A gyilkos II.

Osonó léptek zaja törte meg a sikátor csendjét. Egy férfi motoszkált a zsákutca végén, majd megbújt egy kuka mögött. Kilesett. Arca borostás volt, és sebhelyekkel tarkított. A kuka mögött egy drága öltönyös férfi feküdt. Mellkasából egy kés meredt az ég felé. A kuka mögött leskelődő férfi arcán vigyor jelent meg. Mikor látta, hogy senki nem jár a sikátorba visszatért áldozatához. Kihúzta a kést, majd a zakóba törölte. Eltüntette ruhája alatt és eltűnt a sikátor másik felében.

- Nem lehet igaz! - csattant föl mögöttem az irodában egy hang. Épp a legutolsó sorokat gépeltem. Hátrafordultam a székben, és az iroda felé lestem. Az szoba ablaka előtt lehúzott redőny jelezte, hogy ne zavarja senki a főnököt, mégis egyre többen szivárogtak a közelébe. Csak akkor ijedtek meg mikor az ajtó kivágódott, és a marcona képű rendőrfőnök kilépett rajta. Arca dühtől forrt. Végignézett a kíváncsi társaságon.
- Nincs jobb dolguk?! - ordított rájuk, mire mindegyikük ijedten visszatért a munkájához. Az irodából ekkor két öltönyös férfi sétált ki, olyan bűnbánó arccal, hogy bárki megszánta volna őket... aki nem ismeri. Csakhogy én ismertem őket. Mind a kettő magának való, önfejű, nagyképű nyomozó volt. A kapitány mérgesen rájuk nézett.
- Ez volt az utolsó hibájuk, másé az ügy. - szögezte le, mire a két nyomozó akkorát nyelt, hogy elhallatszott az asztalomig. A főnök elvette az aktákat tőlük. A társam, aki mellettem ült, és szintén a jelenetet figyelte hozzám hajolt.
- Kíváncsi vagyok, kik kapják az ügyet. - mondta, majd visszatért a gépelni valójához. Rápillantottam, majd én is visszafordultam.
- Biztos Elois, és Chales. - mondtam. Ők voltak a legjobbak közöttünk. Már azon is csodálkoztam, hogy eredetileg nem ők kapták. Befejeztem a gépelést, majd kinyomtattam a dokumentumot. Ez alatt a kapitány visszament az irodába, és mindenki visszatért a munkához. Megfogtam a nyomtatványokat, majd felálltam. Kértem egy tűzőgépet és összetűztem a lapokat.
- Gerg, kész vagy? - fordultam vissza a társamhoz.
- Pillanat. - szólt, majd felállt. Ő is összetűzte a papírokat, majd rám mosolygott azzal a mosolyával, amivel mindig levesz a lábamról. Greg Gregory a legsármosabb nyomozó volt a rendőrségen... legalábbis szerintem. A többiek szerint nem, de hát ízlések és pofonok. Mind a ketten az irodához mentünk és bekopogtunk.

- Jöjjenek! - hallottuk a hangot, amely már nyugodtabb volt, de nem az az igazi nyugalom.
- Itt vannak a nyomozásunk eredménye... - kezdtem.
-És a jelentésünk. - fejezte be Greg. A kapitány ránk villantotta ravasz mosolyát.
- Magukba lehet bízni. - mondta olyan kiejtéssel, hogy megijedtem tőle. Elvette a papírokat, és átfutott rajtuk. - Tehát befejezték az ügyet?
- Igen. - mondta Greg, immár ő is gyanakodott valamire.
- Akkor kapnak egy másikat. Eddig 3 halott, valószínűleg ugyanaz a gyilkos... üljenek le. - Leültünk. - Ezen dolgoztak a fiúk. A három áldozat közül kettő gazdag nagymenő. Hallottak már Richard Redről, és Leonard Frostról? - Hát hogyne hallottunk volna. A város leggazdagabb 10 közé tartoztak. Naponta szárnyaltak róluk a hírek. Red a 4. volt, míg Frost a 2. leggazdagabb. Bólintottunk mind a ketten. - Ők az áldozatok.
- És a harmadik? - kérdeztem önkéntelenül.
- Érdekli magukat az ügy? - bólintottunk. Ez lehet mindkettőnk nagy előre lépése.
- Megkapják. - mondta elégedetten a kapitány, és átnyújtott egy aktát. - A harmadik egy csavargó nő volt, aki pár napja kapott egy jól fizető munkát, és azon volt, hogy jobb élete legyen.
- Szemtanú? - elmélkedett Greg.
- Valószínűleg lett volna... - mondta a kapitány.
- De megölte. - fejeztem be.
- Maguké az ügy, sok szerencsét. - megköszöntük, majd kisiettünk az irodából.

Teljesen kifáradtam a futásban, így megálltam. Szétnéztem a töltés tetejéről. Még csak fél út, de innen már sétálok. A reggeli kocogásokban az a legjobb, hogy fitten tartanak. A töltés meg amin futottam a természet lágy ölében fut. Egyik oldalán virágos rét, másikon a folyó folyt. A lejtőn lassan jöttem le, élvezve a csodás virág illatot. Rátértem a városba vezető útra, majd megdermedtem. Egy borostás férfi és egy öltönyös veszekedtek az út közepén. A sebhelyes, borostás férfi kezében kés volt, amit nemes egyszerűséggel belevágott az öltönyös mellkasába. Akkorát sikítottam, hogy a madarak is elszálltak a közeli fákról, és elkezdtem rohanni, ahogy a lábam bírt. A gyilkos észrevett és utánam futott. Sajnos a fáradság miatt utolért, és egyszerre csak egy fájdalmat éreztem a karomnál. Magához szorított, ekkor már csorogtak a könnyeim. Nem szólt semmit, csak én nyöszörögtem, aztán az éles fájdalom a nyakamnál...