Silva so Varad - Élet és Halál, Egy elveszett világ legendái II.

Sean a mellette ülő két lányra sandított, akik máris halk, de izgatott pusmogásba kezdtek. Ismerte jól húgait, tudta, hogy csak az ilyen történetek képesek lekötni őket.
Ahogy továbbsiklott a szeme, Chrisre lett figyelmes, aki a történet után keletkezett csendben, mintha maga is kővé dermedt volna – nehézkesen mozgott, nem is nagyon pislogott, pedig ha valaki, ő aztán sokat szokott. Mellkasa lassabban emelkedett, s Sean egy pillanatig úgy érezte, mintha unokaöccse a történet folyamán maga is sárkánnyá alakult volna.
Majd, ahogy jobban belegondolt, inkább elvetette az egészet. Elvégre, ilyenek nem léteznek.

Diana és kis barátai pedig hangos véleménynyilvánításba kezdtek:
- Hű, Nagyapa! Nem is gondoltuk volna…
- Mi lett a fiúval?
- Mi lett a báránnyal?
- Hogy nézett ki a tündekirálynő?
- Voltak azon a földön gyerekek is?
- Mi történt ezután?
- Hé, csigavér, aprónép! – csitította őket lágyan Sean. – Szerintem, ha csöndben maradtok, talán Nagyapának lesz ideje elmesélni a többi legendát is Silva ’s Varad földjéről. – Nagyapa hálásan nézett a fiúra. Öreg volt már ahhoz, hogy rendet tegyen ennyi apró energiazsák közt. Mély levegőt vett, majd belekezdett a következő legendába…

A gyerekek pedig elcsendesedtek, és csak úgy hegyezték a füleiket.


A tündekönnyek


Hilda is egyike volt azoknak a tündéknek, akik elveszítették nagymamájukat vagy épp édesanyjukat, még a háború kezdetének legelején. Akkoriban a sárkányok még nem ölték meg őket, csak a föld alá, rácsok mögé zárták, s mikor elfogyott a levegő, a tündék már nem tehettek semmit – hiába volt varázserejük, a sárkányvérrel szennyezett földön semmit sem értek.
Ez a cella a sárkánybarlanghoz vezető ösvény tövében fekszik. Hilda jól tudta, hogy tilos odamenni, a királynő megtiltotta, ő mégis minden teliholdkor ellátogatott oda, hogy a rácsokhoz, melyekről már lekopott a föld, egy koszorút helyezzen.
Reménnyel töltötte el a hely, hisz az összes koszorú, amit eddig odakészített, frissen és érintetlenül hevert ott.

Ezen az éjszakán egy hangakoszorúval sietett a bozótok alatt, halkan surranva, hogy még az éjszakai manók sem vehették észre. Mikor hirtelen egy-egy bagoly huhogott, vagy egy róka moccant, összehúzta magát, s egy kicsit megpihent, majd folytatta útját.
Odaérve azonban meglepetten tapasztalta, hogy a rácsoktól egy kis patak folydogál lefelé a hegyoldalon. Egy patak, amely a földből jött, körbeölelte a sírbörtönt, és vitte lefelé hírét – vitte, ahogy csak bírta. Ezek a hírek pedig felkeltették Hilda kíváncsiságát. Óvatosan közelebb ment, hegyezte apró tündefülét, és vigyázott, nehogy zajt csapjon, s a suttogások elhallgassanak.

Szemeit nem bírta levenni a rácsokról, melyek napfénynél már rozsdának tűntek, viszont most a telihold mindent kitöltő ezüst tündöklésében úgy csillogtak, akárha most kovácsolták volna őket. Ez a csillogás most teljességgel elkápráztatta Hildát, olyannyira, hogy ajkait halk sikoly hagyta el, ahogy lábujjai a hideg vízhez értek. Arca elszíntelenedett, teste remegni kezdett, szemei kitágultak, kezeit pedig gyorsan szája elé kapta. Hallotta, ahogy a fülében zubog a vér, közben hangosan zihált – megijedt. Félt, hogy esetleg a sárkányok meghallhatták, és majd eljönnek érte, csakis érte, hogy elvigyék, és megegyék őt, vagy hogy feláldozzák, esetleg a királynőt hívatnák ide érte.
Ó, miért is nem hallgatott ő a tilalomra? Miért kellett neki csak a saját feje után mennie, hogy aztán ekkora bajba keveredjen? Miért hagyta, hogy a figyelme így lelankadjon? Miért?

