Silva so Varad - Élet és Halál, Egy elveszett világ legendái IV.

Lara és Amy tekintete összetalálkozott, majd mindketten Seanra meredtek. Bár már jól ismerték bátyjukat – majdnem tizenhat éve, most mégis valami idegen derengés futott végig a fiú testén. A két lány jó képzelőerővel volt megáldva, így nem csoda, hogy már látták is, ahogy bátyjuk teljes erejéből rohan a ködön át a faluhoz.

Persze azért valahol ijesztő is volt az egész… Szépek és érdekesek ezek a mesék – amíg a képzeletünkben vannak. De máris egy menekülésekkel teli rémmese, ha valósággá válnak.
A szülinapos Diana törte meg ismét a beálló csendet.

- Nagyapa! Ezt én nem értem… - Jean és a kisebb Amy is összenéztek.
- Igen, mi történt ezután?
- Mit szóltak ehhez az emberek?
- És mi lett a háborúval? – szólaltak meg hosszú hallgatás után az ikrek is.
- És mi lett a fiúval? – kérdezte Sean. Hangja remegett, szeme a távolba meredt.
- Miért jöttek elő a hippocampusok?
- Ők is a tündék oldalán állnak?
- És mi történt a sárkánnyal?
- Nagyapa?
- Nagyapa?
- Nagyapa?

- Gyerekek! Nyugalom, minden idejében el fog dőlni. A háború annak idején is lassan zajlott, hát még mi minek gyorsítanánk rajta? De jól van, jól van. Folytatom nektek a történetet, mégpedig elég nagy ugrással, ugyanis a háború megkezdődött…



Az ölelkező fák


Az emberek, amint meghallották a hírt, amit Daemon rohanvást hozott a hegyekből, fegyvert is ragadtak, de fogalmuk sem volt, kinek az oldalára szegődjenek.

Egyesek szerint, a tündékhez, mert ők jóságosak, és ha a háború kimenetele megengedi, akkor ők is jól járhatnak a végén.
Mások inkább a sárkányok oldalára álltak volna, merthisz, ahogy legendáik is tartják, a sárkányok erősek, vérszomjasak és mindig diadalt aratnak. Igaz, hogy mindamellett gonoszak, könyörtelenek, de majd valahogy csak meg tudnak menekülni tőlük.

Aztán, hogy a döntés végleges legyen, nem sokkal később a sárkányok ellátogattak a faluba, s akik túlélték ezt anélkül, hogy sárkánnyá váljanak, azok önszántukból csatlakoztak hozzájuk.
A háború megkezdődött.

A tündék a völgyből, a sárkányok a hegyből rohamozták a másik fajt. Az erdő eddig nyugalmas csendjét csatazajok, kiáltások, üvöltések, lánccsörgések és tűz ropogása törte meg. Ennek ellenére még egyetlen holt lélek sem feküdt a földön, s ha volt is sebesült, sikerült időben elhordani őket onnan, hogy a hátulról előre nyomuló seregek ne tapossák agyon.
Sokáig tartott az első roham, ám mindkét fél sikeresen hárított. Sárkányok másztak tündék nyakára; tündék kaszaboltak, amerre csak láttak.

Az egyik sárkány aztán hirtelen megállt. Karmai vöröslöttek a vértől, melyek az eddig megsebesített áldozatoktól származtak. Ezüst pikkelyei tükörként verték vissza a levelek közt bekukkantó Nap fényét, mígcsak a Nap is megijedt, és el nem rejtőzött a felhők mögé. És a sárkány csak ott állt. Felemelte karmos mancsát, és nézte, hátha lát még benne valami emberit, de nem talált semmit. Arcához kapott, abban reménykedve, talán ott még lesz valami, ami emlékezteti őt régi mivoltára. Igen, a karmos, pikkelyes manccsal még érezte, hogy arcát emberi bőr fedi, annak a fiúé, aki egykor elindult a báránya után…

Valahol a harctér közepén egy tünde is megállt. Vékonypengéjű kardján zöldes sárkányvér csordogált, ő maga pedig a holt-tündék könnyéből fakadt patak mentén állt. Szomjas volt már, és fáradt, pedig most nem volt szabad elfáradnia. Látta a szeme sarkából, hogy balról egy fekete szörnyűség közeledik felé, de ahelyett, hogy pengéjével odacsapott volna, csak óvatosan kitért, majd az annyira ismerős aranysárga szempárba mélyesztette kék tekintetét.

Az ezüst pikkelyekről visszaverődött kardjának fénye, ahogy közelebb lépett hozzá. A még emberarcú sárkány pedig felé fordult. Nem is olyan rég találkoztak, a patak születésénél, azon az éjen, melyen a holt-tündék az üzenetet küldték.
A fiú testéből azóta még több és több pikkely meredt az égnek, érdes felületet képezve, már épphogy csak arca maradt meg a réginek.
Hilda most már ott állt, közvetlen előtte. Valahonnan, messziről, hallotta az elmosódott kiáltást, a vezérét, akinek pedig engedelmeskednie kellett volna, de mégsem tette. Ott állt előtte, érezte, ahogy a kemény sárkánypikkelyes karok körbezáródnak teste körül. S bár a bőre felülete keménynek és érdesnek tűnt még onnan messziről, most így ilyen közelről békés meleget árasztott.

Az idő megszűnni készült, ahogy szemeik egyre mélyebben egymásba fonódtak, mígnem ajkaik összeértek és a csatazajok teljesen elhaltak, nem létezett más. Hilda először azt hitte, vége a csatának. Esetleg az életének. Elvégre, ha itt és most nem végeznek vele, a királynő kötteti fel engedetlenségért, szabályszegésért.
Újra felnézett a melegséget árasztó aranysárga szemekbe, majd ő is átölelte az idegen testet.

Hirtelen a szárnyak összezáródtak körülöttük, akár egy színezüst függöny, Hilda pedig érezte, hogy a sárkánytest összerándul, megremeg, de még mindig szorosan tartja őket. Aztán már csak a zuhanás lendületét érezte, és az arcába csapódó hideg vizet, majd maga is ráeszmélt, hogy mi történt a sárkánnyal: szívéből hegyes tündenyíl vége állt ki, az pedig, ahogy a patakba estek, átfúrta Hilda szívét is. A holt-tündék suttogása betöltötte elméjét, teljes tudatában körülfogta. Még gyengén, néha-néha érezte, hogy a sárkány valamiféle meleget bocsát ki magából, de keveset ahhoz, hogy életben maradjon. Őket nem lehet csak úgy egyszerűen elpusztítani, se a sárkányokat, se a tündéket. Azzal, hogy átdöfik a szívüket, még nem múlnak el örökre. Lelkük mindig ott lesz, egymás mellett, a lassú folyású patakban.

Hilda felfelé fordította tekintetét, mely a még megmaradt fiúarc halványuló szemébe nézett. Remegve felhúzta magát, s még egyszer utoljára megcsókolta a fiút. Merthogy ő még csak egy fiú volt a lelke mélyén, tele kalandvággyal, élettel, most megtört angyalként végezve.

A csata elültével, ahogy a patak lassan ellepte a két élettelen testet, a sima vízfolyást egy sziklaakadály törte meg, jelezvén: ott nyugszanak ők.

Amellett a kis bukkanó mellett a parton pedig áll két fa, egymásba ölelkezve, emlékeztetvén a tündék és a sárkányok népét, hogy miért is harcolnak – mert egy sárkány beleszeretett egy tündébe…