetetlen fájdalom maradt. Könnyeim úgy folynak, mint az őszi, ólmos és ködös eső. Nem, ezek nem nyári záporok, amikben megcsillan a napfény és reményt adnak. Ezek már a fagyot ígérő viharok, amik után csak a zord tél közeledhet. Egy olyan tél, amikor elmarad a karácsony.

---

Két nappal később az újságban egy rövid cikk jelent meg. Egy 44 éves asszony gyászjelentése volt. Részleteket nem közöltek, de a szomszédok még sokáig suttogtak róla, hogy a nő lánya halála miatti fájdalmában megbolondult és öngyilkosságot követett el.

---

A férfi lassan lépdelt az utcán. Úgy érezte furcsán néznek rá, mintha már ő sem lenne épelméjű, mert felesége öngyilkos lett. A fájdalom és a felháborodás keveredett benne. Az embereknek egyetlen jó szavuk sincs hozzá, pedig már sem lánya, sem felesége! Részvét és pár jó szó helyett megvetés veszi körül. A három legfontosabb dolgát vesztette el: élete szerelmét, vele közös gyémántjukat és a becsületét. Mind közül ez fájt a legjobban. A becsülete! "Lehet, hogy érzéketlen vagyok."- gondolta magában. Nem volt az, mert tudta, hogy a becsületét soha többé nem kapja vissza. Feleségével és lányával azonban minden nap találkozott. Csak felpillantott az égre, és látta, hallotta, ahogy a két nő egymás mellett áll és mosolyogva szólnak hozzá: "Ne felejts el bennünket, mi mindig szeretünk"! Ilyenkor lehajtotta a fejét és kezével sebesen letörölte könnyeit.