Hová tűnt?

Hová tűnik a bohó boldogság?
gyűlik a színes gyöngy, készül a lánc.
Néma a szoba, hosszú az árnyék,
és mintha régi árnyakat látnék...
Esetlen kislány, bús szemekkel
játszik az apró gyöngyszemekkel.
Hová tűnhet az ifjú boldogság? Két
aprócska gyöngyszem közt el nem fér.
Ülök, nézem a falat, ábrándozok.
Eltűnt a virágos gyerekkorom.

- Hová tűnt a boldogság két gyöngyszem között?

Mikor sírtam utoljára őszintén?
Mikor sírtam utoljára gyermekként?
Mikor nevettem utoljára? Napsugaras
kacagás, felhőtlen, égkék hahota
mikor hagyta el ajkamat utószor?
Mikor álmodtam szép jövőről? Pókok
szőtte mesehálót, tündérkertet
mikor hittem, csodakertben mikor jártam?
Hol van? A szél hová sodorta, cibálta?
Nem látom sehol a múltszagú nehéz ködben.

- Hová tűnt a boldogság két gyöngyszem között?

Az apró leányzó ül, kis kezecskéje
csak dolgozik, fűzi a gyöngyöt egyre.
Szemem felcsillan, mosoly játszik holdas
arcomon. A titok itt van közel, előttem.
Utoljára sírtam gyermek könnyeket,
mikor féltem, elveszítelek. Láttam
tágra nyílt zöld szememmel – ember vagy
tündér lélekkel. Utoljára sírtam,
mikor napod hanyatlását láttam.
- Könnycseppet legördülni az arcodon.

- Két gyöngyszem közt nem utoljára sírtam.

Ringó nevetésem betölti a szép
tündérkertet, ott nevettem utoljára, még
nem is olyan rég; Hisz emlékszel!
Ölelő karodban ringattál, én meg
néztem a mosolygós-madaras eget.
Szívből kacagtam akkor veletek.
Mondtátok, szeretitek mosolyom
látni. Mindenért köszönettel tartozom.
Könnyeimért, nevetésért, még ha fáj is
néha, az életért, köszönöm az emlékeim.

- Két gyöngyszem közt, ígérem, nem utoljára nevettem.

Gyöngyöt fűzök, készül a lánc,
boldogan mosolyog a kicsi lány.
Megvan a boldogság, el sem veszett,
megtaláltam a könnycseppet
ott volt két gyöngyszem között.
Itt vagyok hát, a régi kölyök.