A Kertész

Előszó

„Csak egy pozitívuma van a rémálmaimnak: ott nem fáj a fejem!”

„Álmomban sok barátom volt, rengeteg. Mind nagyon aranyosak voltak velem szemben, én pedig ebből kifolyólag boldog...
...az egyik barátnőmnek eltűnt a húga. Egy nap nem ment haza az iskolából. Körözést adtak ki rá, keresték a rendőrök...
...nővére sírt, sokat sírt, mi pedig vigasztaltuk, ahogy csak tudtuk...
...bizalmasan elmondta nekem, tudja, hogy hol van a testvére...
...leállított azzal, hogy ezt én nem értem, mert ez nem olyan egyszerű...
...barátaim elhatározták, hogy elmennek kirándulni. Az egyikőjük gazdagabb és a családja tulajdonában volt egy elég nagy, kastélyszerű ház. Meghívtak engem is...
...annyira vidám voltam, hogy rám is gondoltak...
...azt hittem boldogságukban mosolyognak, akkor még nem tűnt fel, hogy összesúgnak a hátam mögött...
...a szobámban furcsa zajt hallottam, mintha valaki nyüszítene, miközben fojtogatnának...
...a takarót felemelve egy levágott hüvelykujjat találtam...
...a lány azt mondta, hogy a húga is ott van, abban a házban...
...az a ház el van átkozva...
...a falban egy emberi alak jelent meg, amely felénk tartott és valamilyen szinten, ki is jött onnan, de nem szakadt el a faltól...
...a barátnőm ott állt a „húga” mellett és a karját simogatta...
...ő úgy szabadulhat, ha valaki helyet cserél vele...
...de nekem nem jutott eszembe, hogy a padló, amin állok, az is a házhoz tartozik...
...valami elkapta a lábam és húzott lefelé...
...ahogy én besüllyedtem, úgy szabadult ki a hugica...
...már nem mehettem sehová, teljesen elnyelt az az átkozott ház. Riadtan és káromkodva keltem fel.”

Judith Shadow

Prológus


„Manapság a házasság vagy egy családalapítás egyben paktum is a világ ellen. Egy sziget megteremtésének kkísérlete, ahol jó lesz élni. Ha nem sikerül, ez is pokollá válik, mégpedig a legforróbb pokollá, mert ez az utolsó mentsvárunk: ha ez sincs, nincs hová menni.”
Peter Müller


A Brezno házaspár, Robert és neje Linda, 1998 tavaszán költözött be a Leichtner házba, amihez jutányos áron jutottak hozzá. Szinte azonnal felvették a kert végi kis házban lakó, - francia elődökkel rendelkező -, Jean Jacquelyn nevű urat inasnak. Ő ismertette meg velük a egész telket, hiszen ő ott nőtt fel.
Robert akkor örömmel jelentette be neki, hogy egy meleg, családias otthont szeretnének kiépíteni, hiszen – simította meg felesége hasát – már útban a pici. Így amilyen gyorsan csak tudták, felújították a kastélyszerű épületet. egyszerre két gyerekszobát is berendeztek, hiszen nagy családot terveztek és boldogan várták a kis jövevény érkezését. 
A hetek teltek, Linda kivirult, pocakja nőni kezdett. Az orvostól is csak jó eredményeket hozott. Kiválasztották a baba nevét is: ha kisfiú lesz, az apja nevét kapja, Robert Brezno Junior, ha pedig kislány, akkor Vivien Brezno lesz. Lindának mindig is tetszett ez a név, és már gyerekként eltervezte: Vivinek fogják hívni a lányát.
Abban viszont megegyeztek, hogy nem akarják előre megtudni gyermekük nemét, majd a szülésnél kiderül. Robert teljesen biztos volt abban, hogy fia születik, a felesége – habár nem hangoztatta – remélte, hogy az ő Vivienje érkezik.
A 17. héten – ahogy az orvosától megtudták – a baba már tizenöt centi hosszú, és 14 dekagramm volt. Mozgott, és ezt már a kismama is eléggé megérezte, sőt – ha hiszik, ha nem – a csöppség még bele is izzadt a nagy „edzésbe“. Javasolta azt is, hogy kezdje el vásárolni a kismama ruhákat, nemsokára kelleni fognak.
Nem is volt tőlük boldogabb pár talán az egész világon.

Első hét

Úgy megy, mint a karikacsapás

„A jó kezdet fél siker.“
Lucius Annaeus Seneca


2014 március 14-én, pénteken, a Zackery Maldoy ügynöknek nevezett személy útja Kalifornia állam egyik kisvárosába, Clayfielbe vezetett, ahol a lakosok száma éppen hogy csak meghaladja a háromezret. Busszal utazott, de ez nem is meglepő, hiszen autóra nem tellett neki. Minek nekem autó, hogy ha ahhoz jogsi is kell? Nem adok ki zsét olyasmire, amit meg lehet oldani másképp is! Elvégre járnak buszok, vonatok, vagy a metró – nyilatkozta általában. 
Korábban sem nagyon járkált sehová, és úgy vélte, hogy aki egy nagy városban lakik, annak nem kell onnan elmennie, mert ott mindent megtalál. Csak a „falusiak” – így hívta azokat, akik nem Los Angelesben laktak – és a turisták utazgatnak összevissza.
Már majdnem négy órája ült a buszban, ahol irtó meleg volt és főleg büdös. Mindenki izzadt körülötte, szóval kezdett elege lenni. Unottan nézegette a tájat, amikor hirtelen meglátta a várost. Hm, milyen kis, körömpiszoknyi hely LA-hez képest. Ilyen helyen még elbújni se lehet! Nincs hova – szurkálódott magában.
Miután a busz megállt, és leszállt, előkapta az I-podját – ezt a főnökétől kapta, hogy ne tévedjen el - amely szerint elért a város főpályaudvarához. Remek! Ezt bódét, a táblával és egy szemetessel nevezik főpályaudvarnak. Köpedelem! – úgy gondolta jobb lesz, ha lehiggad, elvégre azon az „Agyagföldnek” nevezett helységen változtatni úgy sem tud, ezért hátán a táskájával, újból a kezében lévő I-podra pillantot.
Mit is mondott a góré, milyen három betűt kövessek? WTF ? Nem. ETC ? GDP ? Ez sem! Ja, igen! GPS! Hol lehet az a park? Itt csak házak vannak! Basszus! – gondolta idegesen. Még az is eszébe jutott, hogy valakitől útbaigazítást kérhetne, de megelőzték. Egy idősebb asszony korábban szólította meg, miközben elkapta a karját:
-    Hát te meg ki fia borja vagy? Sárgaságod van? – mondja a magas, visító hangján az alacsony termetű néni.
-    Jó napot! Egy házat keresek, a 1278-as házszá...
-    Haaa? – vágott a mondatába még magasabb hangon az asszony. – Hangosabban, mert én már tudod öreg vagyok, és nem jó a hallásom! Azt mondtad, lázad van?
Micsoda? Ettől a banyától semmit nem fogok megtudni. Erősen félrehall. Le kell ráznom valahogy! – jutott Maldoy eszébe.
-    Nem, nem vagyok beteg! Ázsiai vagyok, nem sárgaságos! Köszönöm a segítséget, már tudom, hová kell mennem. A viszontlátásra! – és amilyen gyorsan csak tudott hátat fordított neki, és elindult.
-    Szívesen fiam! De nem kellene lázasan járkálnod! Menjél haza, igyál meg egy jó, forró mézes teát, feküdj be az ágyacskádba, és aludd ki magad! Meg a bacilusokat! – kiabálta után, bár Zack már nem nagyon hallotta az érdekes tájszólását, és valahogy nem nagyon értette mit kiabált utána. Nem is érdekelte, boldog volt, hogy lerázta a vén szatyrot.
Körbenézett. Az egyik oldalon volt valami zöldes rész. Valószínűleg akkor ez az. A másik oldalon volt egy nagyobb téglatest alakú ház, üzlettel a földszintjén. A leírásban is valahogy így van. A harmadik oldalon volt egy szürkés ház. Elég nagynak tűnt a többi házhoz képest. De ez biztos, hogy nem fehér. Habár, kitudja? – gondolkodott magában.   
Ezt utálom a legjobban! Elküldenek egy ilyen felderítő akcióra, egy ilyen kicseszettül paraszt helyre. Miért nem csinálja ezt a felderítő egység? Az ő dolguk lenne! Egész nap csak a töküket vakarják! Miért pont nekem kell minden ilyen stupidságot végrehajtanom? – idegeskedett magában. -  A jó viszont az, hogy eltűnhetek a világ elől több időre is. A múltkor is hónapokon keresztül küldözgették a fizetésem bónuszokkal együtt, mert azt hitték be vagyok épülve, és veszélyes lenne elmennem a rendőrségre, hogy jelentéseket adjak le! Balfaszok! – vigyorodott el.
Biztos ez lesz az, sehol máshol nem láttam egyetlen fehérnek látszó házat sem,  pedig már az egész várost bejártam. Nem is tartott sokáig. Hát akkor kezdődjön a játék! – gondolta, majd benyitott a kapun. 

