Terep egy nyálünnep nyarában- meg ami még hozzá tartozik...

Tavaszba fulladt télben, göcsörtöstörzsű százéves tölgyek közt baktatva kézenfog a csönd. Vállon is vereget, mert mindent elrontottam, amit elrohantam, s ez ritka. Még a csöndnek is ritka. A madarak szerelmesen gazsulálnak mindenfelé, holott február derekán vagyunk még csak. Lovam ledobta rég a téli szőrét, a frissen sarjadt fűből harap időnként - persze nem díjazom túlzottan, mert századfordulós vonatkezdeményeket meghazudtoló döccenéssel áll meg ilyenkor... Mióta a városban tanulok, tudom igazából díjazni az ilyen kirándulásokat, mert itt nem kell harapni a szmogot. Vadászok jönnek, természetesen terepjárólval… természetesen fél perc alatt eltűnök a fák közt, remélve, hogy nem látnak meg, és tényleg. Paci is érzi, hogy pörgés van, viháncolva vágtatunk fel a hegyre, nappal szemben, ezerrel, a szemem folyik kifelé, mert későn hajoltam el egy bokor elől, sálamat utolsópillanatban kapom el, mert nem bír a légellenállással… és mégis jó. Sőt leírhatatlanul csodálatos. Hegyről lenézve világtetején érzés fog el, lovam, az aljas kihasználva pillanatnyi ellágyulásomat eldobja magát hentergőzni, éppcsak arra hagy időt, hogy lepattanjak, mikor végzett, megvárja türelmesen- mintegy engesztelésképp- hogy kényelmesen elhelyezkedjek a nyeregben, s csak azután áll fel. Most hosszú lefelé jön, őzekkel, sárokkal, meg alkalmasint krosszmotorokkal, akiket hálistennek ma csak hallunk, látnunk, nyakukba ugranunk nem kell.

Főnök hív, eztcsináldaztcsinálddal, mellényúlt, mert nem vagyok a hatáskörében most, s még jó ideig nem is leszek, telefonkikapcsolást hajtok végre- már induláskor kellett volna. Hazafelé békés környezetszennyezőként összeszedem a frissen állított vadlesek körül elhányt cigisdobozokat és csikkeket... közben vizualizálom az itt züllő őzeket, akik trehánymód szemetelnek mindig..begyűjtk egy sörösdobozt is. Bevallottan nem normális lovam mókás táncolásba kezd, jelezve, hogy ő bizony sár helyett inkább a tüskebokrok felé menne, de én- a másik ugyanúgynemnormális- nem hiszek az okosabbnak, el is taknyolunk, jó a dologba meglehetősen nagy szerepet játszik a hónapok óta kint rohadó dzsip, amitől poénból kap már csak sikítófrászt a hátas, mert ezerszer látta, csak ez is elég egy elcsúszáshoz...meg röhögök azon, hogy a lovakkal mennyire tönkreteszem a környezetet megint.

Paci jelzi, hogy most igazán rohanna úgy hazáig, ha már jó idő van és rászoktattam amúgy is, kis küzdelem után elengedem, meg is bánom rögtön, mert versenylovat felülmúlót szökken egy pocsolya láttán- tanulva az előbbi borulásból, s tévedésből a nyomvályúba zökken, amit természetesen szintén a lovaknak köszönhetünk, akiket néha kicipelek ide. Visítok egy egészségeset. Közben próbálja rendezni a sorait meg a lábati, ez látványra bozonyára szép lehet, érzésre azonban elég furcsa... egyszer kétszer még belegabalyodik magába, de aztán újult erővel tép fel a murvaúton. Füleit lesunyja, mert nagyok és nem szereti ha belekap a szél. Röhögök a fején, amin látszik végsőkig elszánta magát, hogy nem áll meg, ahol szoktunk, de azért megfogom, mert úgy egészséges, ha sétál is egy kicsit, mielőtt hazaérünk. Bosszúból belevisz egy csipkebokorba, kajánul vihogva a méltatlankodásomon. Otthon a lovász zordon tiltakozása ellenére csak az állásban szállok le róla, lenyergelés, visszaápolás után kidobom a többi közé a karámba. Még bóklászik, visszajön megrágcsálni, de aztán rájön, hova tartozik, s elhúz a karám végébe, a haverokhoz.

Én meg munkához látok. Előtte a konyhában, mikor meglátom Ő-t meg az Ő-höz tartozó Ő-t, rájövök, hogy bár tavaszt színlel a természet, nagyon hideg van még, ha elmegy a nap... s felveszek mégegy pulóvert.