A karácsonyi fegyverszünet

1915. december 24., Dél-Belgium

A hideg csontig hatolt. Ahogy a düledező sárfalak között a húzódó árokban kucorogtam, úgy éreztem, mintha egy jégszekrényben ülnék. Mintha a fagyos levegőnek nem lenne elég, hogy az egész rohadt erdőt a hatalmába kerítette körülöttünk, még azt a picinyke hőt is meg akarná fojtani, ami a testünk melegéből maradt.
Állandóan remegtem. Nem is tudom, ki volt azokban a napokban a nagyobb ellenség. A pár száz méternyire a saját lövészárkaikban kucorgó németek, akik legszívesebben ezüsttálcákon sorakozva látnák a fejünket, vagy a dermesztő fagy, ami miatt még egy olyan kis mozdulat, mint a ravasz meghúzása is nehezebbnek tűnt, mint lefutni a maratont. Esetleg azok az átokverte főtisztek, akik visszavonultak kényelmes, fűtött főhadiszállásaikra megünnepelni a karácsonyt, míg nekünk kötelességszegés terhe mellett itt kellett maradnunk őrizni a vonalakat. Mintha a Fritzeknek pont karácsonykor jutna eszébe áttörni a frontot.
De a parancs az parancs, szóval nem tehettem mást, mint hogy itt fagyoskodok a Pokol tornácán, amíg végleg ki nem hűlök, vagy amíg valamelyik Oberhauptfritz úgy nem dönt, hogy mégis támadnak. Mindent magamra tekertem, amit csak találtam, de még így is mintha egy szál bikiniben álltam volna ki egy szibériai hóviharba. A fiúk ugrattak is egyfolytában. Már szinte mióta úgy egy éve az egységhez kerültem, rám ragadt a Csonti becenév. Bár sosem engedtem túl nagy teret a bratyizásnak, néha jobb, ha a kopaszok megengedhetnek maguknak egy kis csipkelődést a tisztekkel. Amíg nincs tétje persze, és csak addig, amíg az nem megy a rangomhoz szükséges méltóság rovására.
Persze békeidőben bármelyikünket koldusnak néztek volna, aki egy falat kenyérért könyörög, ahogy kinéztünk, de tény, ha a nincsenek tisztában azzal, mit is hordok a lábam között, tényleg ritka gizdának nézhettem ki. Én meg persze hülye lettem volna az orrukra kötni. Azzal teljes bizonyossággal aláírtam volna a halálos ítéletemet.
Így hát inkább engedtem, hogy ugrassanak, ha meg már túl sok volt a jóból, betörtem pár orrot, hogy lássák, így sem vagyok puhány. Mondanom se kell, ez ilyenkor nem volt épp a legjobb taktika. Kötözhettem minden alkalom után újra a hideg miatt alig gyógyuló kezem, hogy aztán bedugjam a kabátom alá, hátha egy kicsit jobban felmelegszik, amíg én a kihűlés határán bámulok magam elé.
- Százados... Százados!... Mitchels százados! - Szinte már emberfeletti erőfeszítésnek tűnt ráébredni, hogy ez a távolinak ható hang engem szólít. Na nem azért, mert ne szoktam volna még hozzá az álnevemhez, de jelen állapotomban még az is csoda, hogy egyáltalán gondolkodni tudtam.
- Mi az, katona? - emeltem tekintetem a csupasz képű suhancra, aki ott ácsorgott mellettem. A fene se tudja mikor és hogy kerülhetett oda. Észre se vettem. Az is beletelt pár pillanatba, amíg felismertem. Az a tizennyolc körüli baka volt, aki folyton a nyomomban loholt. Ha nem tudnám teljes bizonyossággal, hogy férfinak hisz, a viselkedése alapján még azt hinném, be akar jutni a lábaim közé. Bár... angoloknál sohasem tudni.
- Kér egy kis meleg teát, százados? - nyújtott felém egy ütött-kopott alumínium-bögrét. - Úgy látom, szüksége lehet rá.
- Meleg tea? - néztem rá megrökönyödve. - Honnan szerezett maga bármi meleget is, katona? Belehugyozott talán?
- Nem, uram! - kacagott fel. - Szereztünk egy kevés fát és tüzet raktunk.
- Fát? - élénkültem fel. - Honnan szereztek maguk fát? Csak nem... mentek ki a senki földjére? - vetettem egy gyors pillantást a két, ellenséges árokrendszer közötti, szögesdrótokkal körülvett pusztaságra. - Elment az eszük? És ha összefutottak volna egy német csapattal?
- Ilyenkor, uram? - kacagott a suhanc gyerekes hangján. - A Fritzek is ugyanúgy kucorognak a vonalaik mögött, mint mi. Mekkora lenne az esélye? Ha meg mégis, legfeljebb megosztozunk a fán.
Már épp le akartam torkolni a könnyelműségéért, de végül úgy döntöttem, nem pocsékolom erre az energiám.
