A fekete lovag - I. fejezet Az istenanya áldása

Kirat takaros, jómódú felföldi kisváros volt, messze, az északi havasok lábánál, a Tara folyó partján. Nem tartozott ugyan a birodalom ősi, kiváltságokkal és jogokkal körbe bástyázott városai közé, ahol a városi tanács fölött egyedül a király, illetve az általa kinevezett helytartó állt, de nem maradt el a többi kisebb nagyobb főúri székhelytől sem. Húsz évvel ezelőtt a város fölé magasodó hegyen csak egy palánkkal körülvett lakótorony állt, a folyó partján pedig egy kis kápolna és néhány kunyhó. Húsz évvel ezelőtt, Herman nagyúr a Kirat nemzetség feje és a tizenkét zászlósúr egyike lett, ezt a kicsiny erődöt kapta, a hozzá tartozó falut falvakkal, és a fennsík majdnem harmadára kiterjedő földekkel és legelőkkel, a királyért tett szolgálataiért. A silány székhely volt egy zászlósúrnak, mást talán elkeserített volna, de Herman ugyanolyan elszánt volt a békés építésben, mint a háborúban. A fáradhatatlan lovag a kis falut virágzó várossá tette, a várat pedig félelmetes erősséggé, ami fenyegetően magasodott a házak és a tanács palotája felett, emlékeztetve a várost vezető mestereket, hogy ki is a valódi úr Kiratban.

Ahol egykor birkák legeltek, most a kereskedők és mesteremberek takaros házai álltak, a kis kápona helyén tekintélyes, rangjához illő hajlékot építettek az égi királynak, a templom előtt pedig ott volt a piactér, a város szíve. Tizenöt évvel ezelőtt Kineret véres háborút vívott a nyugati szomszéddal Suunat királyságával. Az egyik csata után Herman nagyúr értékes ajándékot hozott a Lajos királynak, Suunat királyát, akit fogságba ejtett. Más lovag birtokokat, címeket kért volna jutalmul, ő annyit kért, hogy a király emelje szerény székhelyét a városok közé és engedélyezze, hogy a környéken termelt gyapjút Kiratban adhassák el és dolgozhassák fel. A király örült, hisz ez neki nem került semmibe, Kiratból, viszont vásárváros lett, fontos központ a felföldön, ahol csak elvétve lehetett városokat találni.

Herman nagyúr gondos, jóindulatú, de keménykezű és igazságos gazda volt, mindenki tudta hányadán áll vele, így nem csoda, hogy Lajos király uralkodásának 25. évének második hónapján, egy metszően hideg reggelen, a szállingózó hó ellenére az egész város az utcára vonult, hogy köszöntse Herman nagyúr népes családjának legifjabb tagját, aki, ha az istenek kegyesek, követve majd nagyapját és apját egy nap uruk és parancsolójuk lesz. A kisfiú, aki a királya és egyben másik nagyapja tiszteletére a Lajos nevet kapta, szerencsésen betöltötte a harmincadik napját, és ezzel kivívta a tisztességet, hogy férfiként életében először és utoljára beléphessen Aana, az istenek anyjának szentélyébe, ahol a gyermeket a jóságos istenasszony oltalmába ajánlják.

A család, a vendégek és a nemzetséghez tartozó kisebb nemesi családok tagjai, valamint a falvak elöljárói, a városlakók éljenzése közepette vonult le a várból az istenanya hajlékába, egy, a nagytemplomnál jóval kisebb és szerényebb szentélybe. A városlakók és a kereskedők mellett a környékbeli falvakból is sokan megjelentek a vezetőkön kívül is, mindenki kíváncsi volt Kirat híres, fekete lovagjára. Tíz évvel ezelőtt a király kinevezte Herman nagyurat Doris királyi város helytartójának, így a családjával kénytelen volt délre költözni, hogy elfoglalja a hivatalát, azóta ritka, de szívesen látott vendég volt a városban.

