A költészet parazsai

Kimerülten kászálódott ki az ágyból. Kora reggel lehetett. Miután magára öltötte ruháját és megmosakodott, majd megfésülködött, elkezdte vizsgálni arcát a tükörben. Valósággal megrémült saját ábrázatától. Sápadtnak tűnt, és mintha megváltozott volna előző éjjel óta.
Az egész olyan különös volt.
Végül úgy döntött, hogy lemegy reggelizni, de a konyhába érvén már úgy érezte, hogy egy falat sem megy le a torkán. Aztán újra az a furcsa, megfoghatatlan pánik fogta el, mintha valaki figyelné őt, mint amikor az ember fölé hajol valaki. Majdhogynem a saját árnyékától is megijedt. Szétnézett, de egy lelket sem látott maga körül. Így lassan megnyugodott és rájött, hogy fölöslegesen aggódott. Azonban nem sokkal később hangokra lett figyelmes a kisszobából.
- Hahó! Van itthon valaki?- kérdezte, mivel úgy emlékezett, hogy szülei már elmentek otthonról.

Egy nappal korábban, késő délután, Marron az esőt hívta. Mindig, mikor rossz kedve volt és gyötörték a világ gondjai, fohászt mondott a felhőkhöz. Olykor egész imákat szőtt bánatában…
Azon a novemberi napon úgy határozott, hogy végleg elbúcsúzik a költészettől. Az apró szobácskáknak ablakait nyitva felejtette, hadd tombolhassa ki magát az áldásos eső.
A kandalló tüze élénk színnel égett az emeleti folyosón. Egészen bearanyozta a teret. A házban annyi mécsest gyújtott, ahányat a konyhai kis szekrényben talált. A kuckójában álló gyertyatartó állványra ráhelyezett néhány égőt.
Úgy tűnt, hogy Isten meghallgatta imáját, mert egyszeriben olyan óriási vihar támadt, amekkorát elképzelni sem lehet. Az égiháború hirtelen érkezett, de nemcsak azért, hogy holmi kisgyermekeket megfélemlítsen.

Marron mindenhonnan felkutatta feleslegesnek vélt műveit. Elátkozta mindazt a verejtékes munkát, amelyet valaha rájuk áldozott. Pedig olyan átéléssel és fantáziával alkotta meg mindet! S ennyi értéket elpusztítani botorság lenne, nemde?
A szél dühösen csapkodta az ablakokat. Dörgött és villámlott, s mintha a visszhang felerősítette volna a külső zajokat. Egy színes, cikázó fénycsóva belépett a bejárati ajtón, de a lánynak nem köszönt. A kandalló tüzével és a mécsesekkel volt randevúja.
A szél bejutott az ablakokon keresztül, és szerteszét fújkálta a füzeteket és a lapokat, mielőtt még Marron a kandalló tüzébe hajíthatta volna a költeményeit.
Ekkor valami megfoghatatlan érzés kerítette hatalmába az ifjú költőt. Abban a feszült percben a föld megremegett, és mintha egy vulkán tört volna ki, amikor egy lényszerű teremtmény magába akarta szippantani őt. A felmagasodó szürke monstrum magához szorította és elkezdte fojtogatni a lányt. Közben mintegy varázsütésre összeforrt a mécsesek lángja, s a széllel együtt járták táncukat. A szörny egy pillanatra visszahőkölt a terjedő tűztől, és ijedtében leejtette a plafon magasságából a riadt lányt. Marron mintegy két métert zuhant. Egyre nőtt a feszültség és a szörny hatalma.
Ezután az egész világ félelmetes sötétségbe borult, s a város fényei kihunytak. A település forgalma is lelassult - akár a szívverés a tudattalan állapot elérése előtt -, szinte megállt. Ólomlábakon járt az idő.

