A három Nagyúr életre kel

PROLÓGUS
Az eső hangosan kopogott az ablakon. Vihar volt. A villámok hangosan csattantak egyet, elhalkultak, majd újra előbújtak fényes ostoraikkal, a sötét ég felszíné-re. A kutyák féltek. Vonításuk behangozta az egész várost, sőt néha még a villámok ostorát is túlharsogta. A szél néhol kicsavarta a fákat. Egy fenyő betört egy ablakot. A ház tulajdonosai szegények. Nem tudják kijavíttatni. Most pedig még egyet csattannak a villámok. Ám ezek már nem élvezhették, hogy fehér hárpia-ként válasszák szét a sötét fellegeket. A színük vörös és égő, mintha fekete bársonyon folyna vér. A távolban sikítás hallatszódna, de a karmazsin ostorok pattogása elnyomja. Sötét éjszaka a mai. Senki nem tudott a vihar érkezéséről. Hirtelen jött, de nem egy kis futó zápornak tűnik. A tenger habjai meghajolnak a vörös korbácsok előtt, és táncot lejtenek nekik. A hullámok habjaitól pedig nem menekülnek a kinn maradt szörfösök sem. Sok ember életébe kerül ez az éjszaka. Egyébe még különösen. Az ő vére festette vörösre a villámokat, és korbácsolta fel a hullámokat. A természet teljesen megbolydult. Lassan világosodni látszanak a felhők, de egy kis idő után, egy újabb mennydörgést követően ismét sötétebbnél sötétebb felhők tódulnak oda. A legsötétebb márvány borítja az eget. Szobrásza ezért a vérével fizetett. Ám már vége… Lehet, hogy meghalt?

Ugyanis a villámos-torok újra fehérre változtak. A karmazsin már lekopott róluk. Egyre hangosabbak. Új áldozatra vadásznak. De hol? Az összes lény, ami még él és mozog, elmenekült, és a vihartól próbálja megvédeni magát. Senki sincs az utcákon. Vagy mégis? Mintha egy róka járkálna fel s alá egy ház tetején. Esetleg egy farkas. Vagy egy ember? Egy árny… Egy árny, amit talán a villámok taszítottak ki magukból, de lehet, hogy mindössze egy kóbor lélek. Azt mindenesetre nem sejti, hogy valaki figyeli őt. Valaki, aki nem fél a vihartól. Bár ő is menedékből szemlélődik csupán, de nem retten meg a villámcsapásoktól. Rezzenéstelen arccal áll az üvegajtó mögött, a függönyt elhúzva, és lesi, ahogy a titokzatos árny jár-kel a te-tőn. A következő villanás hang nélkül marad, ám pontosan megvilágítja az idegen arcát. De túl messze van. A kíváncsi szempár így nem tud meg semmi újat. Az árny viszont észreveszi őt, és elfut. Egy könnyed mozdulattal átugrik egy másik tetőre és elrohan. Az üvegajtó mögött leereszkedik a függöny, a villámok pedig újra vörösre váltanak. De mégis: mintha arról vitatkoznának, mi is történik most, folyton két-két ostor csap le. Az egyik hófehér, a másik karmazsin. Nem tudnak dönteni. Aztán még egy utolsó kettes robaj, és a vörös eltűnik. Ismét a fehér uralkodik. Az árny pedig visszatér a tetőre. Már tudja, mit kell tennie. Szeme vörösre vált és a függöny ismét felemelkedik. A figyelő egy újabb segítséget kap. Ismét egy néma ostorcsapás. Az árny valami emberszerűség, de nem teljesen az. Viszont, mintha ismerős lenne a kíváncsiskodó számára. Azonban az újabb néma villám újabb áldozatot szül: az üvegajtó kitörik, és a szőke fürtökön karmazsin patakok szelnek utat maguknak. Az ég ostorai ismét vörösen pompáznak. Sokáig. Minden egyes villanás. Minden egyes hang. Néma. Vörös. Átkozott… Az egész éjjel az! Minden, ami ekkor történt, minden, ami most eltűnt, és ami érkezett, az egész város… Egy elátkozott éj. Újabb csattanás. Az eddigiekkel ellentétben már van hangja. És nem ismer lehetetlent. Fehér ördögként cikázik át a fekete márványon, szinte szilánkokra törve azt. Feltámadt. Eljött a végzete. Mindkettő egyszer-re hangzik ki fájdalmas bődületéből. Nem érez mást, csak fájdalmat. De most kap még egy esélyt. Egy utolsót. Mely egyben életének első kezdete. És az utolsó végzete…