Szerencsés volt, megkapta a munkát, így el is kezdődött az első hete az új állásában. Egész hétvégén eléggé – mondhatni - izgatott állapotban volt. Ez a rendetlenségből is látszott a szobájában – igen, külön szobát kapott a házban, zuhannyal együtt, ami csak az övé volt – és abból, hogy egész éjszaka nem tudott aludni.    
Otthon legalább elmehettem volna valahová szórakozni, de ebben a „mini faluban” még kurvák sincsenek – duzzogott magában. A péntek estét még úgy ahogy kibírta, de a szombat betett neki! 
A faszom ebbe a büdös, kibaszott, szerencsétlen és még egyszer debil játékba! Már éjfél is elmúlott! Most basznám a szajhát harmadszor! Itt meg? Semmi sincs! Mégis mi a fenét kellene csinálnom? – tépelődött magában pucéran, álló farokkal.
Oké, akkor még egyszer – sóhajtott, és ingerülten elvonult a zuhanyzójába. Hiába, az embernek néha a saját kezébe kell venni a dolgokat.

Visszaemlékezett, hogy olyan három évvel ezelőtt milyen jókat kefélt az akkori prostijával. Ő nem az a fajta, aki bárkit megdug. Inkább válogat a kurvák között. Rengetegen felajánlották a szolgálataikat, mégis mindig csak egyet keresett fel. Évekig ő volt a favorit. Natalienak hívták.
A kémszervezetnél dolgozott már akkor is, és éppen megbeszélést tartottak, amely elég sokáig elhúzódott. Másnap be kellett épülnie az egyik maffiavezér unokaöccseként. Hülye ötletnek tartotta, mert hogy lehet egy fekete férfinak japán unokaöccse, de ez látszólag senkit sem érdekelt. Kiemelték, hogy nem azért küldik oda, hogy szerepet játszon, hanem, hogy csak a terepet mérje fel. Ő volt az áldozati bárány. Veszélyes feladat volt, nem sajnálta senki, könnyen odavetették az életét, de ő – ahogy látják – átkozottul jól csinálta. Áldozati bárány létére még mindig él.
Szóval aznap este, miután végeztek, az első útja az egyik kedvenc bárjába vezetett, ahol egy kisebb „búcsúbulit” rendezett magának. Elvégre, másnap indulnia kell, és már csak ez az egy éjszakája maradt. Kezdetnek megivott három pohár whiskyt.
Ez volt a kedvence. Sajnálatos módon, őt még a többszörös 50 %-os alkoholos ital sem tudta elbódítani. Pedig egész életében próbálkozott berúgni, mégsem sikerült. Emiatt is nyúlt tizenhat éves korában valami sokkal erősebb után, és szokott rá a kokainra. Próbálta a füvet, lsd-t, marihuanát, lengyel kompótot, ópiumot, de a kokó volt a legütősebb. Ha az ember árulja, akkor tudnia is kell, hogy mit ad el, nem? - mondogatta mindig, magát védve.  
Fejében az emlékeit még mindig nem sikerült csitítania, ezért megduplázta az addig megivott poharai számát. Végre a tizedik után, kezdett érezni valamit a nadrágjában, ezért felhívta kedvenc nőjét, hogy menjen érte. Nem azért, mert nem tudott volna járni, hanem mert megkívánta.
Natalienak akkor éppen nem volt senkije, így érte is ment. Miután a férfi fizetett a bárban, belekarolt és felvitte a saját lakására. A sarkon lakott az egyik közeli épület negyedik emeletén. Általában nem szokott oda kuncsaftokat hordani, de Zack mindig is kivétel volt. Már az első találkozásukkor megtetszett neki. A feltűnő az volt, hogy az együttléteik alatt ő is teljesen kielégült, ami egy picit fura, mert a férfiak azért keresik fel, hogy nekik legyen jó, nem a kurvának.
Natalie lépett előbb a liftbe, Zack szorosan mögötte. Az ajtó becsukódott. A férfi szembe állt a nővel, fölmagasodott, arca kifürkészhetetlen volt, mint mindig, de nem bírta tovább, magához húzta a nőt és hevesen, sürgetően megcsókolta. Azonnal akarta. Érezte, hogy Natalie is vágyott rá, nagyon jól el tudta játszani bárkinek, hogy izgalomba jött.
Nyelvével szájában kutatott, keze a hátát simogatta, ujjaival a hajába túrt. Megszakította a csókot, és hátrafeszítette a nő fejét, a nyakát, fülét kóstolgatta. A nő nyögései csak fokozták vágyát. Kezei gátlástalanul bejárták a hölgy minden porcikáját, aki teljesen átengedte magát neki.
Natalie élvezte, hogy ennyire felizgatta a férfit. Elvégre, miért is kereste volna meg pont őt, amikor annyi „munkatársa” végzi ugyanezt a fajta munkát? Kezével a lift gombja felé tapogatózott, megnyomta, mire az egy finom zökkenéssel meg is állt. Zack szeme sarkából nézte a nő tevékenykedését, magában gúnyosan mosolygott, majd mohó csókkal jutalmazta az ötletet. Liftben még egyikük sem csinálta.
Megfogta a csuklóit, feje fölött összetartotta őket, és úgy csókolta végig a karját, hogy még a prosti is lúdbőrzött az izgalomtól. A férfi szájába nyögött, amikor megérezte az ujjait a csiklóján, és egy pillanat múlva pedig nedves hüvelyében. Sóhajaik egyre hangosabbak lettek. Sürgető vágyuk nem engedélyezett hosszabb előjátékot. Azonnal akarták egymást.
A nő érezte Zack keményedő férfiasságát, ahogy szorosan nekinyomja medencéjének. Szerette volna megérinteni, de az nem engedte el a kezét, ezért a lábait fonta a férfi dereka köré. Ölét merevedéséhez nyomta.
Zack már nem bírta tovább, kihúzta a nőből ujjait, kezeit elengedte. Néhány mozdulattal kiszabadította mereven lüktető farkát, félrehúzta a nő tangáját, majd tövig belehatolt. Az felnyögött a feszítő érzéstől, majd mozdulatlanná merevedett ahogy a  férfi belekezdett a nyers és vad mozgásába. Testével a lift falához préselte, farka hevesen, gyorsan mozgott, a nő nem kis élvezetére. Nyelvük őrült táncot járt a másikéval. Minden lökéssel egyre közelebb kerültek a beteljesedéshez. Érezték a közelgő gyönyört, abbahagyták a csókolózást, levegőre volt szükségük. Zack partnere fülébe lihegett, szemét szorosan lehunyta, majd megérezte, hogy a nő hüvelye lüktetve rászorult hímtagjára, ahogy hangosan nyögve elélvezett, de ő egy percre sem lassított.
Pár pillanat múlva ő is elérte a csúcsot, és a nő ölébe pumpálta forró magját. Szorosan egymáshoz simultak, a másik heves szívdobogását hallgatva, míg lassan elcsitult szenvedélyük. A nő a szájával kereste a férfi vékony ajkait, gyengéden megcsókolta.
Zack szakította meg a csókot, finoman lábra állította a nőt, kihúzódott belőle, és elkezdte rendbe szedni magát. A nő is eléggé ziláltan festett: szoknyája derekáig feltűrve, tangája félrehúzva, arca kipirult, ajkai duzzadtak és vörösek. Lassan megigazította ruháját, ujjaival végigsimított combján, megállította a lefelé csordogáló spermát, hogy lenyalogathassa. Zack le sem tudta venni a szemét a nőről, tetszett neki a látvány. Tudta, hogy még nem ért véget az este. Magához húzta a nőt egy rövid csókra, mielőtt újraindította volna a liftet.

