A III. világháború III. rész - Az első győzelem napja

Az Apollón tragédiája

Az Apollón nevet viselő tengerjáró békésen himbálózott a Földközi-tenger vizén. Az utasok a fedélzetről szemlélték a felkelő nap első sugarait, ahogy vörösre festették az ég alját. Senki sem gondolta volna, hogy ezen a békés tájon szörnyű háború tombol már közel két hónapja. Az is kész csoda volt hogy a hajót engedték tengerre szállni. Ám a szövetségesek eléggé bíztak, abban hogy meg tudják védeni a civil lakosságot, hogy bármiféle akadály nélkül engedték, hogy az Apollón vízre szálljon Marseilleben és megkezdje útját Málta felé. Bár az apró szigetcsoport alig ötszáz kilométerre feküdt a tengerben Tunézia és ez által a Liga partjaitól a szövetségesek biztosak voltak benne, hogy könnyű szerrel meg tudják védeni a szigeteket az arab hajóktól.

Az emberekben még élénken élt az Égei misszió tragédiája, Görögország eleste és az arabok folyamatos előrenyomulása a Balkánon de megnyugtatták őket az elnök szavai: „Az arabok sosem győznek le minket. Soha nem fogják átlépni a horvát szlovén határt. Erről biztosíthatom önöket.” Ám ez a kijelentés már azért is gyanús volt, mert az arabok még a bosnyák horvát határt se lépték át. És a másik tény, ami bizalmatlanságra adhatott okot az arabok terjeszkedése Szerbia és Montenegróban. A Duna és Száva találkozásának vonalától délre az egész tartományt elfoglalták. A szövetséges erők szerencsére megállították őket Belgrádnál, ám a kialakult állóháború több száz katona életébe került mindkét oldalon.

Ám ebből semmi nem látszott itt a végtelen tengeren minden békés volt és nyugodt. A hajó orrának oldalában két lány álldogált a korlátra könyökölve és bámulták a horizontot. Hosszú hajuk hullámzott a szélben.
- Csodálatos ez a reggel. – mondta Petra és végighúzta kezét fekete hajában.
- Igen. – sóhajtott fel Rebecca csendesen. – Hihetetlen hogy ilyen csodálatos lehet egy reggel, amikor alig párezer kilométerre innen véres harcok dúlnak.
- Jobb, ha nem is gondolunk erre. - tette Petra a kezét barátnője vállára félresöpörve hullámos szőke tincseit
- Inkább élvezzük ezt a gyönyörű utazást.
Rebecca átölelte a mellette álló lányt és a vállára hajtotta a fejét.
- Igen, ahogy mondod.

Egy pillanatra mindketten behunyták a szemüket, így nem vették észre azt az apró kidudorodást a vízen, ami hatalmas sebességgel tartott a hajó felé. Hirtelen furcsa moraj hallatszott és a hajótest megbillent. A két lány hátra esett és elterült a földön.
- Mi volt ez? – kérdezte Rebecca ijedten.
A moraj nem szűnt meg. Olyan volt mintha víz folyna odalent a raktérben. Amikor feltápászkodtak Petra hirtelen a hajó fara felé mutatott.
- Odanézz!

A vízen egy hosszúkás kidudorodás siklott végig hatalmas sebességgel. Aztán lassan kiemelkedett a vízből. Egy szárnyas torpedó volt. Ilyet a lányok még életükben nem láttak. Ezek a torpedók éppolyan jól közlekedtek a levegőben, mint a vízen. Ebből a fegyverből még az Unió hadseregének is alig harminc darabja volt. Úgy tudták, hogy az arabok ezt a technológiát még nem is ismerik ezt az alig négy éve létező fegyvert. A torpedó hatalmas robbanással csapódott be a farba. A hajó majdnem 60°-al elfordult. A két lány ismét elvágódott a fedélzeten. Mire ismét talpra tudtak állni csak azt látták, hogy a legénység tagjai és az utasok eszüket vesztve rohannak a mentőcsónakok felé. Amikor a horizontra pillantottak meglátták a dél felől közeledő négy hadihajót.
- Arabok! – kiáltott fel egy hang.

