A Döntés (verzió 1 és 2)

Verzió 1.

Már nem emlékszem tisztán, hogy hogyan kerültem ide. Az utolsó lépcsőforduló képe még valahogy feldereng, de hogy előtte hol jártam, azt már sűrű homály fedi. Amint kiléptem a tető kavicságyára, a kövek sercenése egy pillanatra megtántorított, de a második lépés után már újult elszántsággal indultam a tető széle felé.
Amint odaértem, újra megálltam, magam sem tudtam, hogy miért. Mint ha azt vártam volna, hogy valaki figyeljen rám, ahogy leugrom, hogy legyen szemtanú, hogy legyen valaki, aki biztasson vagy lefogjon. Odalentről a közlekedés és a flegma tömeg zaja elhalva ért csak el hozzám, a fojtogató füstöt itt már felváltotta a könnyen lélegezhető levegő és ha az ég nem lett volna hamuszürke, talán még a nap is fényesebben sütött volna idefent, mint az utcán, ahova ugrani készültem.
- Tedd csak meg! - szólalt meg valaki mellettem a bánattól megtört hangon. Úgy tudtam, hogy magam vagyok, ezért lassan odafordítottam a tekintetem. – Csak egy lépés, és minden baj, ami eddig keserítette az életed, el fog múlni.
Az a valaki, aki ott állt, valójában én voltam. Úgy nézett ki, mint én, az én hangomon beszélt, tekintete is ugyan olyan volt, mint az enyém, amikor a tükörbe néztem reggelente. Valahogy nem lepett meg a látomás, talán mert annyira valóságosnak, szinte természetesnek tűnt, hogy saját magammal állok szemben.
A szavai bekúsztak az elmémbe, én pedig ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megtegyem azt a bizonyos utolsó lépést, ami köztem és a zuhanás között állt.
- Mit művelsz, te marha! - csattant fel valaki jobbról. Nem tudom, hogy mi volt velem, hogy ez sem lepett meg, de újfent magamat láttam, ám ez az énem szöges ellentéte volt a másiknak: arcán finom mosolyráncok sorakoztak, tekintete ragyogott, mint ahogy a boldog embereké szokott, és amely pillantást a boldogtalanok képtelenek elviselni. - Ugye nem akartál leugrani?
- Hát persze, hogy le akartál ugrani, nincs miért tovább halogatni – válaszolt a mélabús „én”, de szavait nekem címezte.
- Nem vagy ilyen gyáva, hogy ilyesmire vetemedj! Egyszerűen nem lehetsz ekkora lúzer! - támadt neki az életvidám, de ő is hozzám beszélt. Egymással vitáztak, de mintha mindkettő bennem látta volna a másikat.
- Ez nem gyávaság kérdése.
- De igenis az! Hátat fordítani az életnek és elfutni a gondok elől, mi ez, ha nem gyávaság?
- De ha egyszerűen nem bírsz többet elviselni ebből az életből.
Deja vu érzés fogott el. Mintha egy ördög és egy angyal vitája zajlott volna.
- Persze, feladni könnyű, megküzdeni már nehéz, ahhoz meg nem fűlik a fogad, mi?
- Nem küzdhetsz egy világ ellen.
- Ugyan kérlek, ennek semmi köze sincs a világhoz!
- Pedig a világ az ellenséged. Az eddigi életed siralmas volt. Családi problémák, a barátaid átnéznek rajtad, nem találod a helyed, mindenki csak rúg beléd még egyet.
- Ó, igen, sejtettem, hogy ezt hozod fel mentségül. De csak hogy tudd, ez édeskevés ahhoz, hogy ilyen gyáva dolgot csinálj. Gondolhatnál másokra is.
- De hisz eddig senki sem gondolt rád, te most miért tennéd?
- Jaj, ne hantázz már! Tán most lett rajtad úrrá a kamaszkori lázadás? Hát a szüleid? A testvéred? Mit gondolsz, mit éreznének, ha meghalnál?
- Megkönnyebbülést.
