A dolgozat tragédiája

A tanteremben csönd és hullaszag. Ahogy az lenni szokott, ha a tanár a naplót szemléli. Ilyenkor ezen furcsa emberpéldány szeme kigúvad a helyéről, fürkésző tekintettel keresi a mai áldozatot. Persze nem is a naplót figyeli. Ugyan miért tenné? Nem egyszerűbb a szegény, ártatlan diákokat lesni? Aki túl biztosan ül, azt nem felelteti, hiszen az tudhat valamit. Bezzeg ha összehúzom magam, tuti, hogy engem hív ki. Ezért inkább nem csinálok semmit. Persze ez se megoldás.
Valaki felsóhajt mögöttem. Na igen, az okos diák számolja, hogy mikor lapozza túl a tanár. Csak tudnám miért vagyok a napló végén? Elég nehéz addig számolni, túl sok feszültséggel jár, még idegbajt kapnék. Ráadásul a pedagógusnak nevezett marslakó - akit azért száműztek a Földre, hogy minket, tehetetlen gyerkőcöket kínozzon - igen ravasz teremtmény. Nem csak hátrafelé halad ám a naplóban. Néha vissza-visszalapozgat, esetenként egyszerre több lapot is összefog. Lehetetlen követni.
Végül leteszi a tollát, s egy halk sóhajjal megszólal.
- Nagyon kevés jegyetek van. Mindenki vegyen elő tollat és papírt!
Ember az ilyen? Nem elég, hogy 5 percen keresztül zongorázik az idegeinken, utána még jól a sárba is tipor. Mozgolódás támad, az osztály előszedi a kínvallató eszközöket. A tanár elmondja a kérdéseket, A csoport, meg B csoport, ahogy az már lenni szokott. Húsz perc. Milyen kedves!
A teremre újra csönd ereszkedik. Nem hallatszik más, csak a tollak halk sercegése, a papír zizegése, a tanár lassú léptei alatt megnyikorduló padló moraja, elnyomott suttogások, ideges dobolás, az autók tompa zúgása. A levegő feszült félelemmel teli, az idegek szinte pattanásig feszülnek.
Még tizenkilenc perc.
Kaparok, mint a hülye. Kevés az idő, lehetne több is. De hát ez van, ezt kell szeretni. Nem mintha ez a tény túlzottan felvillanyozna. Csak tudnám, ilyenkor miért szalad olyan rohadt gyorsan az idő? Bezzeg ha arról van szó, hogy még hat perc van kicsengetésig, akkor az óra mutatója kegyetlenül ragaszkodik a helyéhez, s csak kemény harcok árán hajlandó arrébb vánszorogni.
Még öt perc.
Az osztálytársaim még utolsó kétségbeesett próbálkozást tesznek arra, hogy megszerezzék a dolgozatból hiányzó adatokat. Idegesen fordulnak hol egymás, hol a plafon felé. Egy-két puhatolózó tekintet a tanárnak is kijár, aki cikázó tekintettel figyeli a csintalan diákok minden egyes lélegzetvételét. Idegesen lekaparok még két nevet, aztán megrúgom a padtársam, igazán figyelhetne egy picit.
A tanár még utoljára végigfuttatja tekintetét az osztályon rendetlenkedők, puskázók után kutatva. Te jó ég, mindjárt megszólal, s nekem akkor lőttek! Még nem szedheti össze!
Még három perc.
A tanár az íróasztalhoz lép, és lassan rátámaszkodik. Remegve a füzetemhez nyúlok, kinyitom, majd két lappal arrébb ráakadok a keresett névre. Ijedten felkapom a tekintetem, de a marslakó szerencsére épp nem rám néz.
Még két perc.
A padtársam lecsapja a tollát, s beletörődve szétnéz. Már úgyis mindegy, nem? Elől egy lány kihúzza magát, gondolom, mindent tudott, mint mindig. A lapján szinte kiolvashatatlanul apró betűk virítanak tömött sorokban. Én biztos alapból egyest adnék rá! Először tanuljon meg írni!
- Mindenki tegye le a tollát! Adjátok előre a dolgozataitokat! – szól a tanár. Még lekaparok két dátumot, persze lehet, hogy nem is jók, de most komolyan, nem mindegy?
A hátsó padban ülők sóhajtva, nagy belső harcok árán előreadják a marhaságokkal telefirkált lapokat. Ahogy a dolgozatok előre haladnak, úgy lesz az elfojtott suttogásból tompa moraj. Érdeklődve kérdezzük egymást, hogy mi volt a helyes megoldás. Persze senkit nem érdekel igazán, úgyse kaphatunk rá egyesnél jobb jegyet, hisz semmit se tanultunk. De hát könyörgöm! Mindjárt itt a téli szünet! A lárma egyre nő, csoda, hogy még halljuk egymást.
- Kinga!
A padtársam a karomat rázza.
- Térj már magadhoz!
Szétnézek. Mindenki engem bámul.
- Te felelsz! Menj már ki!
Mi? Na nem. Ilyen nincs. Nem lehet, hogy már megint elkalandoztak a gondolataim. Csak tudnám, miért mindig felelés előtt? Ez az én formám. De hol itt az igazság?