Hirtelen újabb robbanás hallatszott és a mentőcsónakok lángolva zuhantak a vízbe a szénné égett utasokkal együtt. A másik oldalon lévő mentőcsónakok használhatatlanok voltak ugyanis mindegyiket, amelyet leeresztettek beszippantott a hatalmas hajócsavar. A kapitány a legközelebbi szárazföld felé fordította a hajót és teljes sebességre kapcsolt. Ám a hajócsavar alig egy kilométer után kiemelkedett a vízből így a hajó nem volt képes tovább haladni. A négy arab hajó hamar körbevette a lassan süllyedő hajót. Néhány pallót fektettek le és a kardokat szorongató arab katonák sorra, rohanták át a süllyedő Apollónra.
- Allah megbüntet titeket! – ordított fel az egyik katona, aki elsőként lépett a hajóra.
- De miért? – kérdezte egy öltönyös, szemüveges férfi. Amolyan könyvkukac.

A katona arcát ellepte a vér. Ordítva lendíttette karját a férfi felé, és egy mozdulattal lemetszette a fejét. Az utasok sikítozva rohantak a túloldalra hátha sikerül megszökniük most már, hogy a hajócsavar nem fenyegeti a csónakokat. Ám a vízre rakott csónakokat sorra lőtték ki a hajóágyukkal. A vér szagára hamarosan megérkeztek a cápák is. Az utasok és a legénység tagjai sorra hullottak a tengerbe. Az arabok, akit elkaptak azt rögtön le is, mészárolták. Rebecca és Petra a páncélterem felé rohantak. Ha a hajó elsüllyed ott talán még életben, maradhatnak és megpróbálhatnak üzenni Máltára vagy Szicíliára. Ám hirtelen egy erős kéz megmarkolta a karjukat. Egy szabja hideg pengéje csúszott a torkukhoz.
- Most végetek hitetlenek. – mondta a katona nevetve és már azon volt, hogy lemetssze a két ijedt lány fejét, amikor egy hang felkiáltott.
- Állj!
- Miért uram? – kérdezte a katona meglepetten a hajóra lépő tengernagytól.
- Már mindenkit lemészároltatok csak ez a két szemrevaló fiatal lány maradt…
- De uram, hiszen hitetlenek. – szakította félbe a katona.
- Ne szakíts félbe. – emelte fel a hangját a tengernagy. – A sejk biztos örülne nekik. Gazdagíthatja velük a háremét.

A katona meglepetten nézett felettesére.
- Neki is kell vinnünk valamit cserébe, azért hogy ennyit tett értünk. – érvelt a tengernagy.
- Akkor vigyünk neki égszereket. Biztos van elég ezen a hajón.
- Azt is viszünk, ne aggódj. De ezt a két szemrevaló lányt is elvisszük neki. – mondta miközben odalépett a két lányhoz és végigcirógatta az arcukat. – a sejk háremében amúgy is van már elég hitetlen nő Afrikából és Belső-Ázsiából. Biztos nem vetne meg két európait sem.

A katona vonakodva bár de elengedte a két lányt. Megkötözték őket és átkísérték a négy hajó egyikére. A lassan süllyedő Apollónról áthoztak még egy csomó égszert és művészeti alkotást. Aztán egy bombát helyeztek el a hajó belsejében és gyorsan elindultak dél felé. Az Apollón pár perc múlva fülsiketítő robaj közepette szétrobbant. A vízen szétégett hullák és fémdarabok úsztak. Mindenki meghalt. Még az is, aki túlélte a mészárlást. Csak Petra és Rebecca maradt életben. És ők is csak egy nőfaló sejk talpnyaló tengernagya miatt élhették túl a katasztrófát.