Most a szerződése szerint hétfőn kezdett, de még pénteken kialkudta a szállást és az étkezést is. Akkor Mrs. Brezno felinvitálta az emeleti irodába, amely az első emeleten volt a lépcsővel szemben. Eredetileg titkárságnak szánták, de volt már öltöző, hálószoba, majd biliárdszoba is. Végül a Brezno család inkább az iroda mellett döntött. Szükségük volt egy szobára, ahol Robert az internetes üzletét vezethette, ő ugyanis festményeket vásárolt és adott el. A ház falait is impresszionista festménygyűjtemény darabjai díszítik.  
-    Felesleges lenne hotelben megszállnom, ha minden nap itt leszek reggel 8-tól délután 4-ig, vagy még tovább, mert ahogy elnéztem az udvart, bőven lesz mit csinálnom. Nyugodtan vonja le a fizetésemből – mondta a nőnek.
Mrs. Linda Brezno – a ház birtokosa - pedig igazat adott neki, sőt még azt is felajánlotta, hogy a ruháját is kimossák, így semmit sem kell csinálnia a kertészkedésen kívül. Maldoy viszont akkor csodálkozott, amikor az asszony rákérdezett arra, hogy: „Mikor lenne önnek a legmegfelelőbb a munka?”
Jól van, kisanyám! Látom te sem vagy egy észkombájn! Ha az ember alkalmazottnak jelentkezik, te pedig fel is veszed, akkor talán neked kellene megmondani, hogy mikor dolgozzon. Nem? – bölcselkedett magában a jövőbeli kertész.
Már ebből látta, nagyon könnyű dolga lesz. Itt van ez a törékeny özvegyasszony, szemmel láthatóan akad néhány problémája egy ekkora ház vezetésével. Nem bírod egyedül. Ha még nincs valami lakáj féleséged, akkor fel kellene venned egyet,  – vigyorgott magában – mert én, mint kertész nem fogok neked ebben segíteni. Más dolgom lesz - gondolta, miközben a tulaj az iratait olvasta. 
–    Hát ez lenyűgöző, Mr. Silverman! Ennyi versenyen részt venni, és mindet megnyerni! Elképesztő! És ez a rengeteg diploma! Itt olvasom, hogy négy éve elnyerte a „Legjobb kaszás!” címet! Nem is tudtam, hogy ilyen is van! - lelkendezett az asszony.
Mi? Legjobb kaszás? Úgy látszik valaki nagy fantáziával van ellátva! Viszont egy földtúróhoz – így nevezte a kertészeket -  még illik is – ismerte el magában. Soha még azokat a papírokat nem olvasta, de még csak nem is látta. Egy borítékban kapta a másik főnökétől, azzal a mondattal, hogy: „Ezek alapján holtbiztos, hogy felvesznek!” Habár ő nem volt annyira meggyőzve, de volt már sokkal rosszabb helyzetben is.      
-    Igen, így van. Bár a verseny nagyon szoros volt, de végül sikerült eltemetni – kommentálta.
-    Eltemetni? – kapta fel a fejét Mrs. Brezno. - De mégis mit?
Hát ezt elbasztam! Súgjatok már valamit! – várta, hogy a többiek kimentsék, mert mint ahogy mindegyik ügynöknek, aki éppen beépül, neki is adtak egy kis adóvevő készüléket. Azt a fülébe kellett helyeznie, hogy ne legyen észrevehető. Ezen keresztül adták ki a parancsokat, vagy segítették ki a szorult helyzetekből. 
-    Hát a füvet, amit levágtam – nyögte végül. Ez szoros volt! Nem is tudom, mi lenne, ha nem lenne a fülemben ez az... izé. Mekkora találmány! 
-    Ja, tényleg! Ó, hogy én milyen buta is vagyok! Mennyi is az idő? – majd szemével az órát kereste. - Már tizenegy is elmúlott! – mondta, miután megtalálta. - Elnézést! – és a nő kisétált az ajtón. A folyosón egy magas alak állt.
-    Jean, kérem hívja össze a ház lakóit a szalonban. Köszönöm – erre a fickó egy fejbiccentéssel reagált, és az asszony visszament az irodába.
Bár főhősünk ezt nem láthatta, mert ahogy az asztal előtti széken ücsörgött, felfigyelt egy papírra a nyomtatóban. Levél volt, korábbi keltezéssel, és ez állt rajta:



„Kedves Dr. Zahory!    

