vyvian beküldött történetei

Ez a történet nem kalandregényekbe illő. Olyan emberről szól, aki egész életében nem volt senkinek sem a hasznára, nem számított neki semmi sem. Ugyanakkor elvárta az emberektől, hogy valóságos bámulattal nézzenek utána, mikor elhalad mellettük az utcán. Úgy tudták, csak egy sima ügyvéd, aki mindig megnyeri az ügyet. Na igen ám, de hogyan?

Minden mesének van kezdete, közepe és vége. Minden ember ezt a formát várja tőlük, s hogy utána kis gyermeke a legszentebb álomba merüljön. Minden gyermek szereti a varázslatos meséket, melyek egy új, általuk még nem ismert világba repíti őket. Minden mesemondó új és új történetekkel várja őket az utcákon. Minden általuk mondott mesének van kezdete, közepe és vége...

A tündék a völgyből, a sárkányok a hegyből rohamozták a másik fajt. Az erdő eddig nyugalmas csendjét csatazajok, kiáltások, üvöltések, lánccsörgések és tűz ropogása törte meg. Ennek ellenére még egyetlen holt lélek sem feküdt a földön, s ha volt is sebesült, sikerült időben elhordani őket onnan, hogy a hátulról előre nyomuló seregek ne tapossák agyon...

Tanya óvatosan Chrisre sandított, mire a mellette ülő Amy megfogta a kezét, hogy további figyelemre bíztassa. De Chris már észrevette Diana barátnőjének apró pillantását, majd egy rövid pillanatig visszagondolt a történetre.
Kirázta a hideg. Mert, mi van, ha igaz? Csak nyitott szemmel kell járni… akik ismerik, azok sem hiszik el… Vagy valami ilyesmit mondhatott nagyapa. De elvégre ki is hinne el ennyi sok mesét? Sárkányok? Tündék? Éji manók?
Ugyan…

Hilda is egyike volt azoknak a tündéknek, akik elveszítették nagymamájukat vagy épp édesanyjukat, még a háború kezdetének legelején. Akkoriban a sárkányok még nem ölték meg őket, csak a föld alá, rácsok mögé zárták, s mikor elfogyott a levegő, a tündék már nem tehettek semmit – hiába volt varázserejük, a sárkányvérrel szennyezett földön semmit sem értek...

- Hát jól van, gyerekek. Elmesélem nektek Silva ’s Varad történetét. – A gyerekek kérdő pillantásokkal bombázták nagyapát. – Tudjátok, ez a falu még ma is létezik. Nevét már eltorzították, mert nem tartották lényegesnek. Pedig igenis fontos volt, hisz az ősi nyelvek egyikén annyit tesz: Élet és Halál. A földet még ma is varázslatos lények uralják, igaz embereknek sosem mutatkoznak. Legendáik halkak, csöndesek, titkosak, s kik ismerik, azok sem hiszik el… Higgyétek el, egy nap még szemtanúi...

Övemről hiányoztak fegyvereim, csizmám szárából a jól megszokott tőr rubinköves ezüstmarkolata. Amik viszont nem hiányoztak, azok a bokáimat vasmarokként tartó bilincsek, melyek jó egyméteres lánccal voltak a falhoz erősítve. A szemöldököm fennakadt a meglepetéstől, s gyorsan nyúltam volna a bokámhoz, ám a csuklómba hirtelen éles fájdalom hasított, amit lánccsörgés követett. Felkaptam a fejem: körülöttem rácsok, több cella is, de mind üres, persze az enyémet kivéve...

Apa sokszor igenlően bólintott, majd ő is bizonygatni kezdte, hogy észrevette az apró teremtéseket - holott örülünk, ha a sündisznót és a mókust nem keveri össze. Nehéz eset, de hát az apám, én így szeretem őt. Épp ezen gondolkoztam, mikor az ablakon apa feje mellett letelepedett egy pávaszemes pillangó. Anya és én csendben örültünk a kis jövevénynek, de apa hirtelen felkiáltott:
- Nézzétek csak, milyen szép! - s eközben fejét oda-odakapta, ahelyett, hogy inkább az útra figyelt volna...

Elolvasom »