Az ember akinek nem volt szíve

1. Az ember, akinek nem volt szíve


Ez a történet nem kalandregényekbe illő. Olyan emberről szól, aki egész életében nem volt senkinek sem a hasznára, nem számított neki semmi sem. Ugyanakkor elvárta az emberektől, hogy valóságos bámulattal nézzenek utána, mikor elhalad mellettük az utcán. Úgy tudták, csak egy sima ügyvéd, aki mindig megnyeri az ügyet. Na igen ám, de hogyan?

Néha, egy-egy hidegebb éjszakán hallani, ahogy szárnyra kél a beszéd, miszerint az ügyvéd ellenfele hirtelen eltűnt, talán elütötték, vagy merénylet áldozata lett, s sokszor ennyiben ki is merül a dolog, az embereknek megvan a maguk baja is, nem érnek rá máséval is foglalkozni.

Jack Morrison néven ismerték mindenhol, a bankokban, a bíróságon, az elég szűkös baráti körében. S talán már az édesanyja sem emlékszik rá, hogy fiát valójában Benjamin Moornak nevezte el annak idején.

Jack épp az asztalán szedte össze iratait, mikor főnöke kivágta az ajtót, s közölte, egy újabb elítélt vár a megmentésére. A vád: kisgyermek elleni erőszak. A tanú: egy nyolcéves kisfiú. Az elkövető: egy ötvenegy esztendős férfi.
Jack csak legyint: nem lesz nehéz ügy, sőt, az idős férfi már kezdheti is tervezni a nyári programját, hova, merre szeretne menni nyaralni. Ki fog majd derülni, hogy a kisfiú csak kitalálta a történetet, mert épp akkor horzsolta össze magát, mikor az idős ember arra járt, gondolta, csinál ebből egy jó kis ügyet, őt pedig majd ingyen ellátják a kórházban, s talán még némi pénzt is bezsebelhet, amíg az idős férfi a sitten ül.

Igen, ez egy teljesen tökéletes tervnek hangzott. Csak meg kell nyernie a bíróság kegyeit, ami nem lesz nehéz, s már szabadlábon is van egy újabb bűnöző.
Közben a kisfiút majd elviszi sétálni egy erdőbe, ahonnan sajnálatos mód, csak ő tér vissza, szomorúan, hiszen ő mindent megpróbált, de azok a fránya vaddisznók…
Jack szája gonosz mosolyra görbült, ahogy mindezeket végiggondolta.

Az első tárgyalás másnap reggel nyolckor kezdődött. Jack dölyfösen sétált végig a termen az idős ember oldalán, majd elfoglalta helyét. Épp mosolyogni akart a kisfiúra, mikor nagyot dobbant a szíve: a gyerek minden egyes porcikája saját gyerekkori alakjára emlékeztette.
„Minden rendben, Jack, most nem szabad elérzékenyülnöd. Tudod, hogy minden gyerek egyforma!”

De ettől még nem lett könnyebb neki. A kisfiú minden mozdulata, minden mondata, a hevessége, a hangja, mind-mind, akárha az övéi lettek volna. Amikor pedig rá került a sor, hogy kérdéseket tegyen fel, a kisfiú válaszai csak még jobban megijesztették.

- Mondd csak, fiam – kezdte Jack. – Az édesanyáddal élsz?
- Nem igazán… - gondolkodott el a kisfiú. – Ő már, tudniillik, 6 éve halott.
- Ó, sajnálom – hangzott a minden együttérzést nélkülöző válasz. Aztán leesett a tantusz, és mégis mekkorát koppant! Még tisztán emlékezett arra a hat évvel ezelőtti márciusra, amikor az édesanyja… nos, meghalt.
- Betegségben halt meg édesanyád? – kérdezte tovább.
- Az orvosok szerint végelgyengülésben, de láttam, mikor egy ember mérget adott neki. Szóval, igen, talán mondhatjuk, hogy betegségben halt meg.
- Az édesapád?
- Alkoholista, már vagy harminc éve, így nemigen találkozhattam vele.

