1967: Utópia

JOHN WALLEY másnaposan ébredt, fejével egy nagydob belsejében. Fájdalmasan hunyorgott, homályosan látta a lábgépet az átlátszó bőr túloldalán. A fiúnak lassan kezdett derengeni, hol is van.
Kora hajnalra sikerült eljutnia a próbateremig, ahol, gondolta, megalszik (arról szó sem lehetett, hogy eljusson otthonáig: szülei háza még legalább három mérföldnyire volt a városközponttól). Feje ekkora már tisztulni kezdett, a fáradtság azonban könyörtelenül ledöntötte a lábáról.

Méghozzá a lehető leghülyébb helyen, gondolta elveszetten Johnny. Megpróbálta kihúzni a fejét a dobból, aminek külsejéről a dobosuk, Steve leszerelte a bőrt. Úgy hallotta ugyanis egy másik dobostól, hogy akkor szebben szól.
- Nézd csak meg! – magyarázta neki a pattanásos, eszelős szemű figura, aki egy LSD-n élő, meghatározhatatlan stílusú zenét játszó zenekarban játszott. – Szerinted a Beatles legutóbbi albumai miért szólnak olyan jól? Mert Ringo jobban dobol? A frászt! Mert leszedte a külső bőröket a dobról, apukám! Így jobban rezonál, tudod, mint ahogyan Brahma hangja zeng az űrben, úgy hogy ommmmmm…

Johnny, aki konyított valamicskét a dobokhoz, azon kívül úgy gondolta, a fazon megérett az elmeosztályra, megpróbálta elmagyarázni Steve-nek, hogy ez egetverő baromság, mert az számít igazán, hogy hogyan mikrofonozzák be a dobot. Steve bólogatott, persze, hogy azon. Meg azon, hogy leszedik róla a bőrt.
Johnny feladta. Végül is, ettől nem szólt rosszabbul a produkciójuk, igaz, jobban se. Egy másik ismerős banda a lakkot csiszolta le a gitárjairól, mert akkor úgymond őszintébb hangzást érnek el. Hát az meg mi a fenét jelentsen? Végül is, gondolta Johnny, ez egy ilyen év. Mindenki pattog, mint a tüske lenne a seggében, és hót komoly pofával hadovál nyilvánvaló hülyeségeket. Tulajdonképpen mindezzel semmi gond.

A gond az ő fejében lehetett, mert amikor megpróbálta felemelni, heves émelygés lett úrrá rajta. Egy darabig kétesélyesnek tűnt a küzdelem, de aztán győzött a szervezet öntisztító törekvése. Johnny annak rendje és módja szerint belehányt a jajpiros Premier dobszerelésbe. Remegő karjaira támaszkodva öklendezett egy darabig, aztán kihátrált a nagydobból, miközben majdnem röhögőgörcsöt kapott, amikor megpróbálta elképzelni, milyen látványt nyújthat éppen. Végül elharapta a feltörő kacajt. Nem kívánt következményekkel járhatott volna.

A hátára gördült végül, és felmeredt a próbaterem göcsörtös mennyezetére. Steve, ne haragudj, amint tudom, kitakarítom a dobodat. Bár, ki tudja? Talán ez is javít valamit a hangzáson.
Elvigyorodott. És vigyorgott egy darabig, lévén képtelen egyébre. Ám ahogyan agyában fokozatosan összeállt az előző napi koncert, vigyorra csöpögős mosollyá szelídült. A lányra gondolt, akivel a színpadon csókolódzott.
Lucy…. Remélem nem csináltam nagy hülyeségeket. Alighanem jól bemutatkoztam neki.
Aztán arra gondolt, nem számít mennyit ivott, vagy hogy esetleg a lány előtt is kidobta a taccsot. Semmi nem állhat már közéjük. Ők egymásnak vannak teremtve, és punktum.