A szövetség keleti végvára

Az ég megtelt vadászgépekkel. Csak úgy hemzsegtek az F-127-esek. Ezek a modern alig öt éves vadászgépek az F-14-es utódai voltak. Ám fegyverzetük jóval erősebb volt és mindegyikre felszereltek két-két pajzsgenerátort, amelyek külön-külön is képesek voltak fenntartani azt az elektromos pajzsot, amely minden golyót és rakétát elhárított. Csupán akkor volt egy kicsit sebezhető a gép, amikor ő maga tüzelt és egy tenyérnyi lukat nyitott a pajzson. Ez a gép maga volt a tökély. Legalábbis kezdetben azt hitték róla. Sebessége elérte a hússzoros hangsebességet is. Titán ötvözetből gyártották így még a burkolata is ellenállt a legtöbb golyószórónak. Fegyverzete sokkal sokrétűbb volt, mint elődeié. De volt egy hátránya. Amikor a pajzs energia-eloszlását változtatták egy bő fél percig kormányozhatatlanná vált. Ez egy olyan légi csatában, mint ez nem volt jelentős hátrány de egy alagútrendszerben lényeges, hogy bármelyik pillanatban félre tudja rántani a gépet. Hátránya volt még hogy a sok lőszertár miatt kevés hely jutott az üzemanyagtartálynak. Így gyakran újra kellett tankolni. Ám egy ilyen tengeri csatában kiválóak voltak. Ez a gép volt a pilóták megtestesült álma.

Mióta a háború kitört az arabok egyre jobban nyomultak előre Ázsiában. Hogy területeiket összekössék megtámadták az indokínai-félszigetet és Burma északi, valamint Thaiföld déli ritkán lakott területeit hamar bevették. Ám figyelmüket inkább Ázsia keleti partjaira összpontosították. Sorra rohanták le a fülöp-szigeteki szigeteket. Palawan, a Salun-szigetek és Negros eleste után a manilai parlamentszerződést írt alá az indonéz és maláj sejkekkel, ezzel elismerve, hogy az ország arab fennhatóság alá került. A Fülöp-szigetek elfoglalása után Az elsődleges célpont Tajvan volt. Ugyanis a sziget elfoglalásával jelentős ipari újítások jutnának a kezükbe. Mint például az F-127-es több összeszerelő telepe is. Amikor a szövetségesek az arab hadtestek mozgásából rájöttek, hogy a sziget felé tartanak az összes mozgósítható erőiket oda, küldték. A két sereg Kaohsziung városától alig egy kilométerre találkozott a tengeren.

Silver egy hirtelen kanyarral megkerülte az anyahajót miközben a mögötte ülő Harris megeresztett egy sorozatot a romboló hajóhídjára a gép alján lévő Huligen duplacsövű ágyúval. (A géppel kb. egyidős találmány.) Amint elhaladtak a hajó mellett Silver egy éles kanyarral visszafordult és hátulról indult meg a hajó felé.
- Most elkapjuk őket. – mondta halkan.
- Nem hiszem. – hallotta a fülénél lévő hangszóróból Harris ismerős hangját. – Odanézz!
Silver elfordította a fejét abba az irányba amerre a széke mögül kinyúló kéz mutatott egy egész raj Algírien 66-os típusú vadászgép közeledett feléjük. A férfi rákapcsolódott az egysége rádiófrekvenciájára és hangosan beleszólt a mikrofonba:
- Gépek 60°-ban lent két óránál.

A háromszögben mögötte vonuló F-127 raj egy pillanat alatt feloszlott és körbekerítette a támadott arab rombolót. Silver lezárta a pajzsot a Huligen ágyú körül. Épp időben cselekedett, hiszen az első golyók pont ekkor durrantak szét a bezáródó pajzson. Tizennyolc alig újhegynyi lyukat nyitott a pajzson az orrban elhelyezett két „fémes vihar” ágyú előtt. Ezek a 2004 óta gyártott fegyverek kilenc-kilenc ágyúcsővel voltak felszerelve. (Földi egységeknél tizenhat csöveset is alkalmaztak). A csövekben tíz-tíz golyó volt ezek kilövését egy a csőben végigfutó elektromos impulzus indította el, ami begyújtotta a lövedékek közt lévő töltőanyagot. Az ágyúcsövekből egy elsütés után egymástól függetlenül száguldottak ki a golyók alig fél másodperces eltéréssel. Így az ellenfél öt másodpercen belül száznyolcvan golyóval találta szemben magát. Az ágyúcsöveket ürítés után alig öt másodperc alatt újratöltötték. Amint Harris lenyomta az elsütő billentyűt a 2010 óta gyártott Algírienek sorra hullottak. Az arabok nem igazán ismerték az elektromos pajzsot így gépeik könnyű célpontok voltak a fémes viharral felszerelt F-127-esek számára.