A nagyúr ott vonult a menet élén. Meglepően idős férfinak számított, az ember talán egyetlen kezén meg tudta volna számolni, hogy a külső és belső háborúktól, zendülésektől, udvari és családi intrikáktól szaggatott királyságban hány nemes élte túl a hatvanadik telét. Magas, méltóságteljes úr volt, határozott léptekkel haladt előre, annak ellenére, hogy az egyik lábára sántított és botra kellett támaszkodnia.  Nem hordott szakállat, az arcát simára borotválta, a fejét fedetlenül hagyta, hosszú ezüstszínű haja a vállára omlott. Mint mindig most is fekete ruhát, és köpenyt viselt.

A mellette vonuló asszony méltó párja volt. Johanna hercegnő a király húga, egy gyönyörű, tengerentúli ágyas lánya, valaha egzotikus szépségnek számított, a kor pedig nem bánt kegyetlenül vele. Annak ellenére, hogy már jóval közelebb járt az ötvenedik, mint a negyvenedik tavaszához, az arca még mindig sima és ránctalan volt, a hajába csak néhány ősz száll vegyült, a derekán viszont nyomott hagyott a hat gyerek, akit kihordott.  Egykor a nagyúr őt is jutalomként kapta a birtok mellé, a király a polgárháború után nagy esküvőt tartott nyolc lánytestvére és a hozzá hűséges urak között, így került a hunastani ágyas lánya északra, ahol alaposan kitűnt bronzbarna bőrével, mandula vágású zöld szemeivel és hollófekete hajával a sápadt, többnyire szőke és kékszemű felföldi asszonyok közül.  Ahogy férje, ő is egyszerű, dísztelen, sötét ruhát és köntöst viselt, a haját is fekete kendő alá rejtette. A többi asszony is hasonlóan öltözött, mindannyian ismerték a sok száz éves történetet a szentéletű Manfréd főpapról, aki kiutasította Alíz királynét és az udvarhölgyeit a timnai nagy szentélyből, mondván, hogy a hímzett köntösöknek, drága prémeknek, selyem főkötőknek, bársony papucsoknak nincs helyük az istenek házában. Az istenek alázatot követelnek, előttük a királyné vagy a nagyurak feleségei nem többek, mint a koldusok asszonyai, mezítláb és fedett fejjel kell eléjük járulni, így ha majd a szentélyhez érnek, az asszonyok kénytelenek lesznek a cipőiket is a kapuban hagyni.

A büszke apa, Simon úr, az apja ifjú kori mása volt, magas, széles vállú, erős férfi, dús, barna szakállal. Korán vált férfivá, tizenöt éves volt, amikor Herman nagyúr és a család délre költözött, ő pedig Kiratban maradt, hogy az apja helyett kormányozza a várost és igazgassa a birtokot. Megszolgálta a bizalmat, apjához hasonlóan határozottan uralkodott, meghallgatott mindenkit, ugyanúgy ítélkezett a városi mesterek mindennapi vitáiban, mint a hűbéresek folyamatos torzsalkodásaiban. A kiratiak elfogadták uruknak, egyikük sem tartotta valószínűleg, hogy az apja valaha is visszatér a város élére. Herman nagyúr, egyike volt a király kevés bizalmas, régi barátjának, annak ellenére, hogy ezek a barátságok igen ingatagok voltak, így azt gondolták, hogy ha megelégeli a szolgálatát Dorisban, szinte biztos, hogy nem küldi vissza a birtokaira, hanem a koronatanácsban, a sereg élén, vagy valamelyik másik királyi városban kap tisztséget. A király és a kirati úr közötti jó viszonyt az is mutatta, hogy Herman nagyúr legidősebb lányát, Matildot az udvarba hívták, igaz nem a királyné, hanem Zoé asszony, az első királyi ágyas szolgálatába, ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a király az egyik lányát Simon úr feleségeként északra küldte.

Margit hercegnő Kirat leendő úrnője, Lajos király és a boldogult Konegund királyné lánya volt, így a fia nemcsak a kinereti hanem a hatalmas északi szomszéd, Severia királyi családjával is rokonságban állt. Margit olyan volt, amilyennek az északiak az ideális szépséget elképzelték. Kedves, kerekarcú telt asszony, hosszú sötétszőke hajjal, amit persze gondosan elrejtett a fekete kendő.

A megtiszteltetést, hogy bemutathassa az istenanyának az újszülöttet a maga is viselős Berta asszony, Herman nagyúr kisebbik fiának, Jánosnak a felesége kapta. A fiatal, alig tizenhét éves lány valósággal eltörpült a férje mellett, aki apjához és bátyjához hasonlóan maga és robosztus férfi volt.

