Gondolatok a dugóból...

A francba, már megint itt kell rohadjak, holott ezer más helyen kéne, hogy legyek. Pedig ez csak egy harmincezres város. Pesten nem döglődik ennyit a közlekedés. És közbe, hú de sietős mindenkinek. Remélem, nem hajt keresztül rajtam egy marha – mit mondanék ember-pajtásnak akkor?! Nesze, betétlap, karácsonyra...?! Mindegy. Legalább valami ismerős lenne a környéken, hogy rövidebbnek tűnjön ez az idegölő várakozás... fenébe már megint csörög a telefon: Nem, bocs, a dugóban csücsülök, nem tehetek róla, igen késni fogok még: sokat.
Jé, milyen ismerős színű ez a kocsi itt mögöttem, és... igen, a benn morcogó fickó is egészen hasonlít...o-ó...

És minden egyes gyorsuló szívdobbanás, egy-egy erőteljes ostorcsapást jelent a becsület nevű álarcomon, s miután elszakadt, a fejemen....
Feszeng. Nem ismerhetett meg, hiszen ez nem az én autóm...de bizonyára érzi, hogy bámulom – mert valóban, bármit is próbálok, nem bírom levenni róla a szemem.
Felhívjam? Kiszálljak, beszéljek vele? Mert egyszer le kell zárni...egyszer úgyis le kell zárni ezt az egészet, ha nem akarunk mind a ketten megfulladni a ködben, amibe temetni igyekszünk...

A feszengés kezd komikussá válni...pedig csak én vagyok. Bár lehet ha ezt tudná, már rég elrepült volna vagy nem tudom.
Mire következőnek hátra pillantok, hogy másodperceket lopjak aljasul, becstelenül csak magamnak, hogy válaszokat kapjak véletlenből, tündérektől, akárhonnan...tőle...addigra hangos gázfröccs, éles fékcsikorgó kanyar, és eltűnik balra egy mellékutcában...
Lassan elindul a sor, vánszorog előre, Qimbyt, Lenny Kravitz-et és mindent hallgatok, ezer decibellel, nem érdekel, kit zavar, és hogy furcsán néznek rám az emberek. Zavarban vagyok, mert nem tettem semmit és mégis mindent tettem. És hiába várok válaszokat a kérdéseimre és kérdéseket a válaszaimra, akárcsak rég. Akárcsak minden alkalommal, amikor eddig találkoztunk, s ez most mégis más, becstelenül és fairtelenül más a részemről. És tudom, hogy a zavar ráül majd a napjaimra megint, s hogy eltévedek a félautomata cselekvések útvesztőjében, mialatt magamat keresem. Egy rég halott magamat, akit gyűlölök, de nem lehetek én nélküle....

Ez persze múló állapot. Néhány hét és megint én leszek, vagyis az éntelen én, aki beletörődött, megnyugodott, nem menekül. Felülök a felejtés hegyére, melynek csúcsa kilátszik a ködből, és mindent elfelejtek, még azt is, ami meg sem történt, és újrarajzolom a tájat olajpasztellel, mert azt imádom....és belerajzolom a másik őt, akit szeretek, tényleg és nagyon, s tán örökké, és minden szép lesz, no meg gömbölyű. Egészen addig, amíg újra nem találkozunk.

Holott: hogyne találkoznánk, amikor összekötöttük magunkat egy, titkokból font, átoknehéz kötéllel, amit sose kötünk már ki, mert nem beszélgetünk.