- Na, adja ide! - ragadtam ki a kezéből a bögrét és beleittam. A tea inkább volt langyos, mint meleg, de megtette. Jelen állapotomban már ez is kellemes melegséggel töltött el. Már épp meg akartam köszönni, amikor hirtelen a fagyos szellő, ami eddig csak a már egy éve tartó véres háborúban megtépázott erdő csupasz faágainak zizegését hozta magával, most német szavakat sodort a fülünkhöz.
Társam megdermedt. Szemei úgy kiguvadtak, mintha csak az ördögöt látná. Nyilvánvalóan csak a szája volt nagy. Most meg... talán a gatyájába is belepiszkított félelmében.
- Mi ez? - hebegte. - Csak nem... támadni készülnek? Ezek támadni készülnek!
- Pofa be! - rántottam vissza, mielőtt felpattanhatott volna riadóztatni. - Hallgassa!
A halkan duruzsoló szavak üteme lassacskán kirajzolódott a szél susogásában, és még az én dermedt agyamig is eljutott: - Énekelnek.
Hirtelen vonta magára a figyelmem a saját vonalaink mögött kezdődő mocorgás. Időbe telt, mire homályos tekintetem előtt kirajzolódtak a frontvonal felé siető alakok.
- Megállni! - pattantam fel, már amennyire az elgémberedett tagjaimmal lehetséges volt. - Maguk teljesen meg vannak húzatva?
- De hát... Támadni készülnek, uram - értetlenkedett az egyik, borostás őrmester.
- Hülye maga, katona? - förmedtem rá. - Nem hallja?
Mindannyian füleltünk, ahogy a távolból lassan egyre érthetőbbé váltak a szavak: - Stille Nacht! Heilige Nacht! Alles schläft, einsam wacht.
- Hallom, uram - válaszolta a katona, arcán még mindig értetlen tekintettel. - Bizonyára valami harci induló.
Megrökönyödve néztem rá és már le akartam torkolni, amikor eszembe jutott valami.
- Honnan jött maga, őrmester?
- Manchesterből, uram.
Mindjárt gondoltam. Bizonyára valami tanulatlan munkás kölyök, aki most hall először német szót.
- Állítsa takarékra magát, katona! - mondtam végül, majd látva értetlen ábrázatukat, sóhajtottam egyet. - Na jó! Jöjjenek velem! De senki nem lő. Értve vagyok?
A körénk gyülekezett, úgy tucatnyi legény határozatlanul bólintott, majd intésemet követve lassan kievickélt utánam az árokból.
Nehéz volt sérülés nélkül átverekedni magunkat a szögesdrót akadályokon, és még nehezebb a süvöltő szélben követni az énekszót, de végül, nagy sokára megpillantottuk azt a kis csapatot, akik egy gránát ütötte kráter fenekén ücsörögtek egy rakás fa körül.
Nem gyújtották meg. Nyilván ők is csak tüzelőért jöttek ki, de elfáradtak a nagy hidegben és most, ha már tüzet gyújtani túl veszélyes lenne, dallal próbálják felmelegíteni magukat.
Kényelmetlenül mocorogtunk rejtekünkben, reménykedve, hogy nem vettek észre bennünket. Aztán valaki rálépett egy elszáradt faágra.
Mindenki megdermedt. Az énekhang elhalt, majd egy szívdobbanásnyi némaság után a németek felugrottak és azonnal tucatnyi puskacső emelkedett fel.
- Elég! Állj!
Beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, én szólaltam meg. Bár angolul kiáltottam fel, a németek is megdermedtek, és arcukon látszott, még ha egy szót sem értenek a Tommy-k nyelvén, a helyzetet felfogták.
Lassan kinyúltam oldalra, nehogy megijesszem a velünk szemben állókat, és lenyomtam a mellettem álló, csupasz képű suhanc remegő kezében előre szegeződő puskát.
- Guten Tag, Herr Fritz! - köszöntem rá a legelöl álló, tiszti egyenruhát viselő németre. - Nem akarunk balhét.
Rövid és feszült szóváltás következett. Igyekeztem elővenni legjobb német nyelvtudásomat, nehogy bármiben is félreértsük egymást. És, azt hiszem, a végén sikerült is, mert a német tiszt, feszülten bá, de elmosolyodott, és lassan, megfontoltan szólásra nyitotta a száját: - Happy... Christmas! - mondta, rossz angolsággal, azonban ez is elég volt, hogy egy pillanatnyi dermedtség után megtörje a jeget és mindenki önfeledten ujjongani kezdjen.
Mire észbe kaptam, már kész kis dzsembori kerekedett itt, a senki földjén, a lövészárkok között. Mint kiderült, a német főtisztek is kényelmesebb helyekre húzódtak vissza, a frontkatonáknak meg semmi kedve nem volt harcolni a jó brit legényekkel. Inkább paroláztak, táncoltak, énekeltek. Folyt a sör, a rajnai bor, előkerült az angol gin, és valamelyik kurafi még egy bőr labdát is előkerített a szállásról. A rögtönzött pályán vidáman folyt a foci, és az első gólok után már senki nem számolta az eredményt.