A menet lassan haladt a szentély felé, mivel el kellett haladniuk a nagytemplom és a városi tanács palotája előtt is, hogy a papság és a városi elöljárók is tiszteletüket tehessék, így nagy kitérőt kellett tenniük. Fejedelmi gyerekek esetében a szentélybe vonulás ünnepélyes, ugyanakkor bonyolult és igen körülményes művelet volt, amit számtalan szertartás, babona és hiedelem nehezített meg. Amikor valamelyik családban gyerek született, levágtak egy tincset a hajából és elásták az ősök szentélye alatt. A legtöbb családban ez egyszerű házi oltár volt, a Hermanhoz hasonló nemesek viszont egy kisebb kápolnát építettek az őseik tiszteletére, itt ajánlották az elásott tinccsel az újszülöttet az ősök védelmébe, ami azonban csak a házra terjedt ki, a szentélybe vezető úton a babát gonosz szellemek egész hada fenyegette. Az egyszerű emberek többnyire igyekeztek a lehető leggyorsabban a szentélybe vinni a gyereket, itt elég volt néhány áldást elmormolni, azonban, amikor lassú menetben vitték végig a fél városon a csöppséget, komolyabb óvintézkedésekre volt szükség. A kisbaba csuklójára vörös szalagot kötöttek, az őt bemutató asszonyt pedig hat lány kísérte, akik közül négyen vörös lepedőt feszítettek ki fölé, ketten pedig mögötte mentek és mákot szórtak maguk mögé, mondván, hogy amíg a szellemek a mákot szedegetik, békén hagyják a babát. Herman nagyúr három kisebb gyereke is fontos szerepet kapott az unokaöccsük védelmében, borókaágakkal hadonászva igyekeztek elzavarni azokat a szellemeket, akikre a mák nem volt hatással.  Az ötéves Tamás úr, a legkisebb vette legkomolyabban a feladatát. Az alacsony, koromfekete hajú kisfiú igyekezett minél jobban kihúzni magát, a szemeit vadul forgatva, morogva csapkodott a vesszőivel. Jaj annak a lidércnek aki az unokaöccse közelébe próbál menni.

A papság a nagytemplom lépcsőjén várta a menetet. A többségük, hosszú szakállú öregember volt, fekete köpenyt, süveget viseltek, a vállukra pedig fehér gyapjú imakendőt borítottak, amit a fejükre húztak ha beléptek a szentélybe. A legmagasabban ketten álltak egy idősebb pap és egy fiatalember, a többieknél valamivel díszesebb ornátusban. Az idősebb pap a kirati nagytemplom főpapja volt, keménykötésű öregember, meg sem rezdült a hidegtől. Északi volt, már akkor Kiratban szolgált, amikor a méltóságteljes templom helyén csak egy kis kápolna állt. Fiatalabb társa, jobban mondva feljebb valója a tiszteletre méltó Lázár, Dán, az északi főváros főpapja volt, vagyis a legfőbb papi méltóság a felföldön. Délen, a fővárosban született, az apja, a király egyik unokatestvére, egyike volt a királyi család azon kevés tagjának, aki túlélte az előző király halálát követő polgárháborút és a jelenlegi király uralkodását. A jó Lajos király követte ősei szokását, akik a nagybácsik, unokatestvérek és unokaöccsök szorgalmas irtásával igyekeztek rendet tartani a hatalmas családban. Mindenkit megdöbbentett, amikor a fiatalembert kora és tapasztalatlansága ellenére kinevezték főpapnak. Persze azt tudták, hogy a család a gyenge, de okos fiút papnak szánja, de azt nem, hogy rögtön egy ilyen fontos posztra. Ez egyszerre volt előléptetés és száműzetés. A fővárosban nevelkedett fiatalembernek észak egyszerre volt lenyűgöző és rettenetes.