- Hol élsz?
- Egy árvaházban. – Na végre, sóhajtott fel Jack. Végre egy tulajdonság, amiben nem egyezik vele. Mert eddig a kisfiú összes válasza megegyezett az ő életével. Kivéve, hogy ő nem látta, ahogy megmérgezik az anyját.
- Melyikben?
- Nem tudom. Tudja, nem tudok olvasni.
- Értem. És kik a barátaid? Biztos rengeteg barátod van, valaki csak látta, hogy mi történt veled.

- Ami azt illeti, Belfegor épp ott volt.
- Belfegor? Hát ez meg milyen név, fiam? Tudhatjuk esetleg a teljes nevét is?
- Nincs teljes neve. Csak simán ennyi: Belfegor.
- Kérhetnék akkor esetleg egy személyleírást? Vagy itt van épp a teremben is?
- Nem, uram. Ő most épp valahol fent kalandozik,
- Aha, szóval egy drogos.
- Nem, kérem tisztelettel, ő tud repülni. És hatalmas, kék és lila pikkelyei vannak…
- Szót se többet! Azt akarod beetetni velem, hogy egy sárkány a barátod? Bíróúr, kérem, azért ez mégis túlzás. – De a bíró csak somolyogva mutatta, hogy folytassa a kérdezősködést. Hát jól van, gondolta Jack, belemegyek a kis mesédbe.

- Nos rendben. És mondd csak, ööö…
- Benjamin – segítette ki a kisfiú, az ügyvéd homlokán pedig ráncok vágtak mély barázdát.
- Szóval, Benjamin, mit is látott tulajdonképpen ez a mi „Belfegor” barátunk?
- Labdáztunk benn az udvaron, de sajnos túl nagyot rúgtam, ezért az kirepült. Épp szaladtam volna ki érte, mikor látom, hogy a bácsi ott áll, és néz engem. Gondoltam rosszul van, ezért odamentem hozzá. Aztán kénytelen voltam rájönni, hogy nagyon is jól van, mert rögtön magához rántott, és elhurcolt. Aztán, hát… khm. Őőő… tudják – pirult el Benjamin. - Aztán most már itt vagyok, vagyunk mindnyájan.
- Köszönöm, Benjamin. Bíróúr, végeztem.

Jack közbe már ki is gondolta, hogy majd a bejáratnál megvárja a kisfiút, és elhívja beszélgetni. Milyen különös, hogy éppen Benjaminnak hívják. Miért nem mondjuk John, vagy Alex vagy bármi más rendes fiúnév. Miért pont Benjamin? Miért hat évvel ezelőtt halt meg neki is az anyja? És ráadásul mérgezésben…
Gondolataiból a tény ébresztette fel, hogy a kisfiú megelőzte őt, és rá várt a bíróság bejáratánál.

Különös.

- Mondja csak – kezdte a fiú -, nem mennénk el sétálni, gondoltam, ketten jobban megbeszélhetnénk az ügyet.

Felettébb különös.

De azért Jack rábólintott.

- Ismerek egy erdőt, talán elmehetnénk oda. Mutatni szeretnék magának valamit, biztosan érdekelné.

Ennék különösebb már nem is lehetne.

Jack pedig néma megdöbbenésében kinyitotta fekete BMW-jének ajtaját, s megvárta, amíg a fiú bekászálódik az első ülésre, majd maga is beszállt a fiú mellé, a sofőrülésre.