- Ilyenre még csak ne is gondolj, hallod? Csak azért mondod ezt, mert elvakít a nagy világfájdalom.
- Nem igaz.
A helyzet még mindig olybá tűnt, mintha a egy ördög és egy angyal veszekedne, de volt benne valami furcsa, mint ha felcserélték volna a szerepeket. Az ördög angyali ártatlansággal sarkallt az ugrásra, míg az „angyal” ócsároló, durva hangon próbált rávenni az ellenkezőjére.
- Ha ugrassz, akkor csak kárt okozol. A szüleid belebetegednének a halálodba. A barátaid mihez kezdenének nélküled? Ráadásul ha rossz helyre esel, még összetöröd valakinek a kocsiját, és a kárt a hozzátartozóidnak ki kell fizetniük, nem gondolod?
- Ezért is te lennél a felelős, mint mindenért, ami más hibája volt. Mindig te voltál a bűnbak, te voltál a hibás, de most ennek véget vethetsz egy csapásra.
- Egy becsapódásra, akarod mondani.
- Túlértékeled a szerepedet. Nem kellesz senkinek sem, senki sem venné észre a hiányodat.
- Micsoda marhaságokat tudsz te összehordani, eszem megáll! Már hogyne hiányoznál azoknak, akik szeretnek téged!
- Sosem szeretett téged senki sem igazán.
- Mert te sem tudsz szeretni, te kretén! De egy fejes az aszfaltra nem a megfelelő megoldás. Egyébként sem szép halál szétkenődni, mint egy tál kocsonya.
Néztem az alattam levő utcát. Amikor megjelent ez a kettő, reménykedtem benne, hogy valami értelmes tanácsod adnak nekem arról, hogy mit is kellene tennem, ehelyett azonban csak egymást hazudtolták meg.
Kisütött a felhők közül a nap, de ahogy jött, úgy el is ment.
- Látod? Ez egy jel, hogy van még remény – folytatta az életvidám hasonmásom.
- A remény éppúgy tűnik el, mint a napfény – jött a negatív reakció.
- Hányszor kell még elmondanom, hogy ha nem veszed kezedbe az életed, akkor nem fog jobbá válni a sorsod? Tudod, az a dolog a sült galambbal nem vicc.
- Olyan terhet készülsz a válladra venni, amit nem bírsz el – magyarázta tárgyilagosan az „ördög”, ahogy elneveztem magamban.
- Persze, ehelyett helyesebb azt tenni, hogy ezt mások vállára pakolod, nem? - dühöngött cinikusan az „angyal”.
- Eleget szívtál már az élettől, ideje véget vetni ennek
- Önző, gyáva senki vagy, ha ugrasz.
- Tedd meg!
- Ne merészeld!
Egyszerre mondta mindkettő, szinte szinkronban. Felnéztem az égre, hátha újra meglátom a felhőkön át utat törő napfényt, de csak a kormos eget láttam.
Ön hogy döntene? Biztos?

Verzió 2.

Utálom a villamost. Mármint nem azért, ami, hanem amit jelent minden áldott reggel: a munkába menést. Immáron három éve dolgozom „kreatív menedzserként” egy reklámcégnél, a feladatom az, hogy kitalálok valamit, és ha nem jó, akkor lehurrognak, ha jó, akkor meg lenyúlják az ötletem és villognak vele.
Egy hétköznapi kedd reggelen épp a hétköznapi szendvicsemet eszegettem a hétköznapi villamoson. A városi forgalom körülöttünk áramlott, az épületek egyenletes tempóban úsztak el mellettünk, amikor valami furcsára lettem figyelmes a szemem sarkából: egy fekete tárcára.
Szétnéztem, de a pénztárcát senki sem vette észre rajtam kívül. Alig volt tőlem fél méterre, mintha az enyém lett volna. Vártam még két megállót, de úgy tűnt, hogy senki sem regisztrálta  jelenlétét. Próbáltam nem odafigyelni, de a kíváncsiság egyszer csak győzött. Egy megállóval előbb szálltam le a kelleténél, csak azért, hogy egy ügyesen koreografált mozdulattal felvehessem a tárcát.