Kineret népe innen, az északi hegyekből indult el, hogy meghódítsa először a központi síkságot, majd a folyóvidéket és déli síkságot. Itt az északi hegyekben volt, a legszentebb hely, az Ebál hegy csúcsa, ahol az égi király leereszkedett mennyei palotájából és fiút nemzett, Korachot, aki Kineret első királya lett, minden király tőle származott. Korach tizenkét bajtársa alapította Kineret tizenkét ősi nemzetségét, a zászlósurak, a királyság főnemesei ebből a tizenkét családból eredeztették magukat. Lázár is ezeknek a vad, harcias hegylakóknak a leszármazottja volt, ennek ellenére, a legkevésbé sem vágyott arra, hogy hátralevő életét az ősi földön élje le. Az északi fennsík távol volt a civilizált világtól, az éghajlat pocsék, a tél hosszú és kegyetlen, a lakosság durva, faragatlan és ami a legrosszabb, babonás. A hegyek között, a völgyekben az emberek ősi, elfeledett isteneket imádtak, köztük a legrettenetesebb Kyna a hold istennője volt, akinek még mindig áldoztak fiatal férfiakat az erdők mélyén. Ennek a szörnyetegnek főpapnője Lód sötét völgyében, egy erdőben lakott, az emberek az erdő asszonyának hívták. Senki nem látta, de tudták, hogy létezik. A követői boszorkányok és orgyilkosok voltak, akik végrehajtották az ítéletet, amit az erdő asszonya kimondott azokra, akik nem tisztelték az istennőt. Dán főpapjai örökös harcban álltak az erdő asszonyával. Üldözték és megégették a boszorkányokat, átokkal, kiközösítéssel fenyegették a nemeseket, akik titokban még mindig ajándékokkal vásárolták meg az asszony jóindulatát, a követői pedig álmában elvágták az akadékoskodó főpap vagy a helytartó torkát. Lázár nagyon jól emlékezett arra, amikor néhány nappal az érkezése után egy döglött, fekete kakast talált az ágyán, egy amolyan isten hozott északon üdvözletet az erdő asszonyától.

Most itt toporgott a templom előtt, türelmetlenül, átfázva, várva, hogy elvonuljon előttük a menet, ami még mindig reménytelenül messze, valahol a tanácsháza körül vánszorgott, és megáldja Kirat legkisebb sarját. Magától eszébe se jutott volna, hogy a tél közepén nekivágjon a keskeny, meredek hegyi útnak, ami összekötötte Dánt Kirattal, de meggyőzték, hogy nem bölcs dolog megsérteni a legbefolyásosabb északi urat, aki maga is messziről érkezett, hogy lássa az unokáját. Nem tehetett mást, minthogy csatlakozott az északi kormányzóhoz, Alfréd herceghez, aki a családjával együtt maga is előkelő helyen vonult a menetben.

-    Meddig tart még ez? – súgta oda Lázár a főpapnak
-    Csak türelmesen testvérem – intette az északi – az urakat nem lehet siettetni.
-    Az istenek alázatot követelnek – morogta – Nem helyes egy kegyes szertartásból népünnepélyt csinálni. Te vagy a közösség lelki vezetője, a te dolgod, hogy figyelmeztesd az uradat, ha hibázik, nem az, hogy segédkezz benne. Ez a parádé a csecsemővel, önhittség.
-    Amiben te is részt veszel, még ha nem is szívesen – mosolygott az öreg pap – Te a fővárosból jöttél testvérem, tudod, hogy mi történik a szemünk előtt.
-     Ugyan mi történne – fortyant fel, majd halkabbra vonta a hangját miután többen megfordultak - Bemutatnak egy harminc napos gyereket az istenanyának.
-    Ó igen – bólintott a pap – Az istenanya, legyen áldott örökké, nagyon fontos, de ennek a menetnek nem sok köze van hozzá. Ez egy seregszemle testvérem – súgta és közelebb hajolt
-    Miről beszélsz?
-    Azt hittem Dánba hamarabb eljutnak a hírek, mint hozzánk  - mondta halkan – A király nagyon beteg, ha meghal, összehívják a királyválasztó gyűlést és ki tudja, mi fog történni. Minden választó felméri az erejét. Egy ilyen esemény remek alkalom, hogy a három északi zászlósúr minden gyanú nélkül találkozzon. A mi derék kormányzónk a király testvéreként komoly esélyekkel indul az unokaöccsével szemben. Ha ügyesen keveri a lapokat a tizenkettőből három szavazattal a zsebében indul az ünnepség után haza.
-    Hallgass testvérem – mordult rá a főpap – A király haláláról árulás beszélni! Mindenütt kémek vannak, ki tudja ki hall minket.
-    Csaknem a vendéged miatt aggódsz? – kérdezte az öreg és egy középkorú papra nézett, aki a lépcső alján állt, a menetet figyelte, közben kérdéseket tett fel a körülötte állóknak – Amint látom nagyon kíváncsi.
-    Kristóf testvér a legfőbb atya megbízottja. Azért küldték, hogy beszámoljon ezekről az ostobaságokról, amikkel megcsúfolják az isteneket, és amit ti, nem törődöm módon elnéztek nekik.
-    Valóban? A legfőbb atyát nemigen szokta érdekelni, hogy mi folyik a Sahan folyótól északra, most mégis ideküldött egy megbízottat, néhány mákot szóró lány és boróka ággal hadonászó gyerek miatt? Vagy esetleg hadat akar üzenni az erdő asszonyának? Nem testvérem –rázta a fejét – Nem a rítusok érdeklik,nem is az a nyomorult boszorkány,  azt számolja, hány hűbéres nemes van a menetben, kik jöttek el az északi zászlósurak közül. Őt is meghívták a bemutatási lakomára?
-    Természetesen mint minden papot –mondta gyorsan majd csöndet intett – Itt jönnek – mutatott a menet felé és elindult a többi pap gyűrűjében leballagott, hogy megáldja a gyereket és főpapként fogadja a család hódolatát.