ELSŐ FEJEZET

A tegnap esti vihar sok épületben okozott károkat, és rengeteg áldozattal is járt. Reggelre azonban egészen tiszta idő lett. Az utcán egy egér menekült az őt követő, kíváncsi galambok elől. Minden békés volt. Egy cica visszarezzent, mikor puha mancsával a harmatos és még esővizes fűhöz ért. A közeli húsbolt előtt összegyűltek a kóbor kutyák, egy kis potyahúsért vonyítva. Minden békés volt és a maga megszokott rendjében követte egymást. Az emberek is vidámnak mutatták magukat, az árusok kárára, hisz mindenki alkudni akart. Egyesek udvaroltak a csinos hölgyeknek, mások pedig zsonglőrmutatványokat tartottak a paradicsomokkal, amiért főnökük igencsak megszólta őket. A gimnázium úszta meg legjobban a tegnapi vihart, így szóba sem jöhetett a tanítás elmaradása, a diákok legnagyobb “örömére”.

A folyosókon, az udvaron, a termekben, sőt még a tanáriban is a károkról folyt az értekezés. Mindenkit felcsigázott az érdekes jelenség. A csöngőszó azonban mindennek véget vetett. Az összes diák a terméhez sietett, a könyvek legtöbbüknél inkább a földön, mintsem a kezükben végezték. A tanárok beterelték osztályaikat a tantermekbe, és elkezdték az órát - szokás szerint egy kis fegyelemoktatással. A II/c ajtaján kopogtattak. A tanárnő, Ms. Miller kíváncsi “Tessék!”-et mondott, majd az ajtó nyílni kezdett. Egy középmagas lány lépett be. Hosszú, szőke haja eltakarta helyes kis arcát. Zihált. Valószínűleg futhatott.

- Elnézést - lihegte zavartan. - Elaludtam.
- Semmi baj, Lucky. Mindenkivel előfordul. Pláne egy ilyen este után. Biztos felzavart alvás közben a vihar, nemde? Az egész iskolában erről megy a szóbeszéd. Mi is épp erről beszéltünk. Ülj csak le a helyedre. Mind-járt te is elmondhatod, mit is éltél át tegnap este. - Lucky szíve nagyot dobbant. “Tegnap este? Most őszintén? Semmire sem emlékszem…” Éppen Pete tartott élménybeszámolót, mikor Lucky a helyéhez ért. Jessica mellett ült, a negyedik padban, ablak mellett. Ezzel szemben Pete a harmadik padban ült, a középső sorban. Tehát még sokan voltak előtte. Pete pedig csak mondta, mondta a magáét, de Lucky csak az ablakon kifelé bámult. A verebek ott sorakoztak egy vezetéken, ami pont az ablak előtt szelte ket-té a kilátást. A lány bármennyire is csak a madarakkal akart foglalkozni, Pete egyik mondatára villámgyorsan kapta el a fejét az ablak felől.
- Azt hallottam a rokonaimtól, hogy állítólag két ember is látott egy árnyszerű valamit a tetőkön. És… Ha jól vettem ki, azok ketten meg is haltak. Nem mintha azt hinném, hogy ennek van bármiféle valóságalapja is, de megrendítőnek találom. Az egyik bige állítólag rövid, vöröshajú, a másik pedig hosszú szőke hajú volt. Persze ez nem más, mint egy aranyos kis mese - szerintem. És, úgy ennyi.
- Rendben. Köszönjük, Pete. Samantha, te jössz. Halljuk, neked milyen estéd volt?!
- Nos, hogy őszinte legyek, nagyon féltem… - Lucky ismét kibámult az ablakon. Fejében a villámok cikáztak. Hol vörösen, hol fehéren. Mint mi-kor nem tudtak dönteni áldozatuk állapotáról. Furcsa. Az előbb még alig emlékezett valamire a viharból, most meg villámok pattognak a fejében. Csak az volt rossz, hogy nem tudta, miért. Arra emlékezett csak, mikor az első villám váltott vörösre. Amíg ez nem következett be, addig a párnájába bújva sírdogált, kutyáját, Lucy-t magához ölelve. Majd jött az a villám, és minden megváltozott. Árnyakat látott az ablaka előtt… ÁRNYAKAT! Döbbent rá az igazságra. “De hát, akkor halottnak kéne lennem! Hisz Pete is így mesélte: két lány. Egy vörös és egy szőke. Mi más kell még? Szőke va-gyok! De élek! Vagyis nem haltam meg, de… Láttam az árnyat! És élek… Akkor nem én…”

