libido beküldött történetei

Forró szél sikolya hallik a szentségtelen föld felől. Iszonyú virágok sarjadnak a színtelen, kérges talajból. Vizet sehol nem lelni; a bálványok mozdulatlansága némi teátrális ízt kölcsönöz az egyébként érdektelen eseményeknek.
Tovább fogom álmodni, tovább ezt az álmot...

Sűrű szénfüst – szövete ágnak és árnynak – egy hóesés gyarló illúziói; kiterítik lepleiket a semmi parttalansága és a Természet csalafintasága felett, utat mutatva ezzel a jövendő teljességhez, mit elképzelni is tékozlás, noha a legmegbecsültebbek közül való. Miért is fájlalnunk bármi áligazságot? Szolgálói vagyunk a boldogságnak, s lekötelezettjei mindennemű álomnak és tévelygésnek, amit eldobunk majd egy napon. Hanem egyelőre a gyönyörűség, amit múlt és jövő nem remélt, amit mi sem reméltünk!......

Ti elkeseredett őrültek vagytok: kalandor, számító fegyveresek talán. Az erény fojtó paradicsoma szült benneteket, s ez az a hely, ahova tartotok is. Van, aki belátja ezeket az utakat – ezt a vidéket -, s mindazon csikorgó unalmat, mi e utazás jellemzője. Van egy lány, patakok partján, ki nemes könnyeivel dagasztja kapitányaiktól fosztott hajók óceánját - az ő látványától lett szívem fekete s nehéz; e könnyek nem váltják meg az utazókat...

Bizonyos szövevényes történések, melyeket mégoly tiszteletreméltó elnevezéssel kell hogy illessünk, elnémulnak; mások ellibbennek; didergőzve fölmagasulnak. A jázmin illata – víz az éj s a kavicsok közt – a földre bocsátja hódolatát; míg a hegyoldal birodalma nyüszít s tombol, a szarvasok bájai keccsel fulladoznak s enyésznek el...

E fiatal leány, sudár tagokkal és borzongón kék szemekkel, ős Mezopotámia szülötte – a Múzsa.
E sötét ifjú – ki ganümédeszi tökélyből meríti ihletét – s tisztelője valamiféle kicsapongásnak, a romlott méltóságnak – az angyal.
Úgy van, bizonyára angyal, gyönyörű angyal, a végtelen síkok és galamb lepte földségek vándora, a Múzsa védelmezője...

Ó, a bárány! A rózsás mellek, verejtékes, sárgán izzó szemek! A holdak! Kínzóan szép testek, a vámpír lakomája, aki a Géniusz!
Menekülni! Őrjítő leheletek nyomomban, a város éjszakái. Én, aki bizonnyal elfeledtem az erdők nyugalmát s a vidék csendjét, engem ki kárhoztathat arra, hogy a rémülettel felfalasson? – menekülni!...

Különös regények íródtak azokban az időkben, mikor még kietlen volt a föld, s liánok sem lengtek alá az őserdő fáiról. E távoli emlékezet vásott fogakkal mart belé egy nap. Elveszítve szerettei kegyét, asszonyai gyöngédségét, az öröklétet kapta osztályrészül. Eltorzult arccal, vicsorogva szelte a dzsungel alaktalan éjszakáit. A napvilágot nem szenvedhette, a fény megölte, rothadása megviselte volna… de elrejtették!...

Ez itt a város, benne félszegen ődöngő pár a szeretet burkában. Gőzölgő fénygömbök ívet vonnak a tornyok és a park ágyásai között. A kelyhek és a tulipánok - szökellő vágyak, a délelőtt csókjai talán? - a lávaöblöket ringatják, míg vaksi tengerszemek az achát és az olaj színeiben fortyognak...

A leggyönyörűbb karácsony előestéjén – amilyen tán csak a meséskönyvekben áll, aranybetűs gyöngédséggel – nem mindennapi látomás villant meg bennem.
Ablakom tárva, a napba nyílik – szemeim csukottak, vakon is kúszva tekergőzve a fény felé...

- Úgy festesz, mint aki most szökött a Bowery-ről – mondta zavartalanul, vidáman Kelly. – Mégis, tele vagy nőkkel, meg dohánnyal. Fantasztikusan csinálod!
A lány ironikusnak szánta ezt a megjegyzést, ám elismerőre sikeredett. Sőt, Johnny egyfajta tiszteletet is kihallott belőle. Tudta, hogy húga értelmes, és gyors észjárású, akinek többnyire adni lehet a véleményére is. A lány gyakran elkísérte őt a koncertekre, és ugyanúgy viselkedett, mint minden más fiatal ekkortájt...