Csak most vette igazán szemügyre a fiút: ugyanaz a barnás haj, amely sehogy sem áll, makacs szürke szemek, hosszú testalkat, és már most elég izmos karok. Igen, ő is valahogy így nézett ki gyereknek. Ő volt mindig a legmagasabb.
Ami azt illeti, még most is az. Magas, de most már inkább izmos, és majdnem kopasz, épphogy van pár milliméternyi haja. Szürke szemei mélyebbe ülnek már, és ravaszságról tanúskodnak. Nem barátkozik már olyan könnyen, és a gyermeki őszinteség is kifakul belőle. Elvesztette édesanyját, az apja alkoholista – ő maga pedig bűnözőket helyez szabadlábra.
És itt ez a kisfiú, aki sárkányokkal barátkozik, aki ezt el meri mondani, és reméli, hogy mások is elhiszik. Ki mer állni mások elé, és őszintén elmondani, ami történt. Őszintén, igen, mert minden úgy történt, ahogy a kisfiú mondta. Az idős ember tényleg elragadta őt, efelől nincs kétsége. Minden amit mondott, szín igaz volt, látszott a szemén.

Jack maga sem volt egy hazudós gyerek, erre csak később szokott rá, mert az élet megkívánta ezt tőle. Talán azóta egy barátnője is volt, de az is még gimiben – azóta még barátai is alig vannak… De nincs is szüksége rájuk. Az a munka, amit ő űz, nem éppen való másoknak, csakis és egyedül önmagának.

- Megérkeztünk, itt, kérem, parkoljon le valahova. – Jacknek felszaladt a szemöldöke: pont ehhez a hegyhez akarta hozni a fiút. Az erdejében hatalmas vadállomány kószál, és legnagyobb része vaddisznókból tevődik össze.

Leparkolt egy árnyékos helyre, majd kiszállt, a fiú pedig már az ösvénynél várt rá.
Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, tanakodott Jack.
Az erdőbe érve hűvös szél csapta meg, amibe beleborzongott, még így, öltönyben is, miközben a fiú, egy szál pólóban meg sem rezdült.

- Tudom, hogy mit akar tenni velem – jelentette ki Benjamin.
- Ugyan, mit tennék én veled, fiam? – kérdezte az ügyvéd lágyan.
- El akar tenni láb alól, hogy ismét megnyerhesse az ügyet. Mert magának nem számít, kit kap, magának csak az a lényeg, hogy nyerjen, s ha bűnözőt helyezhet szabadlábra, hát csak annál jobban érzi magát.
Jack felsóhajtott: - Ez így igaz, fiam. – Mire a gyerek felnevetett, Jack pedig felhúzta szemöldökét. Mit nevet ez ugyan? Hiszen most tudta meg, hogy… mindegy.
- Tudom, ezt mind tudom. Én ne tudnám? Őszintén szólva, először nagyon örültem, mikor hallottam, hogy maga lesz a védője annak a mocskos alaknak. Kíváncsi voltam magára, kíváncsi voltam magamra, hogy milyen leszek, ha felnövök.
- Miket hablatyolsz itt össze? – háborodott fel Jack.

- Igen, Jack. Én vagyok te. Azt hittem hamarabb felismersz, de nem csalódtam benned, már nem vagy a régi, öregfiú. Igen, Belfegort tényleg csak kitaláltam, de azt akartam tudni, van-e még benned valami régről.
- Na álljunk meg egy pillanatra! – torpant meg a férfi. – Ezzel azt akarod mondani, hogy nekem most el kellene hinnem, hogy te vagy én, és hogy mind a ketten egyszerre élünk. Téged pedig, mint egy jó angyalt, le küldtek ide hozzám, onnan fentről, hogy megmutasd nekem a jó utat, az a helyzet, nem?
- Tádáámm! Már attól féltem, hogy teljesen kihagy a fantáziád –mosolyodott el Ben. – Igen, így igaz, de nem azért küldtek, hogy jó útra térítselek, hanem, hogy megmutassam, mivé lettél. Ennek az ösvénynek a végén fog rád várni az, amit mutatni akarok neked. Utána megölhetsz, a vaddisznók elé vethetsz, csak kérlek, hadd mondjam el, amiért eljöttem ide.
- Rendben – eredt Jack a fiú nyomába. Innentől kezdve csendben mentek egymás mellett, mögött, mikor, hogy engedte az ösvény. Ám ahogy mind feljebb értek, Jack elfintorodott, orrát áporodott hússzag csapta meg. Nem sokkal később felértek egy tisztásra, a hegy tetejére, ahogy szál fa nem volt, csak egy hatalmas szikla, ami eltakarta előlük a kilátást.