Másnap reggel ugyanabban a (kezdeti) pillanatban próbált megszabadulni a szokatlan érzéstől. Most már komolyan ehetnékje volt, de valamiért nem tudott megmozdulni, lábai nem engedelmeskedtek neki. Ahogyan ott ácsorgott az étkezőben, újra rájött a gyanakvás, hogy talán figyeli őt valaki. Váratlanul elkezdett szédülni, ennek következtében csak kóvályogni bírt a szürkülő közegben. Az összes szoba beázott az előző éjjeli vihar miatt. Ezer színben úszott a mágikus tér, melynek két pólusa között a fiatal lány küzdött az életéért.
Mindenütt füst gomolygott, és beterítette a helyiségeket.
Az idő elteltével egyre kevésbé látott, és mintha egy új világ tárult volna a szeme elé. Émelygése egyszeriben véget ért, miközben elkezdte felfedezni új érzékeit. Bánatának nyomai fokozatosan eltűntek, s nem érezte magát már annyira elveszettnek. Vidáman és könnyeden szökdécselt, akár egy tücsök. A végeláthatatlannak tűnő étkezőben, megmagyarázhatatlan mámor közepette önfeledten keresztüllibbent minden akadályon. Kicsattanó jókedvében kedvenc karácsonyi dalát kezdte dúdolni. Lassan közeledett az advent.: „Adeste fideles laeti triumphantes…” Megbabonázta a tegnap óta lángoló parázskupacok látványa. Tovább dalolta a latin éneket. ”...Venite adoremus Dominum”.

Azzal a lendülettel korábbi elhatározását követve megszökött otthonról. Nem vitt semmit magával, még a műveit sem. Azok amúgy is minden bizonnyal elégtek. Elindult hát ismeretlen utakat keresve. A belváros elhagyatott részén lakott, ahová még nem igazán ért el a civilizáció. Kedvelte a felfedezetlen zugokat, ösvényeket. Szaporán szedte a lábait. Nem sokkal később, mikor már végleg kiért az ismert és gyűlölt környékről, neszekre lett figyelmes. Egy közelinek tűnő hang hívogatta, sőt, a nevén szólította. Teljesen megrettent. Tisztán hallotta a fejében két ismerős ember, egy nő és egy mélyhangú férfi, sürgető beszédét.
- Gyorsan, doktor úr, kérem, cselekedjen! Nincs eszméleténél!- jajveszékelt az egyik nővér.
- Anya, apa, ne aggódjatok miattam, jól vagyok! Csak sétálni indultam egy kicsit.
Hiába kiabált, a szülei nem hallották meg segélykiáltásait. Már több mint nyolc órája mozdulatlan lányukat bámulták, aki súlyos égési balesetet szenvedett.
- A tűzoltók késő este találtak rá a konyha padlóján vergődve. Mozgott, de nem volt tudatánál- mesélte az orvos a kimerültség határáig aggódó szülőknek.
A hír hallatán azonnal a kórházba siettek, hogy meglátogassák sebesült csemetéjüket. Azóta egy szemhunyásnyit sem aludtak. Az édesanya és az édesapa egyaránt nehezen viselték a megrázkódtatásokat. Szemüket többször is kisírták, és szemgödreik alatt a kóros fáradtság jelei jelentek meg.

Marron, amint a járdaszegélyen lépegetett, ámuldozva nézegette a körülötte elhelyezkedő régi, felújítatlan villákat és egyszerű házakat. Megint csak elcsodálkozott a civilizáció hiányán. Felfokozott kíváncsi hangulatát azonban hidegrázás követte. Negatív érzelmet sugárzott feléje egy mogorva, dörmögő hangú doktor.
- Sajnálom, de attól tartok, hogy a lányuk többek között a súlyos fejsérülése, a füstmérgezés, valamint a másodfokú égések miatt nem fogja megérni a holnapot.
- Erős vagy, kislányom, hiszek benned!- bíztatta az édesapja a betegágyon fekvő, hólyagos sebekkel beterített tinédzsert. De úgy tűnt, hogy mindez már nem segíthet rajta. Pedig olyan sokat küzdött eddigi élete során! Nem érhet ilyen egyszerűen véget a történet.
Marron egy számára szokatlan és ismeretlen helyen kötött ki. Magas sarkú cipője egyre hangosabban kopogott, és mivel senki sem tartózkodott körülötte, kicsit kényelmetlenül érezte magát. A szél enyhén belekapott hosszú, vörösesbarna hajába, s rakoncátlan tincsei ide-oda himbálóztak. Játékos kedvében a tegnapi orkán szelíd szellőgyermekével futkosott.