A menet ezután tovább indult és lassan elérte a célját. Az istenanya szentélye egy alacsony, kupolás templom volt, amihez két nagyobb épület csatlakozott, a papnők szállása és a fürdő, ahová az asszonyok minden hónapban megtisztulni jártak. A kapuban már ott álltak a papnők, akiknek az arcát fehér fátyol takarta el a kíváncsi szemek elől. Férfi nem láthatta az istenanya papnőit, ahogy a templomába sem léphettek be, kivéve azt az egy alkalmat, amikor csecsemőként az oltalmába ajánlották. A nők levették a cipőjüket, majd bezárult mögöttük a szentély kapuja. A férfiak kisebb csoportokban várakoztak a téren az egyre sűrűbb hóesésben. A gyerekek nagyon fáztak, mindhárman a meleg, szelíd éghajlatú Dorisban születtek, most először jártak északon. Hármuk közül a tízéves Hanka volt a legidősebb, szorosan magához ölelte az öccseit, majd az apja egy megrovó pillantására elengedte őket. A fekete lovag fiai nem nyafoghatnak a hideg miatt, amikor az egész észak őket nézi. Nem kellett sokáig vacogniuk, a szolgák izzó parázzsal teli edényeket hoztak, amiket kisebb csoportokban álltak körbe az urak, néhány palotahölgy pedig bundákkal a kezükben a szentély kapujába álltak, hogy azonnal az asszonyaikra boríthassák, amint kilépnek a kapun. Herman nagyúr, Alfréd herceg, Hartvik és Ampod nagyúr, az északi zászlósurak, és a két főpap egy parázstartón osztozott.

Hatjuk közül a díszvendég, Alfréd herceg, a felföld kormányzója, Dán helytartója a király legfiatalabb öccse volt.  A véres hatalmi harcokból kimaradt, csecsemő volt, amikor az anyjuk halála után, az új királyné elüldözte őket és kisfiú, amikor a bátyjai hazatértek és fegyverrel szerezték vissza a trónjukat. A negyvenes évei legelején járt, jóképű, sötétszőke hajú férfi volt, mint mindig a köpenye alatt most is könnyű utazó ruhát viselt, így vacogva húzódott közelebb Hermann nagyúrhoz. Rangban nem volt sok különbség, mindketten királyi család tagja voltak, bár az egyikük házasság, a másik a születés jogán, mindketten királyi hivatalt viseltek, mivel Herman nagyúr nemcsak Doris helytartója, hanem a nyugati határvidék kormányzója is volt, egy nagyon fontos különbség azonban mégiscsak akadt. Alfréd hercegnek a címén kívül csak jelentéktelen birtokai voltak, és Hermannal ellentétben nem tartozott a birodalom zászlósurai közé, így nem szavazhat a királyválasztó gyűlésen.