- Lucky, halljuk a te történetedet! - mosolygott a tanárnő. Lucky azonban zavarba jött.
- Szóval… Nem emlékszem sokra - nyögdécselte. - Csak arra, hogy borzasztó nagy vihar volt, amit az én szobámból, az emeletről tökéletesen lehetett látni. Meg… Igen, igen! Egy fenyőfa rádőlt a szomszédunk házára, de csak az ablak tört ki. És… Még hallottam valami olyasmit is, hogy ren-geteg szörfös fulladt vízbe. Azt hiszem ennyi. Ja, meg még, hogy egy állat sem volt kinn az utcákon, mindegyik elmenekült a vihar elől. Igen - mond-a Lucky, mintha sajátmagát akarná meggyőzni igazáról. - Igen, így volt - biztosította magát. - Többre nem emlékszem.
- Hát, igen, sokan vagyunk így, hogy nem emlékszünk. De legalább nem kell órákat mesélned. Jessica!
- Igen! Tehát tegnap este. Ki emlékszik már arra, nemde? Azt azonban bizton állíthatom, hogy amit Pete mondott, az voltaképpen nem is nagy hazugság. - Mindenki a lányra meredt, köztük Lucky is. - Tudom, hogy hülyén fog hangzani, de tegnap, a szembeszomszédunk nem húzta le a redőnyt, az ablaka pedig pont az enyémmel szemben van. Mindent láttam. Az éjszaka közepe felé mintha a mi tetőnket kezdte volna bámulni, de folyamatosan. A lámpa égett a szobájában így nem kellett sokat silabizálnom az eset megoldásán. Aztán villámlott egyet, hang nélkül. És, és a csajszi az ablakban állva összeesett. De már… már nem… neem… nem kelt fel azután. - Jessica szinte beleremegett a mesélésbe. - Még reggel is ott láttam, mikor felkeltem, de mikor már a suliba indultam nem volt ott. És ez totál félelmetes. Lehet, hogy a mentők vitték el, de nem hinném. Nem láttam és nem is hallottam őket arra. És, hogy is mondjam… most tökre félek hazamenni, mivel… gondolom, értitek. - Lucky szíve szúrni kezdett. Végül önkéntelenül szólalt meg.
- Ha akarod, hazakísérlek.
- Rendben. Köszi! - Jessica örült, Lucky pedig magában szitkozódott. “Ezt most muszáj volt? Egyáltalán minek szólaltál meg? Egyáltalán, mi van velem… Reggel óta nem tudom irányítani magamat. Kiabáltam anyuval, kiugrottam az úton egy kocsi elé… Elkéstem a suliból, és nem érzek miatta lelkiismeret furdalást. Mintha nem is én lennék… De egyáltalán mi is történt tegnap?”