Szívélyes köszönetünket szeretnénk továbbítani az Irgalmas Szamaritánius Kórház intenzív osztályán dolgozók számára.
Hálásak vagyunk munkájukért, amiért annyira kedvesen, figyelmesen és barátságosan álltak hozzánk a lányunk lábadozásakor. Ahogy a betegekkel ott bánnak, az tényleg szívmelengető.
Külön megköszönnénk a főorvos úrnak, Dr. Zahorynak az odaadásáért és a remek kórfelismeréséért. A nővéreknek pedig azt, hogy a nap huszonnégy órájában törődtek velünk.
Ezúton mellékelünk egy csekket, hálánk jeléül, amiért sikerült visszahozniuk kislányunkat az ÉLETBE.

Utólag is köszönjük!

Üdvözlettel
A Brezno család” 



Jól látok? Egy csekk másolata húszezer dollárról. Mi a szösz? Ki volt kórházban, hogy ennyi suskával támogatták azt, hogy elengedték onnan? Érdekes! Ezt ki kell derítenem – gondolta, amikor is Mrs. Brezno visszajött, majd a kezét nyújtotta felé. 
-    Gratulálok az új munkájához Mr. Silverman! Üdvözlöm a Leichtner házban! Kérem jöjjön utánam, be szeretném mutatni a többi alkalmazottnak, és a családnak – azzal újra elindult a folyosóra az irodából.
A kertész, Mr. John Silverman, persze mosolyogva követte.
-    Elnézést, – állította meg az előtte haladó asszonyt - szabadna esetleg megtudnom, hogy merre van a... mellékhelység? Tudja, messziről jöttem és... – érdeklődött.
-    Oh, hát persze! A folyosó végén balra. A szalon pedig itt van – mutatott az előttük lévő ajtóra. – Csak nyugodtan. Megvárjuk.
-    Köszönöm – biccentett, és szinte futott a toalettre.
Mennyit tud kérdezni ez a nő! Azt hittem, soha nem végzünk, vagy hogy meghallja az órám  pittyegését – gondolta, miután bezárta maga mögött az ajtót. Gyorsan kipakolt táskájából a mosdóba.
No, gyere szépen! Nélküled én ki nem bírom ezt a jópofizást – majd egy injekcióstűnyi folyadékot szúrt magába.

Mindeközben Linda bement a szalonba, ahol már jelen volt mindenki.    
-    Kis türelmet kérek. Felvettem egy férfit kertésznek, de most ki kellett szaladnia a mellékhelyiségbe. Mindjárt itt lesz – mondta, és várakoztak.
Olyan két perc múlva be is nyitott a várva várt személy.
-    Ah, örülök, hogy megérkezett! Jöjjön be nyugodtan – biztatta Linda a bizonytalan férfit, aki akkor volt ott először, és még nem volt lehetősége végignézni az óriási házat.
A szalon felé vezető úton, majdnem eltévedt, de remélte, hogy majd körbevezetik.  
-    Mindenkit üdvözlök ezen a szép napon! Be szeretném mutatni az új kertészünket, Mr. John Silvermant – mondta határozottan Linda, és a mellette álló férfira mutatott. - John Japánból érkezett, és nagyon ért a kertek műveléséhez – majd Johnra nézett, és ezt mondta:
-    Be szeretném mutatni a ház lakóit. Az asszony, aki a nagy fotelban ül, az édesanyám, Mrs. McCreep. Mellette Vivien foglal helyet, a lányom. Van egy fiam is, Robert Junior, de ő most iskolában van. Ha hazajön, majd biztos találkoznak. A magas férfi az inasunk, Jean. Ő az, aki az alkalmazottakért felel. Ha esetleg lesz valamivel problémája, akkor azt majd vele tudassa – John köszönésképpen bólintott, majd Linda újra a család felé fordult.   
-    Mr. Silverman feladata lesz rendbe tenni a udvart elöl, hátul, valamint a medence tisztítása is. Ma kezd, ezért megkérek mindenkit, ne zavarjátok munkájában. Van esetleg valakinek kérdése hozzá?
-    Van nője? – kérdi pimaszul a fiatal lány.
-    Vivien! Mit képzelsz magadról? – teremtette le lányát az asszonyság.
-    De anya! Azt mondtad, kérdezzünk – feleselt vissza.
-    Elnézést kérek a lányom nevében, – fordult a kertész felé - általában nem szokott ilyen lenni.
-    Nem probléma. Bármilyen kérdést szívesen megválaszolok. Bár sajnos nem értem. Nagyon rossz még az angolom – mentegetőzött a fiatalember valamiféle tájszólást erőltettve magára. 
-    Ó, hát persze! Japán. Azt kérdezte, hogy van-e felesége? – fordított Linda.
-    Feleségem?
-    Igen – bólogatott mindenki.
-    Sajnálom, de nincs. 
-    Nőt kérdeztem, nem feleséget – háborodott fel Vivi.
-    Nem probléma. Biztos megtalálja majd az igazit - szólt Linda.
Lám, lám, lám, még nincs neje! Valószínűleg egy dobozban volt eddig bezárva valahol a felkelő nap országában. Ha ebben az országban lakott volna, akkor már olyan húsz éve házas lenne, és csak úgy kapkodnának utána a nők még mindig. Hm, micsoda popó! – nézett végig rajta néhányszor a 83 éves Veronica McCreep, Linda édesanyja, majd magas hangján megkérdezte:
-    Lehet-e még kérdezni, Lindus drágám?
Basszuskulcs, ez ő! – ismerte fel az asszony hangját a kertész. - Vele találkoztam a buszmegállón! Milyen kicsi ez a büdös, ocsmány, kurva világ! Ezt fog kelleni hallgatnom egész nap – jutott eszébe, miközben igyekezett bármilyen arcjátékot elkerülni.
-    Persze, ha a kertészünket nem zavarja – nézett kérdően a férfira, aki bólintott.
-    Mit csinál, hogy ilyen formás a feneke? Fut? Tornázik? Vagy mit?
-    Tessék? – kérdezte meglepődve John.
Mi a fene? A tinilány után még a nyanya is rámkattant? Hát akkor csak nézzetek, mert ilyen egy LA-i fickó, japán kiadásban  – mosolyodott el magában.  
-    Anya, hogy képzeled? Ilyen kérdésekkel zaklatni őt. Csak néhány órája van itt, és lám szépen bemutatkoztok! – tolta le őket mérgesen Linda, majd a kertészhez fordult: 
-    Újból elnézést kérek, erre egyáltalán nem kell válaszolnia! Kérem kövesse az inasunkat, ő megmutatja a szobáját és körbevezeti a kertben is.
Ekkor egy eléggé magas, idős férfi – nyilván az inas - odament hozzá. Megkérte menjen utána, majd végigmentek a folyosón az egyik szobába, amelynek kripta szaga volt.
-    Ez az ön szobája! Takarítani saját magának kell, – majd benyitott az ajtón, amely a szobából nyílt. – Ez a fürdőszoba. A házban tilos a tolvajlás, zajongás, dohányzás és még sorolhatnám, de idővel majd maga is rájön. Pakoljon ki, fél óra múlva a bejáratnál találkozunk – utasította, majd elment.
John, amilyen gyorsan csak tudta, kinyitotta az ablakot. Ki kell szellőztetni, mert az ember ebben a bűzben harminc évet öregszik tíz perc alatt! Ez a szolga az élő példa erre! – jutott eszébe, majd bólogatva végignézett az új szobáján. Egy ágy, szekrények, fürdőszoba. Szuper, több nem is kell!