A fiú hallotta, nyílik az ajtó. Megpróbált felülni, hogy megnézze ki jött, de félig-meddig sikerült is, de aztán visszahanyatlott. Ami nem megy, az nem megy. Megadóan várta, milyen arc kerül látóterébe. Remélte, nem a főbérlőé. Ekkor egy vidám, nevetésbe fúló hang elárulta látogatója kilétét, ám ez csak részben jelentett megkönnyebülést.
- Mi újság, Mr. Superstar?
A fiú minden erejét összeszedve feltápászkodott, imbolyogva felmászott egy székre, és felpillantott az érkezőre.
- Hugi, te meg mi a fenét keresel itt?

Húga, Kelly, tizenhat éves, csodaszép lány volt. Úgy festett, mint ha egy Monterey-t hirdető plakátról lépett volna le: hosszú, szőke haj, bájos arc, trapéznadrág, hajában virágok. Mosolya, melyet őrá szokott villantani, általában egy madonnáé, most azonban a fiú elég pinasznak találta: ez bosszantotta, függetlenül attól, hogy kétségtelenül rászolgált.
- Anyu kért, hogy kerítselek elő. Kíváncsi, merre járhatsz. Mondtam neki, tuti hogy itt vagy. Vagy valamelyik csaj ágyában – kacagott a lány.
- Ide figyelj, Kelly, tudod, hogy nem szoktam…
A lány tekintete felfedezte a telehányt nagydobot. Szája csodálkozó O-ra nyílt.
- Johnny, a szemem káprázik, vagy te tényleg telehánytad a…
- Kelly…

A lány már harsányan kacagott. Johnny meglett volna e kacaj nélkül. Agyába mintha egy darálón keresztül passzíroztak volna üvegcserepeket.
- Úgy festesz, mint aki most szökött a Bowery-ről – mondta zavartalanul, vidáman Kelly. – Mégis, tele vagy nőkkel, meg dohánnyal. Fantasztikusan csinálod!
A lány ironikusnak szánta ezt a megjegyzést, ám elismerőre sikeredett. Sőt, Johnny egyfajta tiszteletet is kihallott belőle. Tudta, hogy húga értelmes, és gyors észjárású, akinek többnyire adni lehet a véleményére is. A lány gyakran elkísérte őt a koncertekre, és ugyanúgy viselkedett, mint minden más fiatal ekkortájt. A fiú azonban úgy tudta, droghoz sosem nyúlt, még fűhöz sem.

Amikor rákérdezett, Kelly azt válaszolta, szerinte a kábítószer veszélyes, és pár éven belül nagy problémákat fog okozni az országban. Johnny, aki még nem tudta, a lány jóslata mennyire beválik majd, akkor megölelte húgát, és azt mondta neki, örül neki, hogy így gondolkodik. Ő maga ugyanakkor továbbra is élt mind a cannabissal, mind az LSD-vel: úgy találta, ha nem viszi túlzásba, neki nem árthat. És ez voltaképpen így is volt.
- Kelly, kérlek, ne rólam végy példát. Inkább… összeütnél nekem valami ennivalót?
Két feltétellel. Egy: nem hányod ki. Kettő: gitározol nekem.
- Jaj, hugi, ehhez most nincs erőm…
- Rántotta? Négy tojásból? Pirítós? Narancslé… nem kell? – a lány szélesen vigyorgott.

Johnny gyengén elnevette magát.
- Jól van, jól van. Hozd ide a gitárt… az akusztikusat.
- Amelyik az ajtó előtt hever?
- Azt – Johnny nem is emlékezett rá, hogy előző este magával hozta.
Kelly fürgén felpattant, és behozta neki a pompás Gibsont. Johnny kezébe vette, és gyengéden végsimított rajta, mintegy elnézését kérve, amiért méltatlanul bánt vele. Aztán megpróbálta behangolni, ami meglehetősen nehezen ment. Képtelen volt koncentrálni, és nagyon zúgott a füle. Ám a gitár hangja, mint mindig, most is kezdte elűzni a közérzetére telepedő hájas seggű szellemeket.

