A háromszög két csúcsa

Csak megyek. Némán, konokul, előre. Nem szólok, nem veszem gyorsabban a levegőt, a könnyek sem peregnek lassú ütemben lefelé az arcomon, mert nem sírok. Erre vagyok most büszke, hogy kibírom és nem sírok. Nem sírok, azért sem sírok! Csak érzékelem a fájdalmat, a fájdalom tiszta eszenciáját, ahogy savként mar, szinte facsar, és égeti a szemem belsejét. De nem sírok. Vagy tíz percig álltam a kapu előtt és üres volt az agyam, de most már megyek. Megyek és nem sírok.
Szakítás!
Egyszerű dolog. Tudod, minden kapcsolat elején tudod, hogy eljöhet a vége, mindig benne van a pakliban, hogy véget ér egyszer, bár mindig úgy érzed EZ örökké fog tartani. De nem érhet így véget. Nem most és nem így. Ezt nem szabad, ez velem nem történhet. Én mindig mindent megadtam neki amit csak kért belőlem, amit pedig csak sejtettem, hogy kérhetne még, azt önként-örömmel felajánlottam.
Szakítás. Olyan vacak, banális szó ez a szakítás. Mintha csak egy félbetépett zsebkendő vagy újságpapír lenne.
De ez csak akkor fáj, ha te vagy az a fél, amelyiket elszakítják. A végén mindig ez az alapvető baj. Az egyik már nem szeret, de a másik még igen.
Nem egyszerre ér véget mindenkinél a szerelem, és most én vagyok a vesztes, én vagyok az, aki még szeret, aki még reggel is imádattal leste a kedvese ébredését, ahogy a borosták éjjel kinőttek az állán és ha hozzábújtam dörzsölt, és ő ugyanazzal a mindig is megnyugtató mozdulattal karolt át, és paskolta meg a fenekem. A simogatásban sem volt semmi szokatlan, pedig ő már akkor tudta, hogy vége. A szemét disznó csak akart még egy menetet utoljára. Gondolta, potyázik egyet búcsúzóul. De aljas egy dög!
Most biccentek a bácsinak, aki mindig kockás sapkában sétáltatja a kutyát,...és nem sírok. Biccentek a gyerekhintáztató anyukának is,.. és nem sírok.
Azt hiszem ez így szokott lenni, most még első a fájdalom. A hiánya miatt érzett fájdalom. A temetésen sem a halottat sajnáljuk, hanem magunkat, hiszen mi éljük át azt az ürességérzetet, amit az eltávozó hiánya hagy maga után. Mert a halottnak már nem fáj semmi. De én most attól fájok, hogy soha többé nem fognak azok az ujjak belémnyúlni, nem fogja a fülemet horzsolni a foga, nem nyalogatja forró nyelve a hasam és az AXE Africa illata sem csikizi többé az orrom, amikor a vállgödrébe kucorodok.
De már kezdem őt meggyűlölni, meglátni benne a negatív figurát, amit eddig beburkolt előlem a szerelem jótékony fátyla. Aki képes velem ilyet tenni az nem érdemel meg engem, nem érdemli meg a könnyeim. Nem sírok, azért sem sírok! Most már ki fogom bírni. De fáj. Uramisten, de fáj! Miért, miért, miért?
A dög! Ez az, dög! Dögölj meg Lajos!
Volt pofája azt mondani, hogy nekem is jobb lesz így. Honnan veszi? Nekem vele volt jó, mert imádom azt a rohadékot! Még azt a szánalmasan bugyuta képét is imádtam, ahogy ma reggel a rosszul palástolt zavarában elmotyogta a szakítóbeszédet a szemétláda!
Dögöljé meg Lajos, Legyél csak szívbajos! Dögöljé meg Lajos, Legyél csak szívbajos!
Mindegy. Csak megyek, némán és nem sírok. A táska kicsit húzza a vállam, a kabátom szárnyai lebegnek ahogy cibálja a szél, és én nem sírok. A hosszú, fekete bőrkabátom, amit miatta szerettem hordani. Azt mondta, hasonlítok benne Trinityre a Mátrixból. Azért sem sírok! Majd megtudja ez a disznó, ki voltam én neki! Majd megtudja ha hiányzom, ha rájön, hogy sosem volt senki, aki ennyire szerette volna.
Ez hülyeség,...már nem is érdeklem, már nem. Vagy még igen? Még visszamehetnék, talán még ha elmondom neki, hogy...
Mit? Mit akarok neki mondani? Mit tudnék még ezek után mondani? Vagy essek térdre előtte és könyörögjek, hogy húzza le a sliccét és élvezzen a számba?
Itt jön ez a hülye kis csitri is. Táncolva lép, mintha nem is a járdán lépne, hanem tíz centivel felette. Lobog a haja mint egy Schwarzkopf reklámfilmben és dudorászik-fütyörészik. Derekára kötötte a sálát, de a lila blúza a hasáig nyitva, hogy kilátszik a csipkés fehér melltartója. Mekkora mellek, mint két dinnye, és minden lépésére ugrálnak. Undorító! Hogy mer ez így örülni, amikor én szenvedek?
