bogumil beküldött történetei

– Uraim, Fecsegi atyának igaza, van, év végére elfogy a költség, kiürül a büdzsé, és be kell zárni a kórházat. De erről egy szót sem – mondta a polgármester. – Tehát addig van öt hónapunk. Ez alatt kell nyélbe ütni ezt a Gyógycentrumot. Odaszoktatni a népet!
– Lényegében két legyet ütünk egy csapásra: a bérleti díjból és a településfejlesztési adóból megtelik a város pénztárcája, a betegek meg saját önköltségükre gyógyulnak...

– Főorvos úr, mondja meg őszintén, gyógyult már meg valaki ebből a gyilkos kórból?
– Sajnos, nem. Nézze azt tudni, kell, hogy a betegség lefolyása kinél gyorsabb, kinél lassabb, de a végeredmény az immunrendszer leépülése, összeomlása...

– Figyeljenek rám az elvtársak! A Viktusnénit újra meg kell fogadniuk. Most ne, azt kérdezzék miért. Nincs idő ennek a boncolgatására! A múltkori menüt kell prezentálniuk, mert Rákosi elvtárs is bejelentkezett a fogadásra. És jelen lesz egy ruszki reformétkezési nő is, valamilyen Ludmilla, Csicsikova… őt pedig Viktusnénénknek kell betanítani a reformkonyha fortélyaira! Így cselekedjenek!...

– Börcsök elvtárs, most futott be egy transzport Szovjetunióba küldendő sertésszállítmány, mi lenne, ha…
– Bánom is én, zabáltassák fel velük a disznókat, csak hallgattassák el őket, mert már ide is elhallatszik az irodámba a tutulás!
– De, nem lesz ebből baj?– aggodalmaskodott a vasutas.
– Már mért lenne, ugyanolyan szovjet állampolgárok a farkasok is, mint a többi, éhes népség… teljesen mindegy, hogy kikkel zabáltassuk fel a magyar sertéseket. Csak a jóvátétel meglegyen!...

– Idefigyeljenek, szervezzék át az egészet, küldték fel a módozatot engedélyezésre! Ne akarják, hogy ezt a mocskot a Beríja elé, tegyem, mert, akkor nem is a Beríja, hanem a hóhér köti meg a nyakkendőjüket! Ha annyira akar szerepelni, a nép atyja ként tetszelegni, akkor pianóban, diszkréten tegye, anélkül hogy árnyékot vetne Sztálin apánkra. Mit akar az ENSZ-el? Még elhomályosítana bennünket, hogy míg a Szovjetuniót elkerülik, majd magukat megtisztelik! Ekkora baromságot, skandalum! Végeztem!–...

Nem szerettük a nézésit. Pókos, véreres szemeivel mindig az ember veséjébe látott. Az ilyen emberre szokták azt mondani, hogy „a szeme se áll jól!” Mogorva volt, agresszív és ellentmondást nem tűrő. Csak parancsokat osztogatott, de kérni azt nem tudott senkitől, soha. Minket is ugráltatott...

– Ötvenkettőben osztályellenségként deportálták őket vidékre. Így kerültek Szolnokra. Dibáczi éjjeliőrként helyezkedett el az akkor épült bútorgyárban. Lili pedig a helyi népboltban lett eladó. Hétvégeken bementek a Tisza Szállóba szórakozni. Olyankor fiákeren hajtattak hajnalonta haza. Karácsonyeste, húsvétkor, jeles ünnepeken átlátogattak hozzánk. Ő, Dibáczi báró volt az én drága, örökké vidám, elegáns keresztapám...

– Hát téged, mi szél fújt erre Csulám?– fordult hozzá nagyapám két sercintés között. – Csak nincs tán valami baj nálatok? Csula lehorgasztott fejjel nyögte ki: – baj, az van, csőstől. Csak Viktusnéném tud rajtam segíteni. Meg kellene erősíteni a férfiasságomat, mint a Börcsöknek is tette. Mamám összecsapta tenyereit és felszisszent, mint akit a kígyó csípett meg.
– Csak, nem…?
– De, igen: nősülés előtt állok! – Húzta ki magát teljes terjedelmében a Csula...

– Történt egyszer, hogy a vajdának született egy gyönyörűségesen szép lánya. Hetedhét országban híre ment a szépségének. Eljutott a maharadzsához, Abdullahhoz is a híre. A maharadzsa magához rendelte őket, de a vajda visszaüzent, hogy a cigányoknál az a módi járja, hogy a kérő jön lánynézőbe hozzájuk, nem fordítva. A maharadzsa vándorköszörűsnek öltöztette be a legkisebb fiát, akinek a szépséges cigánylányt szánta és elküldte a cigányokhoz...

Ez a büdös tó ott volt már időtlen idők óta. Hogy került oda, senki sem emlékszik. Egyszer csak itt termett és itt van az óta is. Beszélik, lehet, hogy az ördög műve. Belzebub helyezte ki ide a kénköves pokolból. Azért bugyog belőle fel a kéngőz. Még amikor a cukorgyárnak, híre-hamva sem volt már a törökök is ide jártak a reumájukat kezelni a büdös tó kénes, meleg vizére...