Lucky az elkövetkezendő órákon egyfolytában az előzőnapi dolgokat firtatta.
“A suliba új srác jött. Peter. A mi osztályunkba tették be a maradék két hónapra. Egész jól el lehetett vele beszélgetni, látszott rajta, hogy szereti a csillagászatot. Kivel beszélgettem még? Kiranak hármas lett a matekdogája. Őt is vigasztaltam. Aztán jött Jesse. Istenem, a suli leghelyesebb fiúja. Tesijük volt, és mindenkit végigkérdezett, nincs-e kedve elmenni fürödni… persze csak vele. Azt említettem, hogy csak csajokat kérdezett? Ja, és engem kihagyott. Hazafelé Jessica végig arról áradozott, milyen cuki is volt Jesse, mikor megkérdezte őt, zuhanyzással kapcsolatosan. Olyan kiábrándító! Mindenkit figyelembe vesz az a srác, csak engem nem. Visszatérve a tegnapomhoz. Hogy is mondjam… Otthon anyu azzal fogadott, hogy mivel abszolút nem konyítok a kémiához, beszerez nekem egy külön kémiatanárt. - Istenem, addig úgy sem nyugszik, még életem mindenegyes évében kitűnő nem leszek! - Erre kiderül, hogy volt olyan kedves és beszervezett nekem egy végzős diákot, aki nem más, mint Jesse Roberts. Aha, köszi anyu! Csak így tovább. Ha így folytatod nemcsak, hogy kitűnő nem leszek, de lehet, hogy a hajadtól is megfosztalak… Mindegy. Utána kénytelen voltam a többi tantárgyból is készülni, amikből ma feleltünk volna, de végül is mégsem, mert jött a vihar. Vagyis feleslegesen készültem. Aztán elmentem fürdeni. Túl sokáig voltam benn és kiázott a kezem. Átmentem anyuékhoz krémért. Nem jött össze. Nem volt neki, így hát a boltba kellett lemennem. Akkor már fújdogált a szél. Persze ez még mindössze este hétóra volt, ami a viharhoz képest korai idő. Legnagyobb meglepetésemre a boltban összefutottam Pete-tel, aki a nővérének vett éppen valami kenőcsöt. Mikor hazaértem, anyu közölte velem, hogy Lucy-nak kinn kéne maradnia estére, mert apa nem nézi jó szemmel, hogy egy kutyával összebújva alszom. Köszi apu… Legalább átéltem egy kis vitát is arra a napra…”

- Lucky, kérlek, tudom, hogy sokkal érdekesebb a szabad tájat nézni, különösen innen, a harmadikról, de jobb szeretném, ha az én órámra figyelnél!
- Persze, Mr. Richards - “Hoppá, óvatosabbnak kell lennem. Szóval apuval vitatkoztunk egy jót, de legalább elértem, hagy az én egyetlen kis mütyürömnek nem kellett a hideg éjszakákat kinn töltenie. - Csak úgy mellékesen: az apámnak három diplomája van, és simán bedőlt annak az érvnek, hogy este hideg van kinn! Halihó! Jön a globális felmelegedés! Legalább 16sC van odakint esténként. Jó, oké, senki sem lehet mindig éber. Én is öntöttem már kutyakekszet a müzlimbe, de ki nem? Aztán este Lucy nagyon félt valamitől. Alig bírtam kiszedni az ágyam alól. Mintha előre megérezte volna, hogy vihar jön. Nyolc körül kerültem végül is ágyba, hisz ma töridogát írunk. Most is azt írom… Mikor jött létre Németország? Ez tök ciki! Pedig ismétlés! Á, hagyjuk! Tehát korán lefeküdtem. Úgy nyolc óra felé. Hamar elaludtam, mivel Lucy sem mozgolódott annyit. Aztán fél tizenegy környékén ébredtem villámcsapásra. Lucy nagyon megijedt, és hozzámbújt. Sőt, én is megijedtem. Egészen addig reszkettem a párnámba bújva… Afrikai gyarmatok? Azt hiszem Anglia és Franciaország… Aztán a fehér villogás vörösre váltott. És ez elkezdett érdekelni. Otthagytam Lucy-t az ágyban, nyüszögve, és az ablakhoz mentem, és… és innentől nem emlékszem semmire. Reggel, mikor felkeltem az erkélyajtóm üvege ki volt törve, én pedig a földön feküdtem. Lucy nyalogatására ébredtem. Anyu nagyon lehordott, amiért kitört az ablakom. Apuról nem is beszélve. Mivel nem emlékeztem semmire, vitatkozni kezdtem velük. Önakaratomon kívül… Ki a franc volt az angol korona legszebb gyémántja? Ha jól emlékszem Kína… Aztán olyan sokáig fürödtem… Te buta liba! Hát India! De-hogy Kína!… Fürödtem és nem érdekelt, hogy anyu folyton kiabált, hogy sietnem kéne, és megint összevesztem vele. Te jó ég! Utoljára ötévesen veszekedtem anyuval, amiért nem vett meg egy Barbie-babát! És most tizenhat évesen egy nap alatt már kétszer is. Nem értem mi van velem!”