Azért sem sírok. Még utoljára visszanézek. Ott a ház, az a nagy, banga, szürke vakolatú hatemeletes, amiben én olyan boldog voltam Vele. A kiscsaj épp akkor csönget fel valakihez, és topogva várja, hogy kinyíljon a kapu. Biztos várja a szerelme, és ahogy felér, lerángatja a bugyiját. Jó neki. Biztosan valami rendes pasija van, aki igazán szereti, aki sose bánna el vele úgy mint velem ez a mocsok Lajos.
Mindegy,...majd kibírom. Csak megyek, megyek...és nem sírok.
***
Pamparampam, hoppá, hoppá ! Kipp-kopp.
- Itt a boldogság kopogtat! Szabad bejönnöm? Szabad zavarnom Magácskát, Drága Kisasszony?
- Persze, Édes Úr, jöjjön csak !
Pamparampam,...és táncot jár a szél, ahogy körbefújja a buján ringó csípőm köré kerített kendőt, és a nyakam cirógatja, és huncut kis mozdulattal belebben a blúzom nyitott felső gombja mellett és belesimít a dekoltázsomba, nekem pedig beleborzong a tarkóm, és a nyakam tövén felborzolódnak a kis pihék.
Pamparampam,...és a Nap úgy szikrázik, ahogy csak az ilyen felelőtlen-felhőtlen márciusi égen tud, amikor minden madár a szerelemről dalol, és a mellbimbóm úgy feszül, hogy szinte fáj a fehérneműm érintése is.
Hát szeret. Mégiscsak szeret! Ó, minő szerencsés is vagyok, az istenek kegyeltje. Vége a bizonytalanságnak. Vége a átbőgött éjszakáknak, amikor a torkomat szorító gombóc miatt alig kaptam levegőt.
Vége a rafinált reggeleknek, amikor kerültem két háztömböt a suliba menet, mert akkor talán összefutunk és együtt mehetünk pár száz métert, hétköznapi semmiségekről fecsegve, de közben nézhetem a szemem sarkából, ahogy mellettem lépked.
Vége az éhes délutánoknak, amikor nem ebédeltem a menzán, mert akkor vele indulhatok haza, és ha Ricsiék elmaradnak a körforgó után, akkor kettesben mehetek vele a villamosig mert ő akkor edzésre megy.
Vége, ...vége. Vége,...vége! Pamparampam. Mert végre kibökte, hogy SZERET!
Édes, drága Lajos, Te kedves, te aranyos! Édes, drága Lajos, Te kedves, te aranyos!
Óóóó, amióta csak ismerem (egy éve és 19 napja), azóta ezt vártam. Azóta vártam, hogy mikor mondja,... és ma. Ma végre ,végre! VÉGRE ! Én meg ahogy lecsaptam a telót, villámsmink, hopp a parfüm, friss borotválás a nunin, és már rohanok is Hozzá.
Ma mindenki legyen boldog velem! Az a mókás sapkás bácsi mosolyog a fehér bajsza alatt, a foltos kutyuskája szélesen vigyorog, néha vakkant és csóválja a farkát. Ez eddig oké. Az anyuka a játszótéren szintén nevet, a kisfia meg egyenesen kacagógörcsben van a hintán, ez is tiszta sor.
De az a fekete bőrkabátos fiú, aki épp szembejön, na ő olyan búbánatos képet vág, mintha épp most húzták volna ki négy fogát. Lehet, hogy meghalt a cicája, vagy bukásra áll matekból, vagy ellopták a biciklijét...de nekem akkor se jöjjön itt szembe ilyen világfájdalommal! Jóképű srác,.. ha feltenne egy napszemcsit, és nem ilyen depisen nézne ki, hasonlíthatna Neora a Mátrixból. De ezzel a savanyú pofával, meg a lábszára körül csapkodó-lobogó fekete kabátaljjal, olyan mint egy bőrszárnyú beteg varjú! Keressen magának egy kedves lányt, akibe beleszerethet, vagy bújjon el, sírja ki magát, de itt én ma csupa heppiséges embert akarok látni!
Itt a ház, becsöngetek, Lajoska mindjárt kinyitja nekem a kaput. A liftben leveszem majd a szoknyám, csak a sál marad a derekamon. Bugyi nincs rajtam, a bodyt alul kikapcsolom, és ha ajtót nyit az én drága szerelmem, akkor rávetem magam és letépem róla a gatyát. Eleget vártam, több mint egy éve várok erre. De ma az enyém lesz, és fergetegeseket fogunk szeretkezni, és akkor boldogan fogunk élni. Csak Ő meg én, örökké, ... és boldogan és örökké.
Mindig Vele,.... pamparampam, ÖRÖKKÉ!