Éjfél körülre már mindenki alaposan elfáradt, úgyhogy leroskadtunk néhány leterített ponyva köré, hogy elfogyasszuk azt a szegényes karácsonyi lakomát, amit a két táborból össze tudtunk hordani. A tisztek pedig tósztot mondtak erre a különös fegyverszünetre, amit mintha csak a Szentlélek hozott volna tető alá. Sejtettük, hogy a dolgok ettől nem fognak megváltozni, de jól esett egy kicsit kikapcsolódni a jó komákkal, a marcona, ellenségeskedő nemesek távollétében. Elvégre, amikor végül közösen elénekeltük a Csendes éjt, nem számított, ki mond Silent night-ot és ki Stille Nachtot. Az egész mintha összefolyt volna. Az ember ilyenkor tényleg elhiszi, hogy egy nép vagyunk.
Amikor már lassan felkelt a Nap és halvány derengésbe vonta a tájat, oda lépett hozzám az a német tiszt, akivel az első találkozásnál beszélgettünk.
- Herr Kapitän! - szólított meg. - A fiúkkal arra gondoltunk, csinálhatnánk egy közös fotográfiát, ha már így összegyűltünk, és szeretnénk megkérni, hogy ön kezelje a masinériát.
- Egy közös fotó? - mosolyodtam el kényszeredetten. - De az én embereim...
- Ők... is... benne lenni - formálta bizonytalanul az angol szavakat, mintha angolokról muszáj lenne a saját nyelvükön beszélni.
Végül nem kérettem magam sokáig. Elvégre, én nem vagyok olyan lány... Sőt, az ő tudomásuk szerint semmilyen lány sem. Beállítottuk a pár egységnyi katonát, angolokat, németeket, franciákat vegyesen, egy pont megfelelő fényviszonyokkal rendelkező terepre, felállítottuk az ormótlan fényképezőgépet, amit az egyik német katona elővarázsolt a lövészárkaik mélyéről, és már repülhetett is a kismadár.
A fotózásban szemmel láthatóan jártas Fritz sec-perc alatt előhívta a fekete-fehér képet és már mindenki csodálhatta is a kezemben nyugvó csoportképen vigyorgó képmását.
Hirtelen fel se figyeltem a felém siető küldöncre, csak amikor már szinte a fülembe lihegett.
- Uram... Uram!... Mitchels százados!
Felé fordultam, és vártam pár pillanatot, amíg a térdére támaszkodva kifújja magát.
- Uram!... Leichester... Leichester tábornok... Úton van felénk... Az őrszemek... látták a kocsiját az úton errefelé.
A fenébe! Már csak az a karót nyelt vén arisztokrata hiányzott. Ha ő itt talál minket, a fél csapatot főbe löveti árulás címén, kezdve velem, a másik fele pedig mehet a hadifogoly-táborba.
Miután felvázoltam a helyzetet frissen szerzett német barátaimnak, szinte rekord gyorsasággal távolítottuk el a kis ünnepség minden nyomát. Alig fél óra múlva már semmi jele nem volt annak, hogy itt egyáltalán járt ember a legutóbbi roham óta. Aztán, mire észbe kaptam, mindenki visszasietett a vonalai mögé, én pedig máris ott álltam Leichester tábornok előtt, haptákba vágva magam.
A túlsúlyos, feltűnően jól táplált és makulátlan egyenruhájú főtiszt úgy ordibált velem, mintha csak én lettem volna az, aki az előző napokat csak tunyasággal töltötte. Talán egyedül kellett volna levezényelnem egy támadást? Mert más magyarázata nem lehetett a kirohanásának. Maximum, hogy épp csak ordibálni akart.
Aztán végül megunta és intett, hogy távozhatok. Ennek nyomatékosítására meg is fordult és többet tüntetőleg tudomást sem vett rólam.
Amikor kiléptem a főparancsnokság rejtekéből, azonnal megcsapott ismét a fagyos szellő. Mintha mi sem történt volna. A vidék ismét puszta volt és csendes. Mintha nem is karácsony napja lenne, csak egy egyszerű hétköznap ebben a nyomorult háborúban. Mintha mi sem történt volna.
Bekötözött kezeim kabátom zsebébe mélyesztettem, hogy óvjam a széltől és, legnagyobb meglepetésemre, egy összegyűrt kemény papírosra találtam odabent. Körbe néztem nem-e figyel valaki, majd lassan szétnyitottam a nálam maradt fotográfiát.
A fényképről rám mosolygó alakok vidámsága mosolyt csalt az én arcomra is. Angolok, németek, franciák vegyesen. Mind katonák, egy nagy és értelmetlen háború kellős közepén, vidáman egymásba karolva, nem foglalkozva azzal, hogy talán már holnap egymást kell lelőniük. Itt senkit nem érdekelt a holnap. Hiszen karácsony van.