- Mr. Richards! Készen vagyok!
- Jól van, Lucky, gyors voltál. Csak így tovább! - A tanár biztatóan hátba veregette a lányt. Lucky elmosolyodott, tekintete találkozott Pete-ével. Lucky megborzongott. Visszament a helyére, és végre élvezte a kilátást.
“Ahogy siettem a suliba nem figyeltem eléggé és kiszaladtam egy kocsi elé, ami kishíjján az életembe került. És még csak nem is reagáltam rá. Végül elkéstem a suliból. Egész életemben kétszer késtem, de akkor annyira rosszul éreztem magamat, hogy sírva fakadtam a tanár és az egész osztály előtt. Most meg filmszakadás! Szép nyugisan a helyemre megyek, és még csak lelkiismeret furdalásom sincs. Ki érti ezt?”

Lucky kivette a könyveit a szekrényéből, és már indult volna haza, mi-kor eszébe jutott Jessica.
- Jess! Hol vagy? - kiáltotta és barátnője után futott. Hosszú percekig kereste, majd kis idő múlva ráakadt, majd elindultak.

Lucky és Jessica egy darabig csöndben mentek az úton. Lucky nem akarta felidézni barátnője előtt az előzőesti félelmet, Jess pedig egyszerűen csak nem akart beszélni róla. De hiába, azért mégse lehet egy barátnővel úgy hazamenni, hogy nem beszélgetnek valamiről. Ígyhát Lucky megkezd-te.
- És beszéltél azóta Jesse-vel? - próbálkozott bátortalanul. Bár már elő-re félt a választól, azért próbált kedvesnek és nyugodtnak tűnni.
- Nem, még nem. De nem lényeg. Úgy se tudna másról beszélni, mint a… tudod miről… Mondhatni, tipikus pasi.
- Meséltem, hogy anyu őt kérte meg arra, hogy korrepetáljon engem kémiából? Na, ott aztán be nem áll a szája. Nagyon tud magyarázni, és már kezdem érteni…
- Mázlista! - irigykedett Jess.
- Milyen jól hangzana, ha összejönnétek: Jesse és Jessica! - nevetett Lucky.
- Igaz! - Jess sem tudott megállni egy jóízű nevetést. - Ezért nem akarok vele összejönni. - Lucky szeme háromszor akkorák lettek, mint amekkoráknak lenniük kéne. - Tudom, hogy ez most tényleg marha hülyén hangzik, de nem illene hozzám. Úgy értem, helyes… Szőke haj, kék szem… Kell még valami? De nem tudnám elképzelni, hogy vele járjak. - Lucky sejtető pillantást vetett barátnőjére, aki ezt pontosan meg is értette. - Lehet. De nem tudom. Jesse tetszik, habár lehet, igazad van, és másba vagyok szerelmes. Szerinted?
- Nem én dobogok a bal mellkasodban. Nem rám kell hallgatnod, hanem a szívedre. Van egy fiú esetleg, aki még a tökéletest is túlszárnyalja?
- Hát… Izé… Tudod… Na jó! Kimondom! Peter. Az új srác. Totál belezúgtam, és nem tudom kiverni a fejemből. Olyan ki édes!
- Megértelek. - Közben odaértek Jessicáék házához, és Lucky elbúcsúzott. Amíg egészen biztos nem volt abban, hogy Jessica bement, és nem látja őt, addig úgy tett, mintha hazafalé tartana.