- Kövess! – szólt a fiú, s megindult a szikla felé, ahonnan ütemes tatam-tatam-tatam hangok hallatszottak. Jack maga jó kondiban volt, és az erdő is hűvös volt, most mégis szakadt róla a víz.
A fiú megállt a szikla túloldalán, és várta Jacket, hogy beérje. Jack zihálva megállt, sziklának támaszkodott, majd felnézett, és tátva maradt a szája.

Előtte ott hevert egy hatalmas kupaccá halmozva vagy száz szív, emberi szív, s még mind dobogott, egyszerre, ütemre, mintha csak őt hívták volna. Közelebbről véve, mintha mindegyik őt szólítgatná, őt káromolná, őt hibáztatná. De mégis, hogy kerülnek ezek ide?

- Majdnem minden embert idehoztál, hogy aztán egy fához kösd, és megvárd, amíg a disznók széttépik. Rengeteg ügyet nyertél meg így, hogy megölted a tanúkat, akik ártatlanok voltak – és most nézd, itt fekszik mindegyik szíve, és dobog, mert ők még igenis élnek! Újjászülettek, érted? Abban a pillanatban, hogy egyik testük életét veszti, születik egy apró kisbaba, akiben lelkük és szívük tovább élhet. Nem érnek semmit ellenük a piti kis cseleid, mert egy szív hallhatatlan! – Odasétált a kupachoz, majd kihúzott egy majdnem fekete, de még lüktető szívet, s ujjait ölelő karokként fonta köré. – Ez itt édesanyánk szíve. Láttam, mikor beadtad neki a mérget, mert rájött, hogy miket teszel az emberekkel. Rájött, hogy egy szörnyeteg lett az egykor vidám és élettel teli kicsi fiacskájából. Én végig itt voltam, és láttam mindent. Minden végignéztem, s elborzadtam, hogy milyen ember lesz belőlem, de tudtam, ezen nem fogok tudni változtatni. – Vissza tette a fekete szívet, s most egy újabbat húzott elő, erősen markolva, szorítva, átnyújtotta Jacknek.

- Mi ez? Kié ez? Talán a szomszédomé, mi? Mit akarsz te tőlem?
- Ez, Benjamin Moor – suttogta a fiú – ez a te szíved.

Jack érezte, ahogy elsötétedik körülötte a világ, s csak a fiút látta. Tehetetlen dühében előrántotta fegyverét, s három golyót küldött a gyermek mellkasába.

Másnap reggel Jack zihálva ébredt fel, s a mellkasához kapott, ahol érezte ütemesen dobogni a szívét. Talán csak álmodta. Talán nem. Az íróasztalára sandított, a kis Benjamin Moor ügyére, akinek ma lenne a második tárgyalása. De neki már ugyan nem lesz. Az ő szíve is ott dobog már a halomban.
- Miket beszélsz, te, Jack? – szidta magát. – Csak nem elhiszed, amit az a kis hülye mondott? Na persze, majd pont…

Felkelt, megmosakodott, evett egy keveset, majd felöltözött, beült a kocsijába, és a bíróság felé vette az irányt. Dölyfösen sétált át a termen, majd leült a vádlott mellé. A bíró bevonult, majd leült, a terem elcsendesedett. Jack felemelkedett szólni, mikor érezte, hogy kevésbé kap levegőt, majd a szívéhez kapott, ami akár egy gőzkalapács, úgy vert. Végül összeesett, szeme kifordult, és meghalt. Azonnal mentőt hívtak hozzá, bár tudták, menthetetlen. Szívrohamból még senkit nem hoztak vissza…

Abban a pillanatban egy anyuka sírva ölelte magához halva született fiát – akinek nem fejlődött ki a szíve.