Hosszú, sötét utca volt, amin végig kellett mennie ezen a hideg hajnali órán. A kincs ott volt, csak el kellett érnie.
A környező házak falai szűkre szabták az utat, szinte fojtogatónak érezte közelségüket.
Látni nem lehetett semmit, világítás nem volt ezen a helyen, talán sosem láttak fényt kik erre a veszélyes szegletére tévedtek eme rettegett környéknek. Falakat tapogatva haladt előre, remélve hogy nem verték át, amikor rá bízták az információt.
Remegő keze tapintása alatt rozsdás rácsok, befalazott ablakok és repedezett, omladozó téglák suhantak át, ahogy haladt előre, amíg, nos, amíg valami furcsa dolog került ujjai elé. Meleg volt és pulzált, legalábbis ezt az érzést keltette.
Belemarkolt, hirtelen vakító fény gyulladt, és meglátta saját magát, ahogy fogja a dolgot, mintha a tükörképe lenne.
A tükörképe, szinte, kivéve hogy a másik vidám volt, mosolygott, nem volt sebes, nem tarkították hatalmas vágások arcát, szeme kék volt, nem fekete vérben forgó. Ekkor megértette, a kincs a vágy, hogy elérje tükörképe létét.
Már volt miért élnie.
És értelmetlen!