Majd vett egy hirtelen fordulatot, és barátnője szembeszomszédjának házához osont. Az ablak be volt törve, akárcsak az ő szobájában. Óvatosan bemászott, nehogy elszakadjon a ruhája. Benn, az ablak mögött egy hatalmas vértócsa hevert, persze már a szőnyegbe száradva. Aztán olyan nyomok következtek, mint akit elvonszoltak.

“Elvonszolta magát, vagy őt vonszolták.” Kicsit odébb már csak vércseppek követték egymást a szőnyegen. “Itt felállt.” Az ajtófélfán egy hatalmas vérfolt díszelgett. “Meg kellett támaszkodnia.” Azonban itt még nem volt vége. “Csak pihent. Innen még tovább ment. De hova?” A vércseppek végigmentek a folyosón. Lucky pedig buzgón követte azokat. A falon viszont már vastag sávokban húzódtak a vörösesbarna maradványok. “A falon támaszkodott. A keze is véres volt. Vagy csak az. De akkor honnan vannak a földön futó vércseppek?” A nyomok a konyhába vezettek. Ott azonban egy ponton, egy hatalmas fekete égésfoltnál már eltűnt a vérnyom. “Na, ezt mondja meg valaki, hogy mi is ez!” Lucky otthagyta a nyomokat és haza-indult. “Majd otthon összerakom, és megpróbálom az enyémmel összehasonlítani. Úgyis kulcsra zártam az ajtómat.”

Lucky rohant haza, amilyen gyorsan csak tudott. Azonban otthon meg-lepetés érte. Jesse a kanapén beszélgetett Lucky anyjával. “Hát persze, a kémia…”
- Hello, szia, anyu… Anyu… Figyelj, ma nem érek rá kémiázni. Ne kérdezd miért, láttam, hogy levegőt vettél, de egyszerűen nincs idom ma rá! Bocsi, Jesse, hogy feleslegesen fáradtál ide, de nem… ma nem megy! Meg-érted, ugye?
- Na, idefigyeljen a kisasszony! - mordult lányára Mary. - Hogy képzeled ezt? Csak kémiából kell megszerezned a jobb jegyet. Most szépen felmentek Jesse-vel a szobádba és…
- Ne, csak oda ne! Vagyis, úgy értem, iszonyú nagy kupi van, és nem akarok beégni, meg minden és… muszáj megtartani pont ma? Jesse-nek is biztos van még egy csomó dolga, és… és…
- Nekem ugyan nincs - szólt közbe mosolyogva Jesse. Lucky kérő pillantást vetett rá. “Kérlek, Jesse, ha már a suliban utálsz, vagy legalábbis nem figyelsz rám, legalább most!” A fiú úgy tűnik, vette az adást. - Vagyis, van még kosáredzés, de addig még van kerek egy óra.
- Látod, anyu? Neki is mennie kell! Csak nem akarod, hogy a suli egy nyavalyás kémiaóra miatt veszítsen a megyein? Naaaaaa! Légyszi!
- Jól van. Ha Jesse-nek is dolga van, akkor nem tartom vissza, de ki kell kísérned, ha még belefér az idődbe!
- Rendben - “Csak nem halok bele!” Jesse elindult kifele, Lucky pedig szorosan a nyomában. A lány kiengedte őt az ajtón, de ott mindketten, megálltak. Lucky szólalt meg először. - Ööö, nézd, köszi, hogy…
- Hogy megmentettelek? Nincs mit!
- Ühüm. De most mennem kell!
- Rendben. Szia! - Lucky is elköszönt és felrohant a szobájába, és magá-ra zárta az ajtót. És jöhetett az elmélkedés.