Ám megvolt az az előnyük, hogy érzékelték a száz méteres környezetben lévő elektromos impulzus mennyiségének a változását. Így az F-127-es gyorsaságával képesek voltak kitérni a még ki sem lőtt golyók elől. Ám ezeknek a gépeknek nem volt szerencséjük. Hamarosan hatalmas légi csata alakult ki. Az arab gépek a pilóták lassú felfogása az F-127-esek pedig a gyakori tankolás miatt kerültek a célkeresztbe. (Ugyanis utántöltéskor ki kellett kapcsolni a teljes pajzsot). Silver egy gyors töltés után olyan közel repült a romboló hídjához hogy a pajzsa szinte súrolta annak falát.
- Mit művelsz Jonathen? – kiáltott fel Harris. - Így semmit nem tehetünk ellene.
- Dehogyis nem. – válaszolta sejtelmesen Silver és lekapcsolta a pajzsot.
- Megőrültél? – ordított fel Harris.
- Csak várj!

Alig mondta ki három Algírien gép máris egy síkba ereszkedett velük, és tüzelni kezdtek. Ám a gyors F-127-es kitért a golyók elől, amelyek átütve az üveget sorra lőtték ki a romboló legénységét. Az egyik pilóta megunta a laca-pacázást és kilőtt egy rakétát. Társai követték a példáját és így már három rakéta száguldott egyenesen Silver gépe felé, aki gyorsan felrántotta a gépet és aktiválta a pajzsot. A három rakéta egyenesen a romboló hajóhídjába csapódott és láncreakciót elindítva felrobbantotta az egész hajót. A felcsapó lángok pedig a fölötte szálló Algírieneket is. Az F-127-eseket az ég felé taszította a hatalmas lökéshullám, ám a legtöbbjüknek semmi baja nem lett.
- Szép volt Silver! – hallatszott egy kemény hang.
- Köszönöm tábornok úr. – mosolyodott el a férfi és máris a legközelebbi arab anyahajó felé vette az irányt.

Három óra múlva már alig maradt egy-két hajó a tengeren. A levegőben keringő behorpadt páncélzatú Algírienek egyre lejjebb süllyedtek az üzemanyaghiány miatt, mígnem végül a tengerbe zuhantak. Az F-127-esek és a Holier tankrepülők lassan Kaohsziung felé vették az irányt. A megmaradt két-három ronccsá vert arab hajó lassan visszaindult a Batan-szigetekre.
- Megmentettétek Tajvant fiúk! – fogatta a pilótákat a talán kicsit túlságosan lelkes polgármester.
- Hisz ez a dolgunk. – felelte Harris.
- Igen. – helyeselt Silver. – És teljesítettük is. Megvédtük a szövetség keleti végvárát.
Az örömöt egy ismerős mély hang törte le.
- Silver!
- Igenis tábornok úr! – vágta haptákba magát a férfi

- Az arabok lerohanták Belgrádot. – mondta a tábornok. – A Magyarországon állomásozó haderők a legjobb embereimet kérték.
- Köszönöm a megtiszteltetést. – felelte Silver.
- Ön, Harris és még félszáz pilóta azonnal Pécsre repülnek. Ott kapnak felszerelést, és azonnal kimennek a frontra.
- Igenis uram!
- Jelentkezzenek a csapatszállítóknál! – mondta az idős férfi azzal sarkon fordult és visszament a szállására.