A hátsó kert viszont óriási volt. Az inas azt mondta, ameddig a szem ellát, az mind a házhoz tartozik. A kertész nem tudta, hogy most csak ijesztgetni akarta, vagy tényleg komolyan gondolta, mert ha igaz, akkor egy kertész ahhoz kevés. Habár neki fogalma sem volt arról, hogy mit várnak el pontosan tőle, de valahogy sejtette, hogy ebbe még beletörhet a bicskája.

Eljött a hétfő, amikor is John korán kelt, – végre kialudta magát - és lement a konyhába reggelizni, mert ahogy az a magas, karótnyelt ipse – az inas - korábban elmondta – nem is egyszer – hétközben a reggelit fél nyolctól nyolc óráig szolgálja fel.
-    Aki késik, az nem eszik – mondta, miközben a kertészre nézett azzal az eléggé átütő tekintetével.
-    Rendben – jelezte John, hogy megértette, és miután nyelt egy nagyot, az is meg merte kérdezni, hogy - kávét is adnak, vagy azt magamnak kell megcsinálnom?
-    Az a maga dolga – vetette oda a már kissé zabos Jean, majd elfordította a fejét, és tovább ment.
Johnnak ekkor egyértelművé vált, hogy nem fogják megérteni egymást, vagy ha mégis, azt is csak nagyon nehezen.

Jean mindenütt ott volt ahol ő is. Ahogy elkezdett a kertbe járni – hol máshol lenne egy kertésznek a helye? – még ott is érezte, hogy bámulják. A majdnem két méter magas, vékony – bot alakú – férfinak, mint inasnak ez volt a dolga. Johnnak leginkább Lurch jutott eszébe róla az Addams familyből. Mintha ikrek lennének – jutott eszébe.
Visszament az udvarra, ahol azzal várta, hogy megmutatja neki, hol van a fészer. A micsoda? – döbbent meg a kertész. Életében nem hallotta ezt a szót, fogalma sem volt arról, mi lehet az.
-    Csak hogy tudja, hogy hol vannak az ön számára nyilvánvalóan szükséges szerszámok – mondta azzal a lenéző ábrázatával.
Vajon mindenkihez így beszél? Nem is tud másképp szólni senkihez? Kurva magas! Szerintem fejeli a két métert. Egy biztos, senki sem néz a szemébe! – vigyorodott el magában a kertész. 
-    Szeretném önt figyelmeztetni – fordult meg hirtelen a lakáj. - Vigyázzon a kisasszonnyal!
-    Kisasszonnyal? – kérdi John. Hol él ez az ember a középkorban?
Jean vett egy hangos sóhajt, miközben a szemeit forgatta, majd folytatta:
-    Ms. Vivien Breznoról beszélek, az asszonyság leányáról – magyarázta mérgesen. - Valószínűleg ismerkedni fog akarni magával, de vigyázzon! Ő még csak gyermek! Tavaly decemberben töltötte be a tizenhetedik életévét. Ha észrevesz rajta valami furcsát, akkor nézzen másfelé! Ne hagyja abba a munkáját! Ne beszélgessen vele! Ne figyelje őt, mert a kishölgy hajlamos a szándékos irritációra. Sajnos őt ezzel áldotta meg a sors, ebben leli örömét. Megértette? 
-    Persze – nyögte, habár fogalma sem volt arról, mit zagyvál az öreg. Mi a jó ég, talán el van átkozva?