“Szóval egy árny, egy néma villám és egy halott. Utána vörös villámok, és mikor már meghal, akkor ismét fehérek a villámok. Ő látta először az árnyat, és össze is esett. Egy néma villám. De mi történt azután? Továbbvonszolta magát. Vagy az árny betörte az ablakát, és ő vonszolta el. Lehet azonban, hogy a lány a kezével törte be az ablakot. Ezért volt a folyosó fala végig véres. Mert húzta a kezét. Maradjunk ott, hogy vonszolta magát. A villámok még vörösek. Negyedtizenkettő körül váltott vörösre, és további húsz perc után hagyta abba. Vagyis ő vonszolta magát. Lassan. Aztán az ajtó előtt felállt, és megtámaszkodott az ajtón. A kezéből ömlött a vér. De tovább ment. Végigvonszolta magát a folyosón. A konyhában pedig… Iszonyatos rendetlenség volt. A székek össze voltak törve, a tányérok a földön, az asztal… Az árny? Vagy magával harcolt! A villámok olyan furcsák voltak, mintha valamit keresnének. Inkább valakit. Valakiket! Őt és engem! De nekem semmi sincs összetörve, mindössze az üvege van kitörve az aj-tónak, de vér sehol egy csepp sem. Visszatérve a másik lányhoz… A konyhában volt egy hatalmas égésfolt. Mintha ott eltűnt volna. Ekkor válthattak fehérre a villámok. Végül visszakerült az ablakba, és reggel ezért látta őt ott Jessica. De, hogy azután hova lett azt nem tudom. Tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy nekem igazam van-e. És, ha igen, akkor pedig mi ez egész? És nálam mért nincs vér sehol sem?” Felkelt az ágyról és a kitört ablakhoz sietett. Sehol semmi. Csak üvegszilánkok. Magán sem ta-lált sebhelyeket. Tehát nem ő törte be az üveget. Vagy! “Lehet, hogy betörtem, és… Reggel a villámok a fejemben! Egyszerre villámlott a fehér és a vörös. Mintha nem tudnának dönteni az életemről. De akkor neki se… A néma villám! Amikor az árny az én ablakom előtt állt háromszor villant némát a fehér, a vörösek pedig mind hangtalanok voltak! Mi a… Egyáltalán honnan tudom ezt? Honnan tudtam Jesse edzéséről? Honnan, mért, mi okból? Mi a fene folyik itt?” Lucky kétségbeesetten söprögette a szilánkokat. Egyetlen vércsepp sem volt ott. Egy heg sem. Ekkor Lucy a nyaká-ba ugrott. Lucky le akarta szedni, de így a nyakához kellett érnie. Halkan felszisszent fájdalmában, Lucy, látva gazdája fájdalmát, leugrott a lány hátáról.
- Mi a franc van? - nyögte. A nyakán egy nagy, még nyílt seb volt. Rá-adásul hordozója érintésére vérezni kezdett. - De akkor itt mért nincs vér? - Lucky még jobban megrettent. A földön egyetlenegy árva vércsepp sem volt. Azonban a még a keretben maradt üvegen megakadt a szeme. Az üveg élén ott csillogott valami vörösen. “Még nem száradt meg! Te jó ég! Ezek szerint én is… Én is halott vagyok?”

