5 évvel ezelőtt

Hózápor, hangos dudálás, sikolyok, hatalmas robaj majd egy felvillanó fehér fény. Ezek az utolsó pillanatok, amikre emlékszem. Aztán teljes sötétség.
* * *
Egy fehér ruhás nő állt az ágyam végében, mellette egy férfi. "Mit akarnak ezek? Hol vagyok?". Kérdeztem magamban, nem volt erőm megszólalni. Fel akartam ülni, de a nő nem engedte. Szófoszlányokat értettem csak meg..."feküdj...". Engedelmesen visszahanyatlottam az ágyra. Még mindig nem fogtam fel, hogy mi történt. Hallottam, hogy valamit beszélnek egymással. Kicsit kinyitottam a szememet. Nagyon komoly az arcuk. A férfi valami dossziét tartott a kezében, közben engem figyelt. "Hol vagyok?" kérdeztem erőtlenül. Az orvos válaszolt: "Ahhoz képest, hogy kómában volt két napig, egész jól van. Ez jó hír!" Olyan értetlen arcot vághattam, mert az orvos rögtön hozzátette: "Kisasszony, maga egy kórházban fekszik. Két napja hoztuk be." Erre felkaptam a fejemet:
- Miért?...Mi történt?
- Maguk súlyos autóbalesetet szenvedtek.
Ekkor, mint a villám, úgy bukkant fel néhány halvány, elmosódott kép. Egy teherautó, benne egy alvó sofőr. Ez minden ami még eszembe jutott. Abban már nem voltam biztos, hogy utazott-e valaki velem... Újabb kép lebegett előttem. Egy lány, aki erősen kapaszkodik a kocsi kallantyújába és segítségért kiabál. Azt tudom, hogy ő mögöttem ült. Ha ő mögöttem ült és én az anyósülésen ültem, akkor valaki más vezette a volánt. De ki? Nem emlékszem.

Az orvos most odalépett hozzám és megfogta a kezemet.
- Figyeljen ide kedvesem! Legyen erős, nagyon nagy lelki erőre lesz szüksége, hogy végig hallgassa.
- Ne köntörfalazzon. Térjen a lényegre!
- Szóval...Aki a volánt vezette, a vőlegényét életveszélyes állapotban hoztuk be. Megpróbáltuk megmenteni...
- Ne folytassa! Ne folytassa! Menjen el innen, hagyjon békén! - hisztérikusan ordibáltam az orvossal. Értettem, mi történt. Nem kellett, hogy kimondja: "A vőlegénye meghalt."

Miért pont ő? Miért, miért, miért? Egész éjjel ez a kérdés zakatolt az agyamban. Az élet miért ilyen kegyetlen? Hiszen nem tett ő semmi rosszat, nem ártott senkinek. Egyszerűen csak szeretett. És én is szerettem, borzasztóan. Nem bírtam felfogni, hogy nincs többé. Nem érinthetem meg, nem adhatok finom kis csókokat az arcára, nem beszélhetek hozzá és nem hallhatom megnyugtató szavait, amikor esténként hazatérek a munkából. Az éjszakát végig zokogtam. A nővér több adag nyugtatót adott be nekem, de ez mind nem segített. Nincs gyógyír az én fájdalmamra. Annyira elmerültem a gondolataimban és a sírásban, hogy észre se vettem, hogy Zita, a barátnőm betámolyog a szobámba. Csak segítséggel tudott menni. Nagyon le volt gyengülve szegénykém. Nem szólt egy szót se, csak leült az ágyam mellett levő székre és intett a nővérnek, hogy menjen ki. Nem szólt egy szót sem, csak átölelt, én is őt. Már ketten sírtunk az elsötétített kis szobában. Órákig hullottak a könnyeink, mikor egyszer csak elfogytak. Nem maradt más hátra, csak a hatalmas, kínzó, gyötrő fájdalom.

Anyát másnap reggel értesítették, hogy felébredtem a kétnapos kómából. Hozott egy bőröndöt, aminek rögtön meg is mutatta a tartalmát. Nem akart ő semmi rosszat, hiszen nem tudhatta, hogy azt a törölközőt is a páromtól kaptam. Mikor megláttam, mintha tőrt forgattak volna a szívemben. Kezembe vettem és beletemettem az arcomat. Újra elkezdtem hullatni a könnyeimet. Nem bírtam visszafojtani, nem si akartam. Anya még nem tudta, hogy mi történt, csak később mondtam meg neki.
- Mi a baj, mi történt? Nem értelek.- szegényt teljesen megrémisztettem.
- Nincs többé...Itt hagyott, elment...örökre.- ekkor már tudta, hogy ki miatt sírok.
Megpróbált vígasztalni, de engem nem lehetett. Annyira szerettem, amennyire más nő nem szerethet egy férfit.

A baleset estéjén kaptam tőle egy meseszép nyakláncot. Mikor felcsatolta a nyakamba, megcsókolt és azt súgta a fülembe, hogy soha nem hagy el. Akkor mégis miért hagyott itt? Ez az utolsó emlék fáj a legjobban.

A temetést végigsírtam. A legtöbben csak a szokásos részvétnyilvánítást mondták el nekem. "Sajnálom! Fogadd őszinte részvétemet!" ezek a szokásos, üres mondatok hangzottak el. Mit ér az, ha sajnálják. Alig ismerték. Azt hitték, mindent tudnak róla, de tévedtek. Az életét egyedül én ismertem igazán. Az ő nyitott naplója maradok örökre. Soha nem felejtem el. Nem, ha akarnám se tudnám kútba dobni az emlékét.

A baleset óta 5 év telt el. 32 éves lettem. Sok minden változott, de egyvalami nem. Az iránta érzett szerelmem. Találtam egy férfit, aki elvett feleségül, de őt nem szeretem úgy, ahogyan öt évvel ezelőtt szerettem az igazit és még mindig szeretem. Sokszor eltűnődök azon, hogy vajon a mostani párom el fog-e hagyni. Lehet, hogy egyszer megcsal, vagy őt is elveszi tőlem az élet. Ezt sajnos nem tudhatom előre. De egyvalamit megtanultam. A sors a leghatalmasabb és legkegyetlenebb dolog a világon.