Kelly közben már a konyhában tüsténkedett. A fiú gyomra hangosan megkordult, ahogy megérezte a sülő szalonna és tojás illatát.
- Mit játszak? –kiabált ki húgának Johnny.
- A Blowing in The Wind-et, ha tudod.
- Megpróbálom – sóhajtotta a fiú, tévetegen keresgélni kezdte az akkordokat; ujjai egyfajta félálomban siklottak a húrokon. Miután meglelte őket (bár a refrénben bizonytalankodott: fogalma sem volt, mit játszon az a-moll után), óvatosan énekelni kezdett. Csodálkozva állapította meg, hogy a hangja nem is annyira rekedtes, mint számított rá. Kis idő múlva már a magasabb hangfekvést is meg merte kockáztatni. Nem telt bele tíz perc, és magával ragadta a dal: csak énekelt, kirekesztve a külvilágot.

A választ, testvér, elfújta a szél,
a választ elfújta a szél…

Nem tudta, mennyi idő telt el így, de mikor legközelebb felnézett, húgát látta, ahogyan áhítattal az arcán a konyhai ajtófélfának támaszkodik, és köhécsel.
- Ez csodás, Johnny. De elkészült a reggelid. Gyere, mielőtt kihűl.
- Nem kell kétszer mondanod.

A fiú mindent befalt: a szalonnát, a tojást, a fél tucat lekvárost pirítóst. Magában elismerte, húga igazi konyhatündér. Mohón evett, és egy jéghideg Budweiserrel öblítette le, ami, szerény véleménye szerint, a legjobb gyógyszer a macskajajra. Miután jóllakott, lustán hátradőlt, és rágyújtott. Azon merengett, furcsa, hogy Kelly nem hozza szóba a tegnap estét. Pedig látta a lányt, ott volt, még vigyorgó tekintetét is elkapta, miközben Lucyvel csókolódzott. Most mégsem ugratja vele, amit Johnny őszinte hálával díjazott. Még akkor is, ha tudta, nem sokáig tart ki húga tapintata.
- Hm, Kelly, ez isteni volt.
- Ó, kösz. Akkor, ha végeztél, esetleg…
- A She’s Leaving Home megfelel? - Johnny kedvence volt ez a dal. A Beatles két hete megjelent Bors őrmester albumán szerepelt, és a fiú már rongyosra hallgatta a nótát azóta, akárcsak az egész lemezt. Meggyőződésévé vált, amit azelőtt is sejtett, hogy John, George, Paul is Ringo félistenek. Ha Murray the K. sok mindenben tévedett is, ebben nem.

Kelly felderült arccal bólintott. Johnny rámosolygott, és magában arra gondolt, jó fej testvérrel áldotta meg a sors. Kezdte magát jobban érezni: a másnaposság rohamai egyre gyengültek, amint a bőséges, meleg kalóriák kibélelték üres gyomrát, és istápolni kezdték fáradt sejtjeit. Kipillantott az ablakon, ahol a kert fáinak lombján keresztül itt-ott átragyogott az acélkék ég: s egyszeriben valami szédült, heves boldogság fogta el. Minden rendben van, s rendben lesz még inkább; olyan emberek veszik körül, akiket szeret, és akik szeretik őt: és immár az egész világon jelszó a szeretet. Johnny abban a pillanatban nem kételkedett benne, hogy ő a legszerencsésebb ember a földön.

Kelly észrevehetett valamit rajta, mert arcán félmosollyal, zavartan babrált a villájával: nem akarta megzavarni bátyja révületét. Johnny azonban már pattant is fel, frissen, mint egy derűs hajnalra ébredő gyermek: fürge csókot nyomott húga arcára, majd a gitárért nyúlt. A lány boldogan kacagott fel, majd bátyjával együtt énekelni kezdte a dalt.