Más ösvényekre is elsodorta felfedezés iránti vágya. Útja során kevés emberrel találkozott. Valamelyik rá se hederített, csak a földet nézte és a lépteit számolta, úgy járt. Némelyikük mindenben a viccet látta - két ifjú egymást heccelte, ki-ki a maga szórakoztatása céljából -, és volt egy legény, aki az ablakában ült. Mélabúsnak látszott, miközben lábát lógatta egy villa emeleti párkányáról.
- Kedves fiatalember, mit művel ott? Tán véget akar vetni életének?- Marron valósággal szerette magázni az embereket, még a nála alig pár évvel idősebbeket is.
- Nyugalom, nyugalom, csak semmi pánik!- próbálta csillapítani a kedélyeket a gúnyos fiú.
- Na jó, én megyek is! Nem pazarolom az időmet holmi öngyilkosjelöltekre. Isten vele!- azzal megpróbálta büszkén és mímelt sértődöttséggel elhagyni a színhelyet, de ez nem sikerült. Az érzékeny kishölgy vonzódott ahhoz az elkényeztetett ficsúrhoz.
Megint rájött a szédelgés és erős nyomást érzett a fejében. A hirtelen váltakozó időjárás tehette ezt vele. Vélhetőleg ez okozta hidegrázását. De a hangok, víziók nem leltek “gazdára”. A fiú egy pillanattal később már a kapuból hívogatta.
- Hé, kérlek, ne menj el! Nem akartalak megbántani! - próbálta megbékíteni a jóképű fiatalember.
- De hát nem is ismerlek, ahogy te sem engem! - tért ki a válasz elől Marron. Észre sem vette, hogy tegezni kezdte az idegent. Még mindig háttal állt neki, de megállt, úgy, mint egy szobor.
- Szeretnék mutatni valamit, gyere be! - invitálta a ficsúr.
Marron tétovázott, de végül bizonytalan járással visszafordult, és a ház irányába botorkált.
- Hogy hívnak?- kíváncsiskodott a lány.
- Ugye csak viccelsz? Tényleg nem ismersz meg? Dim vagyok, te neveztél el!
- Sajnálom, de itt valami félreértés lehet! Biztos vagy benne?
- Komolyan beszélek! A képzelt barátod voltam kiskorodban… Kerülj beljebb, mutatok neked valamit! - felelte sejtelmesen Dim.
Azzal Marron átment a kolosszális méretű kovácsoltvas kapun, melyet a siheder készségesen kinyitott. Maga a kerítés is vasból volt. Marron csodálattal bámulta a kaput tartó márványoszlopokat és az állványokat. Egy régies, villaszerű, gigantikus épület tárult a szeme elé. Teljesen eltörpült a tekintélyes birtokon. Aztán egyszer csak kilépett a főbejárati ajtón egy “kérges bőrű” öregúr. Dim sebtében megragadta a lány karját, és felrohant vele a szobájába. A fiú emeleti lakosztálya alatti mellékajtót használták, hogy az úr, vagyis Dim apja ne lássa meg őket. Azonban az édesapa utolérte fiát, miután az elrejtette a szekrényébe Marront.
- Fiam, minden rendben? Mintha zajt hallottam volna odakint. Nem tudod ki lehetett az?
- Fogalmam sincs, édesapám, de majd kinézek. - felelte kissé szemtelenül Dim.
- Azonnal! Nem tűröm ezt a feleselést! Beszédem van veled. - emelte fel hangját az öregúr. Marron a ruhásszekrény kis résén keresztül figyelte az eseményeket. A heves vérmérsékletű apuka buzgón gesztikulált a levegőben, miközben majdnem lekevert a fiának egy pofont. A lány összerezzent kényelmetlen, görnyedt testhelyzetében. Attól tartott, hogy nem bírja már sokáig a bezártságot. Kezdett izzadni, és arcán lázrózsák bukkantak fel. Rettegett a sötétségtől. Annyira félt, hogy úgy érezte, még a szívverése is megállt.
Mikor a két férfi kiment a szobából, a lány megkönnyebbült. Széttárta a széles szekrényt és kimászott belőle. Ekkor vehette igazán szemügyre Dim birodalmát, mivel egyedül volt. Mégsem vált nyugodtabbá, hanem inkább még idegesebb lett. Azonban egy időre félretette gyanakvó gondolatait. Abban a szobában át tudta adni magát a szabadságnak. Művészi rendetlenség uralkodott mindenhol. Nem sokkal később felfedezett néhány - feltehetőleg Dim által faragott - szobrot. Egyszerűen lehengerlőnek találta őket.
A kinti folyosóról beszűrődött a feszült beszéd. Dim édesapja fel-alá járkált és úgy kérdezősködött.
- Most akkor elmondod neki az igazságot vagy nem? Szerinted magától tudni fogja, miért van itt?- tudakolta meg a követelőző szülő.
- Igazán sajnálom, nem gondoltam, hogy ez fog történni vele. Még a nevemre sem emlékezett…- szégyellte el magát fia, és hibáját elismerve lehajtotta fejét.
- Akkor világosítsd fel minél előbb!- javasolta az úr már higgadtabb hangon.

