szöszke beküldött történetei

Egy ló mászik elém, menni nem bír a röhögéstől, folyton felborul, csak a száját tartja, öntsem bele a megérdemelt adagot, majd bukdácsol tovább. Mélázva nézek utána... Hát igen: hirtelen felindulásból meg akartál tanulni lovagolni. S bár a ló okkal vihorászott az imént, én sosem nevettelek ki. Nem akartalak elriasztani. Rész voltál belőlem, s mint résznek, tudnod kellett, mit jelent az: „ló”...akartam hogy tudd, hogy érezd, hogy ez még a tiédnél is nagyobb varázslat. Sose került sor rá...

A francba, már megint itt kell rohadjak, holott ezer más helyen kéne, hogy legyek. Pedig ez csak egy harmincezres város. Pesten nem döglődik ennyit a közlekedés. És közbe, hú de sietős mindenkinek. Remélem, nem hajt keresztül rajtam egy marha – mit mondanék ember-pajtásnak akkor?! Nesze, betétlap, karácsonyra...?! Mindegy. Legalább valami ismerős lenne a környéken, hogy rövidebbnek tűnjön ez az idegölő várakozás...

Férfi: Most miért sértődtél meg? Nem mehetsz el, ülj le.
(csendben nézik egymást néhány másodpercig. A lány az ajtóhoz lép, elfordítja a kulcsot, kilép az udvarra)
Férfi: Nem hagyhatsz itt!
Lány: Dehogynem. (az ajtó csendben csukódik mögötte)
(A lány vacillál útban a kocsihoz, ami ráadásul a férfié...haza nem mehet, mert rögtön levágnák a szitut és bőszen naugyézni kezdenének, meg egyébként se annyira fiatal már, hogy anyuci szoknyájába törülgesse könnymaszatos...

Az istálló előtt egy lány állt. Arca kortalan, szeme zöld, haja szénfekete. Vékony volt, tán túlságosan is, lényéből mégis erő sugárzott. Lovakat összeszoktatni jött ki. Egy sokáig beteg heréltet tett ki a többi közé, s most várta, befogadja- e a vezérkanca a régi-új ismerőst. Míg a lovak eléggé vihánc módon a soraikat rendezték, a lány figyelmét egy másik csoda kötötte le. A nap sugarai lassan átkéredzkedtek a lovardát borító ködfelhőn, szivárványt építve a karámok fölé...

Kérdések jönnek, hogy: mit akarok... hogy: valóban ezt? Ő kell, ha már annyi időt, és szenvedélyt és... persze mindenki kételkedik, amikor csodák történnek. Látta a kéket, és azt, ami tartozik még hozzá, amit alig két napja könnyek közt búcsúztatott magában, miután megmondta, nincs tovább, nem bírja cérnával… s most mégis...

A kísértet jó szó. Gondolta magában a nő, fejét az őt karoló férfi vállára hajtva. Jó szó volt hát. Hiszen hányszor kitörölte és elfelejtette már az imént bevillant figurát...évekkel ezelőtt. Komolyan azt hitte, meg se ismerné már. Az arcát sem tudta felidézni...

S a kölyök, aki hitte, hogy felnőtt, s hitte, hogy maga talált magának stílust és irányt, megkapót akart íni, komolyat, felemelőt és végtelen keserűt búcsúul annak, aki elindította... Meglepetésére a szavak nem fűződtek többé varázs-mondatokká. A betűk nem álltak katonás rendben, hogy előkapjon egyet-kettőt, ha kell...

Tavaszba fulladt télben, göcsörtöstörzsű százéves tölgyek közt baktatva kézenfog a csönd. Vállon is vereget, mert mindent elrontottam, amit elrohantam, s ez ritka. Még a csöndnek is ritka. A madarak szerelmesen gazsulálnak mindenfelé, holott február derekán vagyunk még csak. Lovam ledobta rég a téli szőrét, a frissen sarjadt fűből harap időnként - persze nem díjazom túlzottan, mert századfordulós vonatkezdeményeket meghazudtoló döccenéssel áll meg ilyenkor...

Nő (egy szobában, valahol a főváros szélén, egyedül.)
„A fenébe, hogy lehet egyáltalán így szeretni valakit, amikor tudom, hogy nem is lenne szabad. Két napja nem találkoztunk, s mintha egy éve lenne, úgy hiányzik.”

Férfi (valahol nagyon messze a fővárostól, nagyjából ugyanekkor.)
„Vajon mi lehet vele… olyan régen nem láttam. Furcsa érzés.” ...

Fiatal volt, amikor megismertem. Feketén, hetykén álldogált a háztömb előtt a városközpont legnagyobb lakótelepén. Nem ártott neki se tél, se nyár, se ősz. Vidáman tűrte a szelet, ellenállt a legnagyobb viharnak is. Maximálisan teljesítette a feladatát...