Kilenc órakor Linda a konyhában tartózkodott a kertészével együtt. Éppen azt magyarázta neki részletesebben, hogy pontosan mit is vár el tőle, milyen virágokat ültessen és hová, amikor betoppant a bejárónő.
A 150 x 150 centiméteres asszony elég gyorsan suhant termetéhez képest. Ez nem jár, inkább gurul! – gondolta John. Linda ahogy konyhaajtóból meglátta a bejárónőt, rögtön üdvözölte:
-    Conchita benvenuto! Sono arrivato. Si prega di venire qui.
-    Buon pomeriggio!  – köszönt Conchita, és odament a főnökéhez.
Ahogy feléjük nézett, azonnal észrevette, hogy az asszonyságnak új udvarlója van. Biztos be szeretné jelenteni, hogy lagzi lesz, – fordult meg a fejében – ideje lenne már. Hm, érdekes egyed, de milyen szemetlen! 
-    Vi presento il nostro nuovo giardiniere. Mr. John Silverman vive anche in casa. I suoi vestiti sono lavati a piacere, giusto? 
-    Certo, di corso!  – helyeselt kissé csalódottan az alkalmazott.
-    John, hívhatom Johnnak? – fordult a kertész felé.
-    Ez a nevem. Természetesen – válaszolta.
-    Remek! Ő a bejárónőnk, Conchita Amaro Suarez. Az ő dolga a szennyes összegyűjtése, mosása, vasalása, és kihordása a szobákba – magyarázta.
Mi a fene az a szennyes? – csodálkozott a kertész, majd megkérdezte:
-    Csak így beszél?
-    Úgy érti, olaszul? Igen. Habár tud egy kicsit angolul is, de elég gyengén. Még rosszabbul megy neki, mint önnek – tette hozzá mosolyogva, hogy jobb kedvre derítse. 
Johnt majdnem elkapta a hányinger. Ez a nő iszonyatosan dagadt! Életemben nem láttam még ekkorát – gondolta. - Ahogy beszél minden hája külön mozog, de mindegyik más irányba. Még el sem kezdett dolgozni, de már le van izzadva. Mi lesz később? – próbálta visszatartani grimaszát, de elég nehéz volt. 
-    Ja, igen! El is felejtettem, képzelje, nemsokára megszületik a baba! Lassan már a kilenc hónap végére érünk, igaz? – simogatta meg a bejárónő hasát.
-    Komolyan? – lepődött meg John. Akkor így már érthető, miért akkora, mint egy ház – vonta le a következtetést, majd az előtte álló munkatársához fordult, majd megpróbált mosolyogva kezet nyújtani.
-    Gratulálok a gyerekhez! – mondta.  
-    Ciao inferiore formosa!  - szólt boldogan Conchita, miután végignézte az új kertészt. Igaz, nem értette, mit m ondott neki, de örült, hogy megsimogathatja legalább a... kezét.
Erre a beszólásra Mrs. Brezno is elkezdett kuncogni. A két nő összenézett és úgy tűnt egyet is értenek. Johnnak viszont fogalma sem volt, mitől ilyen boldogok, még útközben a kert felé is ezen rágódott. 
Egész délelőtt dudvázott. Legalábbis azt mondták a fülébe, hogy ez az első lépés. Sajnálatos módon egyáltalán nem tudta, mit csinál egy kertész. Újdonság volt neki az az – aránylag elég nagy kiterjedésű – mező, amin a fű nőtt. Életében még olyan nagyot nem látott. Parkokban igen, de sem a külvárosban, sem a börtönben nincs park. Ezért az ügynökségnél kinevezték az egyik munkatársát, hogy súgja, mit kell csinálnia, hadd higgyék, hogy ő kitanult kertész.   
A fülében lévő adóvevőn keresztül hallgatta, miközben azt csinálta, amit a másik mondott neki: „Térdelj le. Fogd meg azt a zöld fűfélét. Nem hasonlít arra, amit korábban szívtál, mert ez még él” – próbált humorizálni a munkatársa. – „Kapd el a tövénél. A töve az a része, ami a földhöz a legközelebb van. Húzd ki. Próbáld elérni, hogy a gazt mindig gyökerestől tépd ki a földből. Érted? A gyökér az a rész, ami a földben van. Nem is olvastad azt a könyvet, amit küldtünk neked! Ha olvastad volna tudnád! Ó, egek! Nem szabad hagyni, hogy a gyökere is ott maradjon, mert akkor két nap múlva megint ezt fogod csinálni. Igen, újra kinő! Remek. Tedd félre. Ismételd meg. A következőt is oda tedd, ahová az előzőt. Akkor egy kupacon lesznek, és úgy könnyebben szállítható.”
Még egy ilyen hülye munkát a világ nem látott! És ha még abba is belegondolok, hogy ezt a földtúrást valaki még örömmel is csinálja! Beszarás! – zsörtölődött magában John. Mondták neki, hogy ha nem ezzel kezdi, akkor akassza a szögre munkaruháját, és majd valaki mást odaküldenek a helyébe. Visszamehet oda, ahonnan jött. Ez volt az a bizonyos motiváció, amiért mindent meg fog tenni, amit mondanak neki.

Olyan tíz óra tájban be kellett mennie a mosdóba. Szüksége volt a megszokott dózisára. Visszafelé benézett a konyhába is, ahol Lindával találkozott.
-        John, hogy tetszik a szobája? Kielégíti a követelményeit? – kérdezte mosolyogva.
-    Persze, remek, sőt még jobb, mint amit elvártam. Köszönöm – mosolygott vissza a kertész, - elnézést, de most mennem kell. Sok a munka.
-    Ó, majd elfelejtettem – kiáltott még utána – az ebédet egy órakkor tálaljuk – de nem tudta, hogy vajon hallotta-e, és csak remélte, hogy a lakáj ezzel is megismertette.

Ebéd előtt újra bement a házba, majd az ebédlőbe, amit csak hosszas keresgélés után talált meg. Azt mondta az a hosszú fickó - hogy is hívják? Jo, Jim, Jockey, Jerry... á, tök mindegy, lefogadom, ő sem tudja az én nevemet, bár sajna azt néha még én sem – húzta el a száját -, hogy akkor lesz a kajálás. Kopog a szemem! Remélem sikerül elcsórnom egy adagot a család eledeléből! Elvégre enni azért csak kell! – gondolkodott menet közben, de amikor odaért, elcsodálkozott. Életében nem látott még akkora asztalt, annyi székkel. Baszkiri mekkora szoba! 8, 10, 12 szék! Ki a fene lakott itt korábban? Az elnök?
-    Á, Mr. Silverman! Jó, hogy itt van! Már vártuk – lelkendezett Mrs. Brezno, aki már az asztalnál ült családjával együtt. – Jean, kérem kísérje a helyére.
-    Erre jöjjöm, kérem – állt meg a kertész mellett, majd az asztal másik oldalához vezette, és miután kihúzta az egyik széket, a következőt mondta:
-    Foglaljon helyet!
-    Ezt nem feltétlenül muszáj, úgy értem, nekem nem számít, hogy ha máshol is... - kezdte mondani, de Linda a szavába vágott.
-    Üljön le, nyugodtan. A Leichtner ház lakói mind egy asztalnál esznek. Nem számít, hogy családtag, vagy személyzet.
-    Aha, értem - mondta, majd leült, és megköszönte kollégájának a rövid útbaigazítást.
-    Nos, ahogy látja, a mai ebédünket az ön tiszteletére készítettem, üdvözlésképpen. Ami az asztalon van, az mind a mi kedves inasunknak, és egyben szakácsunknak, Jeannak köszönhető.
-    Hurrá – nyögte unottan Vivi.
Japán kaja! – döbbent le John. - Jellemző! Ezeket nem értesítette senki, hogy ki nem állhatom a nyers húst? De honnan is tudhatnának? Muszáj leszek beszimulálni valamit, mert ezek nekem csak sok kicsi okádékok pálcikára tűzdelve – próbált mosolyogni, nem grimaszolni, hogy ne sértse meg a lakótársait.
Ahogy elkezdtek enni, ő is úgy tett, mintha a szájába tett volna valamit és rágást szimulált. Valójában csak a hányingerét próbálta visszatartani. Néhány perccel később elnézést kért, hogy mostanában valahogy rosszalkodik a gyomra, és elhagyta az asztalt.