-    Már öt éve élek itt, de nem tudom megszokni ezt az átkozott hideget – mondta Alfréd Hermannak – Ügyesen választotta meg az unokája, hogy mikor szülessen. Nekem nyári gyerekeim vannak
-    A papom szerencsés időnek tartja – felelte Herman úr – Dorisban ilyenkor ünneplik a tél végét, minden téren égnek a máglyák, az ilyenkor született gyerekről az gondolják, hogy a tavasz istene megáldja.
-    Úgy legyen – bólintott Alfréd – Szép, erős gyerek, ráadásul fiú, büszke lehetsz a fiadra.
-    Egy kislány miatt nem tettem volna meg télen ekkora utat – morogta Herman úr
-    Valóban, Doris nincs a szomszédban és amint hallom nem tanácsos nagyobb kíséret nélkül mászkálni a nyugati határvidéken – szólt közbe Lázár
-    Egy magányos főpapot lehet, hogy agyoncsapnának, de ugyan ki merne rám támadni a saját portámon? –torkollta le Herman – Annyi embert és poggyászt hoztam amennyi feltétlenül kellett. Gondoljatok csak bele, alig öt nap alatt tettük meg az utat, végig a határvidéken, át a Sahanon, aztán nekivágtunk a hegyeknek. Mindenki gyors lovakon.
-    Az asszonyok és a gyerekek is? – kérdezte Alfréd döbbenten
-    Gondolod, hogy a szekereket öt nap alatt át tudtuk volna rángatni a déli havasokon, aztán végig a Yara völgyén? Az én gyerekeim a határvidéken születtek, előbb tudtak lovagolni, mint járni. Méltóságos nővéredet sem kell féltened.
-    És a lányom? – kérdezte Hartvik, Berta apja – Remélem bátran viselte magát. Egy viselős asszonnyal nehéz lehetett erőltetett menetben megtenni az utat
-    Nem hozott rád szégyent, emberesen tűrte a kényelmetlenségeket.
-    És mi újság a nyugati határon nagyuram? – vette át a szót a kirati főpap – Nyugalom van?
-    Sosincs nyugalom tisztelendő atyám – legyintett Herman – Neked sógorom – fordult Alfréd felé – itt északon könnyű dolgod van, áthatolhatatlan hegyek választanak el egy barátságos országtól. Severia felől nem fenyeget veszély, a hegyek tetején őrszemek vannak, a hágóknál erődök. Nyugaton, a határvidéken a Drana és a Sahan között nincs semmi, se erődök, se falvak csak a végtelen síkság, néhány őrállás, pásztorszállások, magányos tanyák ameddig a szem ellát. Senki nem tudja, hol ér véget a mi országunk és hol kezdődik az övék. A legközelebbi suunati város Gerár, több mint egynapi járóföld, ami közte és Doris között van, a senki földje. Valaha gazdag vidék volt, de a háború pusztaságot csinált belőle. Marhahajcsárok, szabadlovasok, banditák, mindenki idemenekül, akit üldöz a törvény. A városi őrségen kívül nincs hadseregem, kormányzóként csak akkor hívhatom hadba a folyóvidék nemeseit, ha közvetlen támadás éri az országot. Ellenőriznem kell a határvidéket, figyelni, hogy gyülekezik e nagyobb csapat, közeledik e sereg. Ha ez nem lenne elég a kereskedők is engem zaklatnak, hogy védjem meg a karavánjaikat Gerárig. Mit tudok erre mondani? Derék emberek fogadjatok zsoldosokat, vagy használjátok a folyót. Doris helytartója nem tudja biztosítani a birodalom legfontosabb kereskedelmi útját.
-    És mégis, hogy véded katonák nélkül a határt? – kérdezte Alfréd egyre döbbentebben
-    Köteleztem a városi tanácsot, hogy minden testvériség állítson ki lovas csapatot, ezeket küldöm ki portyázni felderíteni. Persze nem harcosok, gyertyaöntők, takácsok, pékek, tímárok, de hát figyelniük kell nem harcolni. Ezen kívül megpróbálok minél több értesülést szerezni, kihallgatom a kereskedőket, híreket vásárolok a bankároktól és a yahudita pénzváltóktól, tudhatjátok, ezek a társaságok behálózzak a világot. Így abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy mivel állandóan nyugat felé kell néznem, fogalmam sincs, hogy mi történik keleten, mik a hírek a fővárosból.
-    Az udvar tudja, hogy milyen súlyos a helyzet? – kérdezte Lázár
-    Minden évben elküldöm a beszámolómat, ott porosodnak a kancellária irattárában – vonta meg a vállát Herman – Néha azért válaszolnak, de mindig ugyanazt. A kincstár üres, Suunat fenyegetésnek venné, ha csapatokat küldenénk a határra, különben is békeidőben a nemességet nem lehet fegyverbe hívni. Még hogy békeidő – köpött egyet – A határvidéken sosincs béke. Suunati lovasok portyáznak a senki földjén, mire megtudom, hogy elhajtottak egy nyájat, vagy kiraboltak egy karavánt, már árkon bokron túl vannak, a gerári földeken túl meg nem kergethetem őket, mert az istenek őrizzenek, hogy betörjek az országukba. Azok a tintanyalók az udvarban engem vádolnának, hogy háborút szítok, hogy megzavarom a békét. A fene essen az összes uraságba a tanácsban.