Gondolatait azonban egyszerre csak halk énekszó nyomta el, mely olyan akadálytalanul száguldott tudatában, mint a tavaszi szél a dús füvű legelőkön. Először csak a dallamot hallotta, majd lassan jelentéssel töltődtek meg a hangok, azok szavakká, majd egész mondatokká váltak Hilda fejében.

„Ó jaj, ó jaj, de nehéz, de nehéz. Szívem fáj, hiányzik az ölelés, ölelés. Szaladj, gyermek, szaladj el! Veszélyes föld, amin lépdelsz, lépdelsz. Vidd hírül hős vitézeknek, vitézeknek: a sárkányok a sötétben settenkednek, settenkednek. Ó jaj, ó jaj, mily fiatal, fiatal, s ereje máris elapad, elapad. Szaladj, kedves, szaladj gyorsan, s ne hagyd, hogy életednek ártsanak, ártsanak!”
Hilda meglepetten kapott arcához, mikor tudatosult benne, hogy könnyei csak úgy patakzanak arcán. A hang, ami hozzá szólt magas volt, s bár csak őt akarta óvni, a fájdalom, ami hangjából csendült, hatalmas fájdalommal szólt hozzá, s egészen lelke mélyéig zengett.

Figyelmének minden erejét most a rácsokra összpontosította. Odaérve elhelyezte a koszorút a legutóbbi, apró nefelejcsből font darab mellé, elmormolt egy halk áldást az éjszakába, majd megfordult – és kővé dermedt.

A patak partján egy sárkány oltotta épp szomját. Nem volt nagy – csak ont akkora, mint egy ember. Testét ezüst pikkelyek borították, melyek még le is nyűgözték volna Hildát, ha nem épp a halálfélelmével foglalatoskodott volna.

„A sárkányok a sötétben settenkednek, settenkednek!” – csengett fülében a holt tündék éneke. „Szaladj kedves, szaladj gyorsan!”
De mégis hova? Ha csak egyet mozdul a víz felfodrozódik, és azt a sárkány biztos, hogy észreveszi. Eszeveszettül egyetlen egy menekülési lehetőség után kutatott – bármi, bárhol, ami segítene eltűnni. A varázserejét nem használhatja, a földet, amin áll, a gyökeréig sárkányvér szennyezi. Nem, itt valami másnak kell, hogy segítsen.
Hilda már csaknem a felnőtt korba lépett, lassan betöltötte kétszázadik életévét, s ez idő alatt bizony sok mindent megélt, rengeteg embert és tündét mentett már ki, és most önmagán mégsem tud segíteni.

De már nem volt ideje.

A sárkány felemelte fejét a víz felszínéről, s aranysárga szembogara most összetalálkozott Hilda mélykék szemével. Aztán…

…nem történt semmi.

Álltak mind a ketten sóbálvánnyá dermedve, és lesték egymást. A sárkány hátát ugyan már teljesen ellepték a pikkelyek, hasa felső részén, mellkasán és arcán azonban még emberi bőr húzódott, gesztenyebarna haja szépen keretezte arcát, miközben ő végigmérte a tündét.

- Téged, most nekem el kellene… pusztítsalak. – A szavak nehezen jöttek a szájára, s úgy beszélt, mint akit alaposan fejbekólintottak. – De… én… én nem! Én nem tehetem meg… Te olyan, olyan… szé-ép vagy. – Hilda szeme elkerekedett. „A sárkányok a sötétben settenkednek.” Vagyis a sárkányok egy nagyobb hatalomhoz fordultak segítségért, hogy bővítsék csapataikat, lehetővé téve, hogy emberből és állatból egyaránt maguk fajtát varázsoljanak.

Hilda elmosolyodott: ez a fiú csak testileg lett sárkány, lelkileg még nem sikerült átformálni; s talán sosem fog sikerülni. Mélykék tekintetét a fiú aranysárga világába fúrta, és hagyta, hogy az lassan közelebb lépkedjen hozzá. Mikor megérintette a kezét, érintése puha és meleg volt, s néhol kicsit még érdes is az apró pikkelyek miatt.

Fentről a barlangból ekkor üvöltés hallatszott. A fiú felnézett, majd mire visszafordult már csak egyedül állt ott a patak közepén.
Hilda pedig olyan gyorsan futott haza, ahogyan csak bírt. A holt tündék megmentették – de mitől?