Délután négyig még az udvaron volt, próbálta teljesíteni a parancsot és játszotta a kertészt. Ez abból állt, hogy főleg szemlélődött, megnézette a díszfákat, a virágokat, a füvet, a szerszámokat, miközben szemöldökét ráncolta.
Az inas, aki természetesen szintén ott tartózkodott, figyelte és mindent megjegyzett. Miért nem csinál semmit? Már több mint két perce bámulja a kapát! Így nem lesz felásva a kiskert – morfondírozott az öreg.

Később pedig, ahogy letelt a munkaideje, visszavonult a szobájába, de a lépcső felé menet észrevette, ahogy a főnöke, Mrs. Brezno a főbejárat melletti tükörben csinosítgatja magát. Megy valahová, vagy nincs a szobájában tükör? Ha nincs, miért nem viszi fel ezt oda? Hm, nők! – sóhajtott, és továbbment.  

Az estebéd is ugyanúgy folyt le, viszont utána a szalonban foglaltak helyet. Általában a vendégeket szokták itt fogadni, de mostanság nem jár már oda nagyon senki. John még mindig meg volt lepve, hogy ebben a házban a személyzet nemcsak a családdal együtt étkezik, egy asztalnál, hanem még a társalgásba is bekapcsolódhat. Mintha valami rokoni kapcsolat lenne köztük. Egy részből ez tetszett neki, hiszen még soha életében nem volt része semmi ilyesmiben. Más részből viszont fájt a szíve, hogy később majd itt kell, hogy hagynia őket.
A fiatalok rögtön bevonultak bekapcsolni a televíziót. Futottak, mert általában azt nézték, amit az első akart. A tizenhét éves lány kívánsága nem elégített ki egy hét éves kisfiút.
Ez este Vivien nyert. Bekapcsolta a tévét, ahol éppen kedvenc zenekarát mutatták. Le is ült rögtön, hogy meghallgassa mit mondanak. Az öccse persze visszaszaladt árulkodni az anyjának. Mire mindenki odaért, Linda egyszerűen kikapcsolta a televíziót.
-    Ma nem fogunk nézni semmit, inkább beszélgetünk. Meg szeretnénk ismerkedni az új kertésszel, nem de bár? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.
-    Ja, csak el ne aludjak közben – válaszolt csalódottan Vivien, majd RJ-hez fordult:
-    Árulkodó pelusos!
-    Nem is igaz! Már nem is kell pelus! – kiáltotta a fiú.
-    Hidd el, majd elintézem, hogy kelljen! – rémisztgette nővére.
-    Ebből elég! Legalább ma este ne. Ha nem tudtok megférni egymás mellett, akkor ott van mindenkinek a saját szobája – teremtett rendet Linda.
Mindeközben a család többi tagja – vagyis a nagymama – és a személyzet – Jean és John is elfoglalták helyüket a szobában.
–    Látja – kérdezte Mrs. McCreep a kertésztől –, ezek a gyerekek mindig ezt csinálják. Olyan kis életrevalóak. Pedig a lány már nem is gyerek. Lassan eladófélben van. Amikor én annyi éves voltam, mint most ő, hát már bizony el voltam jegyezve! Jaj, az én szegény Bernardom - tudja ő volt a férjem -, hogy őt milyen gyorsasággal vitte el a...
–    Betegség? – kérdezte John, miután az asszony már egy jó ideje gondolkodott, hogy mit is akart mondani.
–    Dehogyis! Az én Bernardom soha nem volt beteg! Ami őt elvitte az egy elektronikus cikkeket szállító teherautó volt. Ha látta volna, a autó felborult, a rakomány mind kizuhant. Az egyik tévé pedig ráesett szegénynek a fejére. Mondtam is neki akkor: Látod Bernard, mégiscsak bekerültél a tévébe. Jaj, de milyen kár érte, tudja ő annyira meg tudott érinteni. Először a szívemet, aztán a  - mutatott az ölére.
–    Anya! Már megint kezded? Mondtam, hogy ne a gyerekek előtt! – csitította el Mrs. Brezno az anyját.
–    Már beszélni se hagytok? Milyen világban élünk? – fakadt ki magából az asszony, majd csendben várt egy kicsit, közelebb húzódott a kertészhez és suttogva folytatta:
–    Bernard elég sokáig bírta az érintgetést, remélem érti, hogy gondolom! Nem a kezével, no de a lábával sem... – kacsintott a kertészre.
Mivel John nem tudott mit tenni, hiszen ahogy távolodni próbált volna, az idős hölgy úgy közeledett felé, ezért csak hallgatott. Az eszem eldobom, a nyanya tényleg azt taglalja, hogy hogyan dugott a férjével és mindezt a kölykök előtt? És hogy lenne már az a lány eladófélben? Hány éves ez az asszony? 120? Manapság, leginkább a közel – keleti államokban adják el a lányokat. Egy négyéves kislány ér olyan nyolc tevét, de Indonéziában több mint ezer dollár is lehet az áruk. Itt nálunk viszont nem árulják, inkább rabolják őket! - erről jutott eszébe, hogy nemsokára le kell lépnie. Várja a másik munkája.
-    John, nem mesélne valamit magáról, ha szépen megkérjük? – kérdezte Linda.
-    Rendben – mondta, majd el kellett gondolkodnia: A francba! Hogy is hívnak? Ja, megvan: Silverman, a kertész. - Japánban születtem és ott is nőttem fel. Pontosabban a fővárosban, Tokióban.
-    Mondjon már valamit japánul! – kérte Vivi.
Kurva eget! Te se könnyíted meg az ittlétem! Egyszer még  ki foglak nyírni, te lány!
-    Watashi wa anata o korosu tara! 
-    De jó! És ez mit jelent?
-    Hát azt, hogy: Ma eléggé szép napunk volt. Csak sajnos nem tudok annyira jól ezen a nyelven, mint ahogy gondolják. Mert...amikor gyerek voltam a dadám nevelt fel, és ő...néma volt. Nem nagyon beszélgettünk – vallotta bánatosan.
-    Ó, de szomorú. És a szülei?
-    Ők inkább dolgoztak. Megbocsátanak? Én... – zavartan felállt a kanapéról, - elmennék lefeküdni. Tudják, ki kell aludnom magam – szakította ezzel félbe a kikérdezést. Kések!
-    Persze, menjen csak! Jó éjszakát!
-    Milyen félénk az új környezetben – mondta Linda, miközben tágra nyílt szemekkel bámulta a mellette elhúzó férfit. Hangosan sóhajtozott egész addig, míg észrevette, hogy mindenki őt bámulja.
-    Csoda, hogy beszélni tud! Én biz` nem bíznám néma dadára a gyerekem, hát még rákiáltani sem tud – szűrte le a tanulságot a nagyi.