Leültem egy padra, munkába menetig volt még öt perc plusz időm. Ahogy belenéztem a tárcába, rosszul lettem: több, mint ötezer euró készpénz volt benne. Szédültem. Nem hogy nem láttam még ennyi pénzt egy rakáson, a saját vagyonom sem biztos, hogy kitesz ennyit. Elgondolkodtam, hogy mim is van otthon: egy tv, egy hifi, a gönceim, egy mobil, meg egy fotel. Ha mindent összeadunk, kb. a felét teszi ki annak, ami az ölembe hullott. Az első tiszta gondolatom csak öt perc szédülés után jelentkezett: megtartsam?
„Miért ne tarthatnám meg? Hisz én is dolgozom, gürcölök a megélhetésért, ez a kárpótlás az elmaradt járulékok és a be nem jegyzett túlórák miatt. Nagyon jól jön ötezer, főleg most, hogy közelednek az ünnepek. Valamennyit elköltök, a többit pedig beteszem a bankban kamatozni, hogy öreg koromra legyen egy kis plusz a zsebemben. Nem is, inkább elintézem a lakbért egy jó időre, az is fantasztikus lenne. Vagy még jobb lenne elmenni nyaralni, mondjuk Mallorcára. Igen, gazdag lettem!” - vigyorogtam magamban a padon ülve, mint egy idióta, egész pontosan egy pénzes idióta.
A valóságban nem volt ez akkora vagyon, de épp elég nagy volt ahhoz, hogy valakit felemeljen egy kicsit, vagy földhöz vágjon nagyon. Egy olyan jó állapotú használt autót lehetne rajta lőni, hogy csak na, vagy öt szemesztert lehetne fizetni az orvosin. Nem jelentős, mégis rengetegnek tűnt.
Azonban, ahogy ez lenni szokott, megszólalt egy belső hang:
„Biztos, hogy jogod van elvenni más pénzét?”
Átkutattam a tárcát, és találtam benne egy igazolványt. A pénz egy huszonnégy éves lányé volt, kék szem, szőke haj, aranyos pofi, direkt tetszett a csaj. Igen ám, de egy képről meg néhány adatról nem lehet megítélni, hogy milyen ember is ez a lány.
„Mi van, ha most vett fel devizahitelt? Rettenetes lehet a számára, hogy elvesztette ezt a pénzt, talán sosem lesz képes törleszteni” - kezdett marcangolni a bűntudat.
„És mi van, ha egy bűnöző lánya, akinek ez csak egyhavi zsebpénz? Ha egy ilyennek adnám vissza, akkor csak Dunára vinnék vizet” - próbált a kapzsiság visszacsábítani a pénz megtartására.
Nem volt könnyű dönteni. Erkölcsileg az lett volna a leghelyesebb, ha visszavittem volna a lánynak a pénz, de akkor meg saját magamtól vontam volna meg vágyaim beteljesítésének lehetőségét. Az érvek és ellenérvek úgy csapdosták az elmém, mint a viharos hullámok a tengerpartot.  Elképesztő volt, hogy ebből a pénzből semmi világrengetőt nem lehetett volna megvalósítani, mégis ha valaki elveszít ennyit, az épp eleget veszít ahhoz, hogy lelkileg is megtörjön.
„Mit érdekel engem, hogy mi lesz ezzel a lánnyal? Ő sem adná vissza nekem ezt a pénzt” - horkant fel a lelkemben élő kapzsiság.
„Biztos, hogy nem adná vissza? Mi van, ha ő nem olyan önző állat, mint én?” - szólalt meg letisztultan a lelkiismeretem.
Továbbra is a padon ültem, a munkából már késésben voltam, de nagy ívben le volt sajnálna az egész banda. Legszívesebben megkérdeztem volna az első járókelőt, hogy mit tegyek ezzel a pénzzel: adjam vissza vagy tartsam meg?
Ön hogy döntene? Biztos?