Marron úgy vélte, eleget hallott. Távozni akart, de nem tudta, hogyan mehetne el.
Dim a lányhoz sietett.
- Meg kell magyaráznom, hogy miért is vagy itt!
- Hallgatlak!- válaszolta szűkszavúan Marron.
- Láttad azokat a szobrokat? Együtt faragtuk őket, amikor még éltem a tudatodban és együtt játszottunk, mint két jóbarát. De te el akartál felejteni, és kitöröltél az emlékeidből.
- De az nem lehet, hogy nem létezel! Hiszen itt vagy!
- Épp ez a lényeg… Ha sokáig maradsz itt, már te is csak az emberek emlékezetében maradsz fenn.
Dim a szobrok mögötti faliújságra mutatott, melyen egy kivágott cikk árválkodott. Marron hangosan olvasta fel:



A fiatal költőnő tragikus halála
Marron, a 17 éves költőnő családját magára hagyva eltávozott az élők világából. A házában rejtélyes körülmények között ütött ki a tűz. A tűzoltók késő este érkeztek, és a füstölgő, lángoló padlón találtak rá. A lány akkor már nem volt eszméleténél.
Miután két hónapig kómában feküdt, végleg leállt a szíve. Az orvosok már nem tudták megmenteni az életét.

- Nem, ez nem lehet igaz! - méltatlankodott Marron. Menekülni próbált, de csak zokogni tudott szegény. Dim próbálta vigasztalni őt gyengéd ölelésével.
- Mondd, mit keresek én itt?- értetlenkedett a lány. Szíve lángolt a fiú ölelésétől.
- Haldokoltál, amikor megtaláltalak a lángoló házban. Lelked a képzeletvilágodba mentettem. Te alkottál meg engem is. Nélküled nem tudnék létezni. Hálával tartoztam neked. Nem sejtettem, hogy elfelejtettél engem. Nem jelentett semmit a barátságunk?
- Sajnálom, nem volt szándékos. De el kellett hogy engedjelek, ahhoz, hogy a valóságban élhessek. Most már tudom, mennyire szerettelek. Köszönöm, hogy megmentettél. Akkor én már teljesen eltűntem az igazi világból?
- Miből gondolod, hogy ez csak egy illúzió és nem a valóság?
- Mert itt vagy mellettem.
- Mindig veled leszek, ha úgy akarod!
- Dim, én meghaltam?- terelte másra a szót Marron.
Dim – aki Marron fantáziavilágában képes volt az élet és a halál világa között közlekedni – nem tudta, hogyan vallja be neki az igazságot. Neve is különleges képességéből ered: Dimenzióutazó.
Bár a lányt ideiglenesen meg tudta menteni a haláltól, az ő ereje sem volt mindenható. Marron immár több mint egy hónapja került az égési osztályra. Két héttel azelőtt a halál torkából mentették ki az orvosok. A kórházban leállt a szíve. Szülei és az orvosok lemondtak róla és majdnem minden reményüket elvesztették. De amikor sikerült újraéleszteniük a lányt, egy apró reménysugár költözött mindnyájukba.
Marron számára egy örökkévalóságnak tűnt az idő, míg Dim csendben töprengett. A lány egyre türelmetlenebbé vált. A lábával dobolt a földön, és nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy lehet, hogy már rég nem él.