Még, hogy aludni! Még a felét sem alszom majd annak, amennyit mondani fogok! Bele fogok pusztulni – gondolta mérgesen, de a szobája helyett a konyhát vette célba. Készített magának egy erős feketét, majd felvonult. Lassan készülődnie kellett, mert éjszaka még sok munka várta.
Leült az asztalához és elővett egy üres papírt, tollat. Elkezdte írni a jelentését. Azt mondták, úgy kell papírra vetni, hogy csak azokat a tényeket fogja tartalmazni, amit már elvégzett. Nem kell fogalmazást írnia, sem konverzációk, sem érzések nem kellenek bele. Csak tömören.     
„Eljutottam a kijelölt helyre, megkaptam a munkát, elkezdtem dolgozni, megismerkedtem a ház lakóival...” Olyan két oldalba jött ki az utolsó hete. Aláírta, összehajtotta, borítékolta, átöltözött, és feltűnés nélkül elhagyta a házat. Este tizenegy órakkor ugyanis megbeszélést tartottak egy „kijelölt” helyen.

-    Késel! A 23:00 azt jelenti, hogy akkor már itt kell lenned, nem azt, hogy akkor indulj el! Érted? – ordította le a tőle sokkal nagyobb és izmosabb „munkatársa”.
Szép kis fogadtatás, mondhatom. Nem mondják meg előre, mit kell csinálnom, de lecsesznek, mert nem jól csinálom – gondolta idegesen. Egyáltalán nem élvezte, hogy egy csapat zsaruval kell egy oldalon állnia, sőt a hányinger kapdosta. Úgy érezte, ezzel átvágja a korábbi haverjait, akik jelenleg is „ülnek”.  Ők tutira azt hiszik, spicli vagyok. 
-    Elnézést, nem tudtam – nézett mélyen a másik szemébe, jelezve, nem fél.
-    Hát akkor már tudod – mondta a másik, és a vállával nekiment, amikor elmellőzte.
Zack keze ökölbe rándult, de nem csinált semmit, csak vett egy mély levegőt. Egy mozdulattal ki tudnám szedni a szemgolyód a helyéről, te majom! De most még nem, túl sokan vannak – nyugtatta magát.
-    Uraim, figyelem! Most, hogy már mindenki jelen van el is kezdhetnénk a társalgást – emelte fel a hangját McRoy hadnagy, majd folytatta:
-    Üljenek le! A kezemben tartom a beosztásokat, amelyeket ismertetni fogok mindenkivel: Larkin, Ross, Suarez – orvlövészet, Dolan – beépült hulladékszállító, Harison – beépült eladó a Minimarket nevű üzletben, Maldoy – beépült selyemfiú a C&H nevű bárban, Martinez – beépült parkőr... – sorolta. 
Selyemfiú? Mi a fene? – csodálkozott Zack a hallottakon. - Ne vágj döbbent képet, ezek még a végén észreveszik! Ne feledd, fakabátok vesznek körül! Kurva nagy szarban vagy – figyelmeztette saját magát gondolatban, és megpróbált nem grimaszolni. Az eligazítással olyan egy óra múlva végeztek is.
-    Ha van valakinek van valamilyen kérdése, akkor azt ne most tegye fel! Azt hiszem vagyunk már olyan felnőttek, hogy mindenki tudja a dolgát, ha nem, akkor mindenki magára maradt, nem vagyok én Óvóbácsi. Holnap reggeltől normális munkások lesznek a város bizonyos környékein, pont olyanok, mint mindenki más. Értem?
-    Igen, uram! – mondták a kollégái szinte egyszerre, csak Maldoy ijedt meg.
Ő volt az egyetlen, aki egy kissé bugyután nézett ki a fejéből. Majd amikor az emberek szétszéledtek, szedelőzködni kezdett, az egyikük eléállt és letámadta.
-    Hé, te! – bökte meg a vállát a mutatóujjával. - Nem is olvastad azt a könyvet! – kiáltotta.
Zack azonnal felismerte a hangját, ezek szerint ő volt a számára kijelölt „súgó”.
-    Mit kellett volna azon olvasnom? Tele volt képekkel – mentegetőzött.
-    A képek alatt volt a szöveg, te genyó! – ordította a másik, majd még ketten elindultak felé, körbevették és a falhoz nyomták.
-    Olyan kis betűkkel volt írva, hogy észre sem vettem! – még hátrált volna, ha lehet, de már teljesen a falnak dőlt. 
-    Mi az Isten! Nem funkcionál a ferde szemed? – majd a hadnagy felé fordult.
-    Főnök, ezzel a sittessel csak a bajok vannak, küldjük vissza.
-    Elég legyen! Elfelejtettétek az ABC-t? Ő az én védelmem alatt áll! – szólt a hadnagy, ahogy meglátta mit szeretnének csinálni az emberei az új fiúval. – Hagyjátok békén! Szükségünk lesz rá!
-    Hallották! Szóval, szabad? – kért Zack utat, mert már kezdett nagyon is fullasztó lenni az a helyzet. 
Nem akart összebalhézni velük, nincsenek egy súlycsoportban, valójában a saját seggét féltette. Mindegyikük magasabb, kigyúrt és főleg hajatlan.
-    Ajánlom, hogy nyald át azt a kurva művet, nem fogom neked még azt is elmagyarázni, hogy hogyan töröld ki a segged! Értetted?
-    Oké! Nyugi! – mondta Zack, majd elővette a cigarettás dobozát, ahonnan kihúzott egy szálat, de pofátlanul nem kínálta meg őket. A faszom szívjátok ki, ha akartok tőlem valamit! - gondolta, majd visszament a Leichtner kastélyba.
Vacsora után a szalonban egy fényképet talált, amelyen Mrs. Brezno volt látható. Valószínűleg a fotó jó néhány évvel ezelőtt készült, mert ott még sokkal fiatalabbnak tűnt. Ahogy jobban megnézte, észrevette, hogy áll még valaki Linda mögött, csak el van mosódva az arca. Ki az? Vivi? Nem, ő nem lehet. Akkor Mrs. McGreep? Lehet, hogy ő, csak biztos elmozdult, amikor készült a gép. Egyáltalán nem lehet kivenni az arcát.
-    Milyen szép kép! - dicsérte, amikor észrevette, hogy Linda is megjelent a szobában, és ő nem tudta elég gyorsan visszatenni a képet a helyére.
-    Mutassa csak – ment hozzá közelebb és kivette a kezéből a fotót. - Az árgyélusát! Hát ezt mégis hol találta? – kérdezte ordítva a kertésztől. - Ez az enyém! Maga lopta el?
-    Nem, nem loptam el!
-    Nem értem, hogyan juthatott le ide a szobámból! Már jó néhány napja keresem, mert elveszett.
-    Én még a szobájának a közelében sem jártam! Csak itt volt a szekrényen, sajnálom, hogy felvettem, és azt is, hogy megnéztem – vette fel azonnal védekező pozícióját John.
Megijedt, nem gondolta volna, hogy azzal a kérdéssel így kihozza a sodrából az amúgy nyugodt asszonyt.