A kormányzó és a főpapok döbbenten hallgatták a kemény szavakat, a mindig nyugodt és higgadt nagyúrtól nem számítottak ilyen heves kitörésre, főleg nem egy ilyen örömteli napon. De Herman úrban már hosszú ideje forrt a méreg és most elfogyott a türelme. Bár örült az unokájának, mégis nehéz szívvel hagyta ott az őrhelyét és a gondolatai a hazaút körül jártak. Mint mindenki ő is átfázott, elszokott a kemény, északi telektől. A hosszú séta, és az álldogálás sem tett jót, a lába, ami egy balul sikerült lovagi tornán nyomorodott meg, kegyetlenül sajgott. Segítségre volt szüksége, de tudta, hogy itt nem sok jóra számíthat. Az északi fennsík, hiába ősi föld nem sokat számított a nagypolitikában.  A zászlósurak, akiknek az ősei innen indultak el hódító útjukra, már régen itt hagyták az atyák hideg, romos várait és a délen meghódított területeken szereztek birtokot, ahol szélsebes lovasok és pletykás kereskedők, utazók vitték a híreket, a főúri székhelyek és a főváros között. De a felföld messze volt, a hírek ide értek el utoljára. A király azokat küldte ide, akiket távol akart tartani az országos ügyektől, vagy akiket el akart felejteni. Herman is így került Kiratba. A király szerette és őszintén hálás volt, amiért a polgárháborúban mellette harcolt, de tartott is a félelmetes és könyörtelen hírű lovagtól, így megkapta az egyik nővérét és elküldte jó messzire. Amikor aztán Suunat felől megindult az áradat és idegen hadsereg menetelt a folyóvidéken egyenesen a főváros felé, ismét elővette a nagyurat. Fényes győzelmet arattak, a háború hősét pedig már nem lehetett visszaküldeni északra, így kinevezték Doris helytartójának. A meghódított város élére erőskezű vezető kellett, és amíg Herman nagyúr a birodalom legsebezhetőbb, legvédtelenebb határát őrzi, nem lesz ideje belefolyni az udvari intrikákba

Hamarosan megnyílt a szentély kapuja, az ünnep véget ért, szolgák rohantak, hogy meleg bundákat terítsenek az asszonyokra. A gyerekeket is végre alaposan bebugyolálták. A visszaút mellőzött minden formaságot, nyoma sem volt a ceremóniáknak. Az emberek, ahogy várakozás közben, most is kisebb csoportokba verődve, beszélgetve igyekeztek vissza a várba. Herman nagyúr most nem a feleségével, hanem a sógorával tartott.

