Márvány szentek

A folyó partján, szentek állnak,
sorban, mint márvány szobrok
kezüket a vízbe mártják - fűzfa ágak,
barna törzsük előtt hajlongok.

Hideg vizet hoz arcomba a szél,
súgnak a szentek régi mondát,
letűnt korok szép szavú meséjét.
Egyszer volt, nem is volt tán.

Hallom a csatamezők zúgását,
a folyó akkor is itt folyt, a szél akkor
is így fújt, a szent akkor is itt állt,
csak a víz volt véres, a szél fagyos,

és az összes szent márvány - halott.
Akkor álmodott a föld jobb jövőről,
soha el nem jött fantáziavilágot
látott az alkonyat vöröslő

fényében. És itt vannak a szentek.
Állnak, néznek, várnak, álmodnak.
Vágynak mindig szebbre reménytelen,
bár lecsuklódnak szemeik, s meghalnak.