Lucky lerohant a lépcsőn, és a bejárati ajtó felé vette az irányt. Vette volna az irányt, ha nem éppen édesanyja karjaiba rohant volna.
- Hova, hova, kisasszony? - gúnyolódott Mary. - Azt hittem, sok dolgod van!
- A könyvtárba szeretnék eljutni, hacsak te nem állsz az utamba. Hol-napra kell egy házi dolgozat a… a vihar kialakulásáról.
- Tényleg? - hallatszott egy Lucky számára ismerős hang a konyhából. - Én nem tudtam róla.
- Nicole? Te hogy a jó… Hagyjuk. - Nicole az a lány az egész iskolában, akit Lucky a leginkább ki nem állhat. Állítása szerint inkább eltöltene egy teljes hetet patkányokkal és férgekkel összezárva, mintsem hogy Nicole-lal beszélgessen akár két percet is.
- Tudod, én is voltam ma iskolában, - mondta a vendég, közben elegánsan eligazította arcából az odalógó barna hajtincseket. - de nem hallottam semmi olyasmiről, hogy házi dolgozatot adtak volna ki. Tudod, engem is érdekel a vihar, meg mindenkit, szerintem az egész város erről pusmog még a híd alatt is, de nem hallottam még afelől, hogy házi dolgozatot kéne írnunk.
- Mert, mert… mert - “Gondolkozz már! Mindig van egy mentőöved, és pont most nem jut eszedbe semmi sem? Ráadásul pont egy ilyen buta libával szemben?!” - Mert…
- Eddig én is eljutottam - szólt vissza Nicole tipikus plázacica stílusban.
- Nem maradtál ott föci végén, amikor a tanár kiadta a feladatot. Igaz csak szorgalmiba, de engem érdekel. Elvileg plusz ötös jár érte - bólogatott Lucky anyja felé. Mintha azzal akarná rávenni őt az engedésre. De nem egészen úgy futottak az esemény szálai, mint ahogy azt ő tökéletesen kitervelte.
- És ezért halasztottad el a kémiát Jesse-vel? - háborodott fel Mary.
- De anyu, neki is dolga volt - szinte súgva nyugtatta anyját Lucky, de ebből még nagyobb baj lett. Ugyanis Nicole még nagyobb hiszti kicsapására készült.
- Te jársz Jesse-vel? Uram, atyám! Ha ezt a többiek megtudják!
- Nem járok vele! Csak kémiából korrepetál! - Lucky érezte, amint egyre dühösebb lesz. Szinte égett a vágytól, hogy valamiben, akármiben ártson vetélytársának.
- Persze, persze, minden kapcsolat így kezdődik… Aztán pizzát rendeltek és…
- Hagyd abba! - morogta Lucky. Ekkor azonban nem várt fordulat következett. A levegő szó szerint izzani kezdett. Lucky-t elborította a düh, és nem érzékelt semmit. Hát igen, mindennél jobban utálta, ha pasikkal szekálták. Azonban magán kívülre érkezett.
És a külvilág megszűnt…

Mintha a túlvilágon járnánk… A levegő izzik, lángok borítottak mindent. Az egész kísérteties. De csak ketten élvezhették a látványt. Nicole és egy másik lény. De nem ismerős a teste. Valahol mégis, de teljes egészében mégsem. A neve… a neve…
Két lény képes csak megteremteni ezt a csodálatot: Terra és Elektra. Ebből az egyik gonosz, és ölni teremtődött. A másik életet ad, és… és én most nem is arról beszélek, amiről kéne. Nos, aki ezt a titokzatos környezetet előidézte a két lény egyike. Nem e földi teremtés. A bosszúság tüze. Ez már nem Lucky, ez már rég nem ő. Nicole szinte megfagyott a rémülettől. Száját remegve elhagyta egyetlen árva szó, de nem használt. Nem történt semmi sem. És senkit sem látott. Hirtelen azonban egy árnyszerű valaki tűnt fel előtte. Úgy érezte, ismeri, de nem tudta hova tenni. Majd az eltűnt, és helyében egy másik lény állt. Kezében valami villámszerű. Ám a végletek megoszlottak: a villám rózsaszín volt. Se nem fehér, se nem vörös. Nicole remegett és félt. Nem tudta, mi lesz vele. És nem tudta, mi lesz a lénnyel. Az idegen szintúgy remegett. Fejében szüntelen két hang váltotta egy mást. “Öld meg! Nincs értelme az életének!” Aztán azt mondta: “Nyugodj le! Nem azért vagy itt, hogy ölj!” Végül a lény összeesett, és a lángok eltűntek.

Nicole ugyanott ült, mintha nem történt volna semmi. Látszólag nem is emlékezett semmire. Lucky azonban zihált, szinte összeesett. A szekrényen támaszkodott. És remegett…