Keserves sors

Az apró vitorlás lassan haladt fölfelé a Níluson. Fedélzetén két lány ült. Az egyik egy magas, hosszú, egyenes, fekete hajú, barna lány volt fakó kék bikiniben és a derekára egy ugyanolyan színű és mintájú kendő volt kötve. A másik egy nem sokkal alacsonyabb, hosszú, göndör, szőke hajú, fehér lány volt egy ne sokat takaró fehér ruhában. Petra és Rebecca volt az. Már majdnem egy napja utaztak fogvatatóikkal. Alig értették, amit ezek az emberek makognak. Petra annak idején tanult arabul, amikor az apja kint volt Irakban még 2005-2006-ban (ugyanis minden levelet arabul kellett írni. Még a katonáknak is. Nehogy az ideiglenes kormány azt higgye, hogy árulásról van szó). Ám az már húsz éve volt az óta szinte teljesen elfelejtette a nyelvet. Rebecca Izraelben született ugyanis az apjának abban az időben Tel Avivban kellett dolgoznia, és csak akkor költöztek haza Európába, amikor a lány már hat éves volt. De mivel az óta csak ritkán gyakorolta a nyelvet szinte teljesen elfelejtette ő is. Egy sovány férfi ült mellettük a padlón. Egyiptomi volt de már két éve Krétán élt. Megkeresztelkedett és keresztény életet élt. Ám amikor el akart menekülni a háború elől el fogták. Azóta Antalyában tartották fogva Törökországban. Ám most ugyanaz a sejk vásárolta, meg akinek Petrát és Rebeccát is szánták. Ő volt a tolmácsuk. Aziznak hívták. Amikor nem hallotta senki, tanítgatta a lányokat arabul.

A hajó lassan befutott az el-fajjúmi kikötőbe. A négy férfi megkötözte őket, és mint egykor a török hódoltság idején a rabokat vezették őket a tevék mögött. A férfiak feltűnően bámulták őket. Nem láttak még nőket ilyen hiányos ruházatban (kivéve a feleségüket, amikor ágyba vitték). Pár percen belül kiértek a városból és a perzselő nap alatt mentek a sivatagban. Egy óra múlva elérték a Kárún-tavat. A tó medrét a Nílus vájta. Ám még régen más irányba kanyarodott. Most úgy látszott, hogy visszatér ebbe a mederbe, mert egy „vékony” mellékágban átfolyt a víz Al Fashntól a Nílusból és átfolyva a tavon visszatért a folyóba Gízánál. Mindketten szerettek volna eljutni egyszer Egyiptomba, de nem így. Patakokban folyt róluk a víz. Már alig álltak a lábukon. A homok perzselte a talpukat. Nem sokára feltűnt előttük egy hatalmas palota. Azt hitték, hogy csak délibáb, de amikor egyre közelebb értek hozzá rájöttek, hogy nagyon is valódi.

Hatalmas épület volt. Nagyobb, mint bármely más épület, amit valaha láttak. És egy még annál is nagyobb kert csatlakozott hozzá. A kapu mellett őrök álltak. Olyan volt mintha a középkori Török Birodalomban járnának. A két őr szélesre tárta előttük a kaput. A két lány nem hitt a szemének. A palota még csodálatosabb volt belülről, mint kívülről. A hatalmas előtérben állt a sejk díszes ruhában. Körülötte díszes kísérlete. Nem lehetett sokkal idősebb a lányoknál. Maximum harminc éves volt de nem nézett ki többnek huszonnyolcnál. Amikor meglátta a két lányt, összecsapta a kezét és megnyalta a szája szélét. Odalépett hozzájuk. Végigsimította a bőrüket, belemarkolt a hajukba majd a négy férfihez fordult.
- Csodálatosak. – mondta. – köszönöm nektek ezt a gyönyörű ajándékot. Gazdag fizetséget kaptok értük.

Miközben ezeket mondta Aziz fordított a lányoknak. Amikor befejezte a sejk a lányokhoz fordult és nagy meglepetésükre latinul szólalt meg.
- Üdvözöllek titeket nálam. – mondta tökéletes kiejtéssel.
- Vigyétek őket a szobájukba. – szólt a főtanácsos a szolgálóknak.
Két férfi odalépett hozzájuk karon fogták őket és a palota belsejébe, vezették. A sejk a főtanácsossal együtt lassan a kert felé indult.
- Kitűnő feleségek lesznek uram. – mondta a főtanácsos.
- Nem Abdul. – vágott közbe a sejk. – Még nem akarom elvenni őket. Egyelőre jók lesznek a vágyaim kielégítésére, aztán ha beválnak lehet róla szó.
- És ha nem?
- Akkor a krokodilok közt végzik. – mondta a sejk mosolyogva.