Megszűnt volna létezni? Bárcsak ne égette volna el a műveit! Akkor legalább annak tudatában halt volna meg, hogy hagyott maga után értékeket, melyek révén fennmarad a neve. Így egész személye elvész majd a feledés homályában. Sosem akart senkihez tartozni. Mindig is különcnek számított és erre igenis büszke volt.
Megint elsírta magát, és nem bírta abbahagyni. A vigasztaló szavak és az érintések sem segítettek rajta többé. Csak bömbölt, szinte ordított.
Valaki halkan beszélt hozzá. Visszhangoztak a fejében az ismétlődő, monoton szavak.
- Marron, ébredj fel!
Aztán arra lett figyelmes, hogy egy fehér szobában, pontosabban egy kórteremben fekszik. Ez volt a valóság, erre rá kellett jönnie. Körülötte nem volt senki. Vagy mégis? Igen, ott kuporgott Dim a betegágya mellett. Lehajtott fejjel imádkozott, hozzá suttogott.
- Marron, ébredj fel, élsz még, hidd el!
- Ó, Dim, köszönöm, hogy megmentettél!
- Magadnak köszönheted az életed! Elfogadtad önmagadat, és ezért volt erőd felébredni!
- És akkor mi volt az az újságcikk?
- Nem történt meg valójában. Az volt a célom, hogy ráébredj az értékeidre. Felesleges volt elégetned a műveidet.
A ficsúr ekkor rámutatott az ágy mellett heverő néhány épségben maradt költeményre.
- Te vagy az én őrangyalom! Ez kész varázslat! Hogy voltál képes a parázsból újra…?
- Pszt…Ez maradjon az én titkom! Ahogy az is, hogy visszatértem hozzád. Ne feledd, én a külvilág számára nem létezem, de mindig ott leszek melletted, hogy segítsek a bajban.
Ezután Marron megnyomta a nővérhívó gombot, hogy jelezze, felébredt. Az orvosok megvizsgálták és jelentős javulást állapítottak meg. A szilvesztert már otthon a családjával együtt töltheti majd el.
Karácsony másnapja volt. A kórház ügyeletes titkárnője értesítette Marron édesanyját és édesapját az örömhírről, akik az ünnepre való tekintettel egy-két napra elmentek rokonaikhoz. Egyébként minden áldott nap lányuk ágyánál virrasztottak.

A szülők a kórházba siettek, ám nem találták lányukat az égési osztályon. Marron körülbelül öt perccel azelőtt ugrott fel az ágyból, de hirtelen megérezte végtagjainak sajgását, bizsergését. Dimmel sétálni indult a kórházban felállított nagy karácsonyfához. Kézen fogva mentek végig a különböző betegosztályokon. Néhány ott dolgozó orvos és nővér tapsolt örömében, ahogy bicegve bár, de lépkedni látták a vidám lányt. Szemük megakadt Marron furcsa kéztartásán, olyan volt, mintha fogná valakinek a kezét. A levegőt szorongatja, szegény - gondolták. Nem érthették őt. Dim létezett, még ha mások nem is látták.
Nem mindig célravezető, ha valaki túlságosan a földön jár. Jó néha idealistának lenni, és abból a szemszögből figyelni a világ történéseit.
Marron anyja és apja labirintusban érezték magukat. Végül megkérdezték az egyik vigyorgó nővért, hogy merre találják lányukat.
- A karácsonyfánál van. Az intenzív osztálynál forduljanak balra, aztán menjenek egyenesen előre.
Szülei izgatottan, szapora léptekkel közeledtek csemetéjükhöz. Nagy öleléssel üdvözölték egymást a kis család tagjai.
- Marron drágám, egyedül eljöttél idáig?- tudakolózott meglepődve az édesapa.
- Nem vagyok egyedül!- erősködött Marron.
- Elég kényelmetlenül érzem magam. Mennem kellene!- szólt közbe Dim.
- Kérlek, maradj velem!- kérlelte a lány.
- Kihez beszélsz, kislányom?
- Ez maradjon az én titkom.

A család egy ideig a lány nagyszüleihez költözött, amíg a házat rendbe hozták. Dim azóta is Marron legjobb barátja. Késő délutánokon gyakran sétálgatnak az erdőben. A dombtetőn szoktak ülni, ahol élvezhetik a friss, szennyezetlen levegőt. Olykor hívják az esőt - ahogy Marron tette történetünk elején - és hallgatják a szél zúgását.

Marron otthonában a kandalló előtt is szívesen szoktak ücsörögni, főleg a fagyos időszakokban. Most is ott kucorognak egy pokrócon, és bámulják, ahogyan az emeleti folyosó kandallójában a fa elszenesedik, és parázzsá válik. A költészet tüze ellenben sosem huny ki, a lángot táplálni kell, nem szabad eloltani! Ha összegyűjtjük a parazsat, újra lángra kap…