-    Lehet, hogy nem ártana egy háború Suunattal – mondta Alfréd, amikor kellő távolságba értek a többiektől
-    A háború a fiatalok szórakozása – legyintett Herman – Megvívtam a magam csatáit, azt keveset, ami még hátra van, inkább egy kényelmes birtokon tölteném valahol délen. Van egy kis udvarházam meg némi földem Doris mellett. Inkább ott, a barackfáim árnyékában morzsolnám el az utolsó éveimet, mint a csatamezőn. Te viszont rokon még elég ifjú vagy egy hadjárathoz és talán igazad is van. A hosszú béke mindig zűrzavarhoz vezet. A fiatalok keze viszket, és ha nem üthetik az ellenséget, akkor a szomszéd fejét verik be.
-    Ez így van – bólintott Alfréd – Az északiak, ha nincs háború, akkor csinálnak maguknak. Szabályos hadjáratokat vezetnek egymás birtokai ellen, ha eltűnik néhány birka vagy valamelyik úrfi ferdén néz a szomszéd lányára. Azt mondtad, az én helyzetem könnyű itt északon ahol nem fenyeget ellenség, de a határvidéken sokkal nagyobb a rend, mint itt. Dorisban nincsenek nemesek, a polgárok felett törvények uralkodnak, ha lop, gyilkol, vagy erőszakoskodik, ugyanúgy felkötik a prior, mint a varga fiát. Itt a nemesek bíráskodnak, nekem semmi beleszólásom nincs.
-    Az én hatalmam sem terjed a határvidéken túl – szólt közbe Herman – A folyóvidék nemeseinek az ügyeibe én sem szólhatok bele, igaz én nem is vagyok a kormányzójuk. A zászlósurak dolga lenne, hogy rendet tartsanak a birtokaikon.
-    Azok a legnagyobb gazemberek – legyintett Alfréd – Itt északon ez a két bajkeverő – bökött Ampod és Hartvik felé – áll minden békétlenség mögött.
-    Majd beszélek velük – mondta Hermann de nem tudta folytatni.

A tömegből egy férfi vált ki kezében egy tekerccsel. Az ilyen ünnepeken szokás volt, hogy a kormányzó vagy a zászlósúr személyesen vette át a hozzá fordulók kérvényeit, de a kérvényezőknek türelmesen várakozniuk kellett a sorukra, nem ronthattak csak úgy az uraságra. Az őrök természetesen feltartóztatták, de amikor meglátták, hogy a királyi futárok köpenyét elengedték.

-    Sürgős levél őméltóságának a felföld kormányzójának – mondta a futár
-    Hogy mersz így rátörni a királyi család egy tagjára? – dörögte Herman – Miért nem a palotában várakozol, ahogy illik
-    Bocsáss meg uram, de azt a parancsot kaptam, hogy keressem meg a herceget, bárhol is legyen és a saját kezébe adjam
-    Ide vele – intett Alfréd – Honnan jössz fickó?
-    Timnából uram. Dánba küldtek, de ott azt mondták itt keressem
-    Csak nem a királytól? – kérdezte Ampod
-    Nem – rázta a fejét Alfréd miközben feltörte a pecsétet – Ezt a testvérem írta, Detre herceg

Eddigre már a papok és a zászlósurak is beérték a nagyurat és a kormányzót, és figyelték, ahogy a herceg olvasni kezdte a levelet. A legtöbb nemeshez hasonlóan Alfrédnak is komoly kihívást jelentett egy levél átolvasása, lassan, nehézkesen bogarászta át Detre herceg macskakaparását, aki ezúttal nem bízta írnokra a levelét. Egy idő után elfogyott a türelme és Herman kezébe nyomta a levelet, akit bár sokan durva, faragatlan katonának tartottak, a Dorisban töltött évek alatt olvasott, tanult férfivá vált. Az írás zavaros volt, a betűk kuszák, Detre herceg sietve írhatta. Ahogy haladt az arca egyre komorabbá vált.

-    Nos, mit üzen testvérünk? – kérdezte Alfréd türelmetlenül – A királlyal történt valami?
-    A Király beteg, de él – mondta gondterhelten – Sötét hírek uram, nagy a baj. Ez a levél nem a köznépnek szól, kérlek, menjünk a várba, ott mindent elmondok.
-    Igazad van – bólintott – Menjünk a várba. Ampod, Hartvik kövessetek, és Simon öcsém te is. Tisztelendő atyáim – fordult a főpapokhoz – Majd a lakomán szólok veletek – mondta és ezzel faképre hagyta őket és elviharzott nyomában az urakkal és a megzavarodott kísérettel.
-    Kezdődik a tánc – morogta a